20. századi eurázsiai régészeti feltárások kiértékelése indokolttá teszi a szkíták, hunok és a magyarok kapcsolatának újragondolását. Ebben a tanulmányomban azokat a gondolataimat szeretném megosztani publikummal, amelyek a 2011-es dél-uráli Ujelgi feltárások és Mihail Fjodorovics Koszárjev Nagy Magyarország nyomában című kétkötetes könyve olvasása közben bennem megszülettek. Hogyan lehet egy szépirodalmi művet vegyíteni a történelemtudománnyal és a régészettel? M. Koszárjev könyve önmagáért beszél. Az 1931-es születésű író, etnológus-régész, a történelemtudományok doktora, az Orosz Tudományos Akadémia (RAN) vezető tudományos munkatársa, és kiváló mesélő, regényíró. Vallja, hogy a régészet több mint történelemtudomány. Egyik fő célja az, hogy az írott források hiányosságait pótolja, segítse előhozni a rég elfeledett emlékeket. A szerző olyan történelmi időszakot és helyet választott, ami régészeti leletekben gazdag, de nincsenek krónikás feljegyzések. Ezért a régész-néprajzos-történész irói fantáziájának nagy szerep jut abban, hogy olyan cselekményt adjon az olvasó közönségnek, ami az idők folyamán történelemmé válhat. M. F. Koszárjevet a szibériai szülőföld szeretete késztette arra, hogy ne csak tudományos és népszerű-tudományos formában, hanem szépirodalmi változatban is megismertesse a nagyközönséggel azt, ami Szibériában történhetett, úgy 16 évszázaddal korábban. Nekünk, magyar anyanyelvűeknek, kötelességünk bekapcsolódni ebbe a munkába és nyelvismeretünknél fogva véleményt mondani, illetve kiegészíteni ezt -- az óriási háttértudást felhasználó – könyvet. Amennyiben az író ismerhette volna a 2011-es felfedezések eredményeit is, bizonyára újabb epizódokkal bővítette volna a szibériai magyar eposzát. (Az Ujelgi kurgán feltárásakor az archeológusok női és férfi ékszereket, lószerszámokat, nyílhegyeket, kardokat, késeket, cserépedényeket találtak. A gazdag sírmellékletek arról tanúskodnak, hogy nemesemberek végső nyughelyéről van szó, s a leletanyagból arra is következtetni lehet, hogy valószínűleg magyarok temetője volt ez a hely. „A kurgán alsó rétegének leletanyaga gyakorlatilag teljesen megegyezik a honfoglaló magyarok kápát-medencei sírmellékleteivel. Ennek alapján nagy valószínűséggel megállapítható, hogy ősmagyarok nyomait fedeztük fel" – nyilatkozta az ásatásokat vezető Szergej Botalov professzor.) Hogy a leletek Nagy Magyarország lakóinak maradványai-e – ez a kérdés még eldöntésre vár. Egyre inkább egy olyan kép kezd kialakulni, hogy a magyar nyelvű népcsoportok elterjedése az i. u. 13. századig, jóval túlterjedt azokon a területeken, amelyeket a történészek eddig feltételeztek. Az árjákkal együtt, 6-7000 ezer évvel ezelőtt, Anatóliából és Mezopotámiából, Kaukázuson át, nem árja népek árasztották el a Szkítiának nevezett földrészt. Az ókori nagy civilizációk krónikásai sokat és igen változatos dolgokat írtak az e területen élő népekről. Volt közöttük egy népcsoport, amelyről évezredeken át csak egy biztos információ volt, hogy nyelve nem hasonlított az akkor ismert nyelvek egyikéhez sem. És él ma egy nemzet Európa közepén, amelynek nyelve nem illeszkedik be a nyelvészek kényszer-kategóriáiba. Leginkább az urál-altáji nyelvcsoportba sorolják, és finnugor nyelvként azonosítják. Ez a magyar nyelv. Szókészletének egy része makacsul ellenáll a nyelvfejlődési törvényeknek, és szinte változatlan formában őrizte meg az ősi földrajzi-, nép-, uralkodó-, és istenneveket. Ezekről -- a ma alternatívnak nevezett – szerzők könyveket írnak. De az elismert tudomány művelői is gyakran anomáliákat találnak és kénytelenek elismerni, hogy bizonyos egyszerű, kézenfekvő kérdésekre nem tudják a választ. Miért nem lettek a magyarok is szláv nyelvűek, mint a bolgárok, a ruszok, vagy a lengyelek? Miért van annyi „magyar azonos” földrajzi név? Ebben a tanulmányban nem ezekre a kérdésekre keresem a választ. Inkább gondolatébresztőnek ajánlom a magyar honfoglalást megelőző évszázadok „nomád magyarjainak” vándorlás-elméletének felülvizsgálatára.
Saját kutatásomat a régi „bel”, és „(s)ar”, tövű helynevek felkutatásával kezdtem. (Lásd a kisenciklopédia jellegű „Fénylő, fehér, jel” című könyvemet. 2010. Szekszárd, Páskum Nyomda.). Több száz ilyen helynévre akadtam, és az elemzéseket követő szelektálás után is rengeteg megmaradt olyannak, ami a magyarokkal, vagy a magyar nyelvvel kapcsolatba hozható. Először a Jaroszlávl környéki helynevek keltették fel a figyelmemet. A Szár folyónak a Nyero tóba ömlésénél, (57.1652, 39.3707) a 7. században földvárat emeltek a merják. Az orosz neve Szárszkoe gorodiscse („Citadel on the Sara”), magyarul: Szárvár lett. A „szár” „(j)ár”, de maga a „ples/pilis” szavak részletes, összehasonlító elemzése arra engedett következtetni, hogy az orosz régészek „finnugor” megnevezése alatt, talán „magyar-ugor” tartalom rejtőzik. A vikingek valószínűleg a holm szót tőlük vették át. Az „őrizni, keríteni” jelentésű „gard-grad” szavak keleti változata a magyar „vár” szó. A kapcsolatot az óorosz „vor” воръ (забор) „kerítés” szón keresztül találjuk meg. (Vasmer, pages: 1,273). Ezzel a példával az „udvar” szláv jövevényszavunk ugor-magyar eredetére is rámutattam. (A szó a Kaukázuson túlról származhatott, erre utal az ó-ind. „dvắram” és a perzsa „duvarayāmaiy” „kapu”jelentés” – Vasmer szerint. Pages: 1,489.). „Szár vár” feltárása 1820-ban kezdődött. Óriási hír volt, a legnevesebb tudosok, régészek foglalkoztak vele, mert Rosztov elődjének tartották, ami már a 6-7. században létezett. (Keletkezését később, a 8-9. századra módosították). A krónikák ősi Rusz városa minden bizonnyal itt volt.(57.1382, 39.4050). Az óorosz történelem kulcskérdése rejlik Szárvár megítélésében! Az alacsonyan fekvő terület védelmét csak a víz láthatta el, ezért valószínűsíthető a földvár jelleg.
Igen érdekes Király Lajos megállapítása, amit Ságvárról (46.8376, 18.1014) tett: „A hagyomány szerint a községet egy Ság nevű basáról és az ő váráról nevezték el. Gyakori, hogy a népi emlékezet csak a török időkig nyúlik vissza, és minden vármaradványt innen eredeztet. A névtudomány a Ságvár helynévre két etimológiát ismer: a ság előtag vagy kabar törzsnévből származik, vagy a régi magyar, mára kihalt ság „domb, erdős magaslat” köznévből vezethető le. A -vár utótag egykori erődítményére (itt római kori) utal” [1] (2003: 124. Kiemelés tőlem). Itt valójában a „ság” és a „bel” köznévi azonosságáról van szó! (Fenség – fennség!) Lásd még Ság hegy (47.2311, 17.1169) elnevezést, valamint a Tolna megyei Ság[2] falu nevét. A „Ságvár”, „Szárvár”, „Sárvár” helynevek, funkcionális-szemantikai szempontból – véleményem szerint – összefüggenek. Sőt, ide sorolhatjuk a -d helynévképzóvel ellátott Sarkad helynevet is! Sárköz elpusztult településének koordinátái, a ság=domb azonosságból kiindulva, 46o 25’9.87”, 18o51’18.68” ponton valószínűsíthető, mivel itt 94 m magasság mérhető szemben a környék 85-90 m es szintjével. Sőt, Szekszárd nevének értelmezésére egy új alternatíva kínálkozik: Szeg=vég, valamint ság=domb, azaz Szegság=végdomb. A szekszárdi domboktól a Szilágyságig szinte sík a vidék... A Szekszárd-palánki ásatások (46.3779, 18.7214) leletei bizonyítják, hogy itt a szekszárdi dombcsoport és a Duna között elterülő mocsaras árterület legészakiabb pontján, az ártérből kiemelkedő hátságon paleolit, bronzkori telepek voltak. A 4. század végén a rómaiak barbár népcsoportokkal népesítik be a környéket, ahol korábban kelták éltek. Az 5. század elejétől a hunok ittlétéről, majd az 500-as évek végétől, a 600-as évek kezdetétől az avarok telephelyeiről mesélnek a temetői leletek. (Porkoláb-völgy, Szőlőhegy, Csatári téglagyár, Bakta-hegy, Bercsényi utca, Palánki sziget). A késői avarkorig, majd a honfoglalásig tartó folyamatos hun-avar-magyar jelenlét valószínűsítheti a Szegság=végdomb névadást.
Kijev alapításának, az első lakók történelmének, a varég-ruszok hatalomra jutásának, kereskedelmi kapcsolataiknak krónikákban történő leírása, szintén felvetette azt a gyanút, hogy a 8. századig itt élő, nem szláv népben talán magyarokat kell sejteni.
A kaukázusi magyarokról, a Szarikopa-tó (50.3559, 64.1107) vidékén élő torgaji madjar törzsről évszázadok óta van tudomásunk, de történelmük nem teljesen feltárt. A 13. század elején Ottó és Juliánusz barátok tudósítottak a Volga felső folyásától keletre élő magyarokról. Kialakult az a nézet, hogy a magyarok őshazája a Volga-Káma vidékén volt, majd folyamatos vándorlással a Kaspi-tó és a Fekete-tenger környékéről vonultak be a mai hazájukba. Ezzel szemben, a fennmaradt hely-, és népnevek, továbbá egyre több régészeti lelet kezdi alátámasztani azt az elméletet, hogy Atilla halála után – a magyar nyelvű törzseket is magába foglaló -- visszavonuló hun áradat alapította meg Kijevet, hozta létre a türk, a bolgár, a magyar, kun nemzetségeket, törzsszövetségeket. Magyar nyelvű törzsek nem egy helyen, hanem a Kárpátoktól az Altájig, a Kaukázustól a Balti-tengerig megtalálhatók voltak, egészen a 13. századi nagy mongol nyugatra vonulásig, illetve a 9. századi Kijev-Novgorodi szláv népek „honfoglalásáig”. Ezt követően a magyarok beolvadtak az orosz-lengyel (balti) szlávságba, majd a mongol uralom alatt létrejövő tatár, baskír, udmurt stb. (ma finnugor népeknek nevezett) népek közösségébe. A 8-11. századi krónikák valójában ezt az elméletet nem cáfolják meg. M. Koszárjev könyve ezt a folyamatot segít megérteni. A krónikások által feltárt korról csak az Epilógusban ad egy rövid összefoglalót. Valójában a népek kohójának is tartott Dél-kelet Urál vidékén élt népek (szargatkai kultúra[3]) 1-4. századi együtt éléséről, a törzsek keveredéséről, a hun magyar egymásra találásról szól ez a könyv.
Az író szülőföldje a nyugat-szibériai Baraba-sztyeppe vidéke, ahol a magyarok egy csoportja – a 4. század második felében -- egyesült az „igazi” hunok törzsével. Az Uráltól keletre, a szarmata-szkíta síkságon és tőle északabbra a mocsaras tajga ősrengetegében, magyar törzsek éltek más ugor népcsoport szomszédságában. Koszárjev bemutatja, hogy az első évezred, első harmadát alig meghaladó időben, hogyan élt itt a magyarok egyik népessége. (Ezt a megfogalmazást azért tettem, mert az író egyáltalán nem erőlteti a magyarok „finnugor őshaza” elméletét. Maga a kifejezés, hogy „finnugor, vagy finn” talán csak egyszer (a 257. oldalon) fordul elő, ott is kérdőjellel). A könyv lényegi része egy, a néprajz és a régészet minden igényességével megírt – Gárdonyi Géza: Láthatatlan ember c. regényéhez fogható – szépirodalmi alkotás. Az egész művet áthatja a szibériai tajga és a magyarok szeretete. Külföldi író tollából, ilyen tökéletes, magyarokról szóló művet még nem olvastam. A történet maga, a magyarok első honfoglalásának előzménye. Ott fejeződik be, amikor az „igaz” hunok, a magyarokkal együtt, Mundzsuk (Bendegúz) vezetésével, elindulnak Nyugatra. Gárdonyi „Láthatatlan ember”-ével egy hun-magyar trilógia első két részének is felfoghatnánk, az író szakmai igényessége, és a lebilincselő története miatt. A magyar olvasó meglepődve veszi észre a magyar szavakat, helyneveket, amelyeket a lábjegyzetben a szerző legtöbbször török származásúnak azonosít. (Amikor a regény cselekménye történik – a szlávok még sehol sem voltak!) Például: cselnok-csónak, lagye-ladik, berlog-barlang, csúd-csoda, kendür-kender, és egyáltalán a „magyarok néven nevezése”! Magyarokra jellemző szokások leírása, például a hús főzése üstben, kengyel használata, vasolvasztás, kovácsolás. Magyaros víz és helynevek: Konda folyó, Járok, Szilva patak. Megmagyarázza a kurgános temetkezés lényegét, okát. Rendkívül sok a néprajzos leírás: leánykérés, lakodalom, siratás, temetés, tavasz ünnep, áldozatok bemutatása, vallás, kereskedés stb.
A sumer mitológiában Enlil az egyik legfőbb isten volt, az „Istenek Ura”. Nevének (EN.LIL) jelentése: „A szél ura” („Lord (of the) Storm”, „Lord wind”), ahol EN=úr + LIL=szél, áramlat. Enlil ún. sumerizált szubsztrátum-istenség, azaz a sumerek előtti nép nyelvéből – és mitológiájából – lett sumeresítve. Mindig zavart, hogy egy főistent miért „csak” a levegő, a szél urának tartják. Kell erre lenni más magyarázatnak is! A Biblia kezdő sorai sem vezettek el a megoldáshoz: „Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. A föld puszta és üres volt, sötétség borította a mélységeket és Isten Lelke lebegett a vizek fölött.”. A lebegés -- stagnálás, létezés, de semmiképpen sem áramlás. A görög és római mitológia szél istenei: Boreasz, Auster, „jelentéktelen” kis istenségek voltak. A japánok „isteni szele” (kami kaze) sem segített a megértésben. És ekkor, teljesen váratlan helyről, -- M. Koszárjev könyvéből – kapok segítséget. Az első kötetben (I./132. o.) az ász-jáhok (magyarok) hitvilágáról így ír: „Az ember születésekor az istenektől két fő életerőt kap: az árnyék-lelket és a lélegzet-lelket. Halála után az árnyék-lélek – ILT – az Alvilágba, Patlám sötét országába, száll. A lélegzet-lélek – LIL – amíg az ember él, a hajában rejtőzködik, halála után madárként az égbe repül, és ott él mindaddig, amíg eljön az ideje annak, hogy egy földi újszülöttbe költözhet.” Így nyer magyarázatot a magyar „lél” (többes számban: lélek!) szavunk sumer eredete! Az ember -- ősi magyar tudás szerinti -- hármas tagoltságáról így idéz Gönczi Tamás: „az ember a test embere/ az ember a lélek embere/ az ember a szellem embere”[4]. Itt a lélek megfelelője a LIL, a szellemé az ILT. De itt többről is szó van!
A könyvből megtudhatjuk, hogy a legyőzött ellenség lelkét úgy lehet elvenni (ezzel megakadályozva azt, hogy egy gyermekben újjászülethessen), hogy a győztes levágja az áldozatának a haját a fejbőrével együtt, és azt magával viszi. Az ilyen lélek örökké az égben bolyong, nem tud az emberek közé többet visszatérni. Madár, az ember fején a Lilt, a „lélegzet-lelket” ábrázolja. Ez már a „szél”, az „áramlás”! Enlil ennek a szélnek az ura. A lelkek ura! Ez a legfőbb isten privilégiuma. A sumér idők óta a magyarban a „lil”=lél(ek). Ebből van az „él”, a „lét”, a „lehelet”, sőt valószínűleg a „szél” szavunk is. Innen a „lélekmadár” kifejezés. „Elszállt belőle a lélek” – mondjuk a 21. században is. Bíborbanszületett Konstantin írása (950-52) szerint, Árpád fejedelmünk egyik fiának a neve Lelekh volt. Ennek jelentése „lélek”, mint például, ahogyan Kézdiszentlélek város nevében 1251-ben írva volt: Castrum Zent Lelekh. A 10. századi „Kijevi levél” aláírása sztyeppei rovásírással (Vékony Gábor szerint) „Olvastuk Ilik”. Illik a Kazár Kaganátusban egy cím: „a kagán helyettese” volt. „Minthogy az él-ed (él-esz-tő) székely = kel: az él- (pro ele) mása a kannada élu-, malayalam élu- (emelkedik) igéknek megfelelő tamil erlu- (felkel, mozog)...” (Szentkatolnai Bálint Gábor: A magyar nyelv Dél-Indiában. Fríg kiadó. 116. o.). Ősi vallásunk szerint az élet (lélek) le-, és felszáll a testben és arra törekszik, hogy bejusson a Fény Birodalmába. A reinkarnáció a legnagyobb isteni kegyelemnek számított. A kereszténységben a galamb a „szent lelket” szimbolizálja. A szkíták skalpolási szokásáról már Hérodotosz is beszámol: „Ellenségeiket skalpolták, és a skalpokat a kantárra akasztották”. Miért szűnt meg ez a szokás, és miért csak az amerikai indiántörténetekből ismert? Az ősi szkíta vallás eltűnésével, megszűnt a skalpolás motivációja is. A teremtővel folytatott közvetlen párbeszédet felváltotta a zsidó, a keresztény, majd a mohamedán vallás, ahol a főpapok szabták meg, hogy mi a jó és mi a rossz! Ők állapították meg a „hús vétségét” és a mennybejutás feltételeit. Az Amerikát meghódító fehér ember úgy bánt az indiánokkal, mint a vadász a dúvadakkal, amikor beszolgáltatja a vad fülét, farkát, vagy lábát, az elszámolásának alátámasztására. Nem csoda, hogy az indiánok viszontskalpoltak! De itt már nincs erkölcsi motiváció, csak a pénz, a bosszú, a dicsőség. Nekem meg megmarad az a szerény elégedettség, hogy összhangba hozhattam az egyiptomi, babiloni (kassu) szárnyas napkorongot, az ősi Enlil istennel. (En, a Bél, a Nap az Úr -- a Lil, pedig a szárny, a repülés, a szél, az áramlás, a lélek megfelelője.) Továbbá az eurázsiai szkíták skalpolásával, a magyar „lélek, lét, élet, szél” szavak eredetével, a lélekmadárral, és talán a mad-ár szavunkkal is. Mindez a magyar népművészetben is benne van, például a veleméri cserépedényen látható napkorongon. De ott van az ordoszi madárfejes fejdíszen is, vagy a 4-5. századi nyugat-szibériai bronztalizmánon. A Magyar Néprajzi Lexikonban ezt olvashatjuk: „Az oldalnézetben álló madárfigura egyrészt a madár alakban elképzelt emberi léleknek korai, ókori megjelenítésére vezethető vissza – ezeket némely egyiptomi ábrázolás a sír melletti fákon ülve mutatja –, másrészt istenségek madárként való szerepeltetésére”.
Az eposz első részében, ami „Az istenek akarata” címet viseli, Koszárjev elmeséli, hogy élt egy ugor népcsoport az Uráltól keletre elterülő végtelen lápos-tajga vidéken, akit ász-jáhnak neveztek. A hegységhez közelebb, a rokon mahum nép lakott. A déli oldalon, ahol nedves, sűrű tajgai erdőt már felváltotta a ligetes, többségében fátlan, dúslegelőjű rétség, élt még két ugor törzs: a magyá és a gur. (az ász-jáh, mahum, magyá, és a gur törzsek a mai hantik, manszik, és a magyarok egyik elődei lehettek). Az Eposzban leírt történetet úgy 200 évvel megelőzve, a szaviroknak (ugoroknak), a Szkíta-szarmata síkságról a tajga vidékre kellett húzódniuk a keleti vad hordák támadásai miatt. Itt hozták létre Emder városát (61.5367, 66.0776). Koszárjev ász-jáhoknak nevezi, és a magyaroktól ekkor elszakadt törzsnek tartja őket. Az eurázsiai sztyeppét ekkor már szkíta-szarmata szövetség uralta. A hanti, mansi népek csak beköltöztek az ősi civilizációs központba. Tehát nem finnugor vagy uráli népek éltek a sztyeppe és a tajga találkozásánál, hanem a szkíták és utódaik laktak a tajga vidéken is! (A régészek 1994-1999-ben tárták fel, és rekonstruálták Emdert). Attila eredeti nevét – nagybátyja után, aki Emder névadója volt – Endürnek írja. Patkanov S. Ar-népnek nevezi őket, ami az én kutatásaimmal teljesen egybevág. „Úgy kell lenni, hogy a ’Tapar, Saber, Saper stb. elnevezések északnyugoti Szibéria benszülöttei előtt jól ismertek voltak, habár azok az osztjákok, a kik az Ob völgyének vonalán laknak a szurguti határtól fölfelé, minden direct kérdésre, a mely az ország hajdani őslakói felől akar értesülést szerezni, az Ar-népet (Ar-jax) nevezik meg, míg ellenben a szamojédok a Sūrtje népről emlékeznek meg, a mely név talán a Sabar, Sibir-rel egy eredetű.”. (ETHNOGRAPHIA. XI. évf. 1900. október 8. szám. Patkanov S. A szabirok nemzetisége. 341. o.). Talán nem véletlen, hogy az Irtisbe (60.6839, 69.6588) ömlő patakot „Kondának”, a Tobol bal oldalához csatlakozó (57.7628, 67.3022) folyócskát „Tavdának”, az alatt –vele párhuzamosan – folyót „Turának” hívják. A Tavda parton van egy „Tábori”[6] nevű település is (58.5190, 64.5527). A Konda parton Uraj (60.1333, 64.8) falut csak 1922-ben alapították, de nevének eredete lehet, hogy jóval régebbi időkre nyúlik vissza. Walter Hessing vallástörténész kiderítette, hogy például a Kalevala eposz jó része belső-ázsiai hun eredetű. (A mongol változatban fennmaradt Dzsangar eposzból való). A közvetítők a Kaukázusból északra vándorolt szarmaták lehettek. Koszárjev kutatásai eredményeit nem hagyományos interpretációban tárja elénk. Könyvében Emder, Vurdat és társainak utolsó csatáján, Jág és szerelmének, Szornyi-magnak történetén keresztül, az olvasó megismerheti a 4. századi Ural-menti népek néprajzát, feltételezett történelmét. Élvezetes a „magyar karaván” útjának leírása is a Turgáj-kapun át Szamarkandba. A kötetek végén bemutatja a kapcsolódó régészeti leleteket, rajzokkal, magyarázatokkal. Bár a könyv képeit rajzoló N. Fomin minden szereplőt erősen mongoloid vonásokkal ábrázolt, az antropológusok bebizonyították, hogy az első honfoglaló hun-magyarok közép-ázsiai türk, vagy turáni típusúak voltak.
Gárdonyi és Koszárjev műveinek nagy érdeme, hogy az emberek befogadták, és valósnak érzik. Egy idő után a világ így fogja természetesnek találni, és így fognak gondolni a magyarokra, ellentétben az Ogre, a vad, barbár Attila, a rabló magyarok képzetével. Tapasztaltam, hogy az „Egri csillagok” c. könyv több ismeretet adott a külföldi fiatalságnak a magyarokról, mint bármely történelmi tankönyv. De így vagyunk Sienkiewicz regényeivel is. Viszont az olyan egyszerűsítések, mint amit például a magyar „lélek” szóra vonatkozóan találunk a Magyar Etimológiai Nagyszótárában (MEN), megtévesztők lehetnek, mert nem viszik végig az elemzést. „A lélek lél- alapszava ősi finnugor örökség: vogul, osztják lil (‘lélegzet, lélek’), votják lul (‘lehelet, pára, lélek’) finn löyly, észt leil (‘gőz, pára’)” (MEN – „lélek”). Egészen másképpen hangzana a magyarázat, ha hozzátennék pld. azt, hogy: „sumér-magyar örökség, amely a magyarok egyik csoportjától marad meg a vogul, osztják nyelvben, miután a 13. században a mongolok felszámolták a területükön élő magyar népcsoportot”. (Saját megfogalmazás). A madár szavunkra lakonikus egyszerűséggel a MEN azt mondja, hogy: „ismeretlen eredetű szó”. Mint a magyar, mint a témával foglalkozó más szakmabelieknek is ajánlom figyelmébe Mihail Fjodorovics Koszárjev könyvét. (Kiadó: OOO. „Ladoga-100”.Moszkva, 2011. Косарев М.Ф. В поисках Великой Венгрии. Сибирская былинная повесть. Палеоэтнографическая реконструкция. ISBN 978-5-94494-069-8)
[3] Ma a szakértők úgy gondolják, hogy a nyugat-szibériai szargatkai kultúra az ugor és / vagy szibériai populációk és a déli, pusztai, esetleg iráni vagy a korai indo-iráni népek (szaka, vagy szarmata) keveredéséből jött létre az i. e. 5. – i. u. 5. században.
[6] Tábor szavunkat még a MEN is „honfoglalás előtti török szójövevénynek” valószínűsíti. Bár állítja, hogy a cseh huszita szekérvár és a palesztinai Tábor-hegy magyar nevét „a szótörténeti adatok megcáfolták”. A magyar „tábor” szó, bibliai, uráli, török és kárpát-medencei elterjedése a magyar nyelv – térképemen ábrázolt – terjedését is jelentheti.
