Ókor, a római hódításig

„Kedvező természeti adottságánál fogva ez a terület ősidők óta lakott volt”. Szinte minden Kárpát-medencére vonatkozó helytörténeti monográfia így kezdődik. Különösen igaz ez a jelen tanulmány tárgyát képező vidékre. „E vidék már az őskorban is (bronz- és vaskor) az átlagosnál intenzívebben lakott volt.” – olvashatjuk egy Tamásiról szóló helytörténeti leírásban.

Bizonyítják ezt a környéken talált újkőkori (lengyeli, bátaszéki, györei, alsónyéki stb.), valamint bronzkori leletek. (Újdombóvár, Szarvasd: fegyverek: bronz tőr, kard. Edények, tű, öntvénytöredékek és földerődítmény maradványok.) A Bonyhádhoz tartozó Szecskai-tónál feltárt sírokban középső bronzkori kultúrához tartozó leleteket, edénytöredékeket, magas, tölcséres nyakú bögréket, korsókat, urnába tett hamvakat találtak. „A belső etnikai keveredés egy urnán belül is megfogható” –nyilatkozta Szabó Géza, a szekszárdi Wosinsky Mór Megyei Múzeumnak az ásatást vezető régésze 2008. november 5-én az MTI-nek. A bátaszéki leletek között hatalmas csiszolt kőbaltára, kőékre, az ebből az időszakból eddig legnagyobb méretű kőkésre, őstulok szarvra, márvány buzogányfejre, valamint egy csiszolt, formájában már kora rézkori fejszéket utánzó kő harci eszközre bukkantak. „Európa legnagyobb ismert és kutatott őskori lelőhelyéről, temetőjéről van szó” – jelentette ki 2008-ban Zalai-Gaál István professzor az MTI-nek adott interjujában. A Dél-Dunántúl legrégebbi ősemberleletei a Wosinsky Mór Megyei Múzeumban láthatók. Itt megtudhatjuk, hogy 10 000 évvel ezelőtt a vidéket a keleti gravettai nép lakta, az utolsó, amelyet még ősembernek tartanak. De vannak régebbi leletek is: 2007 nyarán, Dombóváron, a Konda patak völgyében (a Tesco áruház tereprendezésekor) jégkorszaki, mintegy huszonötezer éves leletekre (tűzhelymaradványokra) bukkantak a szekszárdi régészek.

Egy amerikai régész, Hugh Hencken szerint az etruszkok ősei – a villanovaiak -- a Kárpát-medence területéről származnak. Kutatásai alapján bizonyítottnak tekinthető, hogy a bronzkor végének „kárpát-medencei – dunai” eredetű csoportjai eljutottak a Földközi-tenger vidékének keleti és középső területeire. Mario Alinei^[1] professzor szerint „A magyarok az időszámításunk előtti III. évezredben érkeztek történelmi területükre a Kárpát-medencébe”

Évszázadok múlva a kelták jelentek meg a Dunántúlon. A kelták erővel nyomúltak be az illyrek, vagy más útjokba esett népségek közé. Elözönlötték az itt élőket és részben összeolvadtak velük. A kelták és a helyi őslakosság^[2] keveredése kitűnik a régészeti leletekből, temetkezési szokásokból, s ez tulajdonképpen változatos színezetet adott az egységes kelta műveltségnek. (A szekszárdi múzeumban eredeti állapotában látható egy, a keltákat megelőző pannon-illír időszakból származó sír.)

Az osztrák régészek kiderítették, hogy a Kárpát-medencét elérő, Kr. e. 5. századi kelta hullámnak nemcsak Csehországban, hanem Bécstől kissé nyugatabbra, St. Pölten környékén is jelentős hátországa volt. Mégis a kelták régészeti emlékei legnagyobb számban a Kárpát-medencében kerültek elő, annak ellenére, hogy települési területük kiterjedt a cseh és dél-német területekre is. Innen vándorolnak szét a Kr. e. 6. sz. kezdetétől.

Az ókori kelták mindenhol hasonló módon éltek, róluk számos görög és római forrás maradt ránk. A kelták történetét i.e. 1. században a kelta származású történetíró, Pompeius Trogus írta meg. Hagyományosan a keltákat a gallokkal azonosították (a szó latin jelentése nyomán), azonban ez mára elavulttá vált: a gallok csak egy népcsoportja volt a keltáknak, akik Gallia (a mai Franciaország) területén éltek és gall nyelven beszéltek. A legújabb kutatások eredményeinek köszönhetően olyan leletek kerültek elő a Dunántúlon, amelyek nem lehetnek későbbiek a Kr. e. 5. század utolsó évtizedeinél (Sopron-Krautacker és Pilismarót-Basaharc kelta temetői.) Úgy tudjuk, hogy Tolna megye területén a kelták^[3] (Hercuniates nevű törzs) Kr. e. 4. században jelentek meg. Somogy (Zamárdi avar sírmező. Szalacska, királyi székhely) és Tolna (Regöly^[4], szintén fejedelmi székhely) területén az araviszkok telepedtek le és fejlett földművelést, állattenyésztést folytattak. A földet rendszeresen művelték, trágyázták, főként lovat, marhát, sertést és juhot tartottak. „A kelta füstölt disznóhús Rómában is keresett élvezeti cikk volt”^[5] Állandó telepeket alakítottak ki, például Szekszárd-Csatáron (kelta neve Alisco volt), és Szekcsőn (Lugió.) „Lug” keltául világost, kellemest jelent. Későbbi neve Florentia lett.

A keltáknak fontos hajóútjuk volt a Kapos folyón is, ezt bizonyítja a Kurdnál elsüllyedt - és 1884-ben megtalált - keltakori hajórakomány. „Minőségi terményeik még a római piacokra is eljutott. Kocsijaik már küllős kerekeken gurultak. Tökéletes edényeiket korongozással készítették. Kereskedelmük messze túlterjedt a Kárpát-medencén, mivel kapcsolatot tartottak a görögökkel és az etruszkokkal”.^[6] Híres lovasok és kocsigyártók (veredarii Pannonici) voltak. A rómaiak alatt a kelták bonyolították le a lovas- és kocsipostát. (Paks-Gyapa határában, 2008-ban a 6-os út nyomvonalának feltárásakor a régészek az egyik észak-dél tájolású sírban kelta harcost találtak, két vasperemes fapajzzsal, fegyverekkel.) Pénzeiket görög mintára készítették, az előlapon, Zeus fejjel (dunai kelta érmek.) Szalacskán kelta-kori pénzverő műhelyt (felszereléssel együtt) tártak fel a régészek. Az etruszk kapcsolatot a régészeti leleteken kívül újabban a nyelvészeti vizsgálatok is alátámasztják.^[7] Erről Kiss Dénes munkáiban olvashatunk. A kelta kultúra a késő vaskortól egészen időszámításunk kezdetéig, sőt bizonyos területeken még azután is, az európai élet meghatározója volt, és hatásai még ma is érezhetők. A legtöbb mai keresztény ünnep kelta ünnepekre vezethető vissza, és Nagy Constantinus idejében került át a római, majd a keresztény vallásba. Ilyen például a karácsony és a mindenszentek ünnepe is. A rómaiak a kelták májusi ünnepére tették ez utóbbit és így maradt egészen a 8. századig. (Szent Efrém szíriai egyházatya és Aranyszájú Szent János a 4. században már tudott a jeles napról, melyet május 13-án, illetve a pünkösd utáni első vasárnap ültek meg. E vasárnap neve a görög egyházban ma is Szentek Vasárnapja.) Az ünnep még a 8. században május 13-ról november 1-jére tevődött át, valószínűleg azért, hogy ezzel a kelták régi népi újesztendejét megszenteljék. (A kelták november első napjaiban emlékeztek az elhunytakra különböző halotti áldozatok bemutatásával. Náluk már a 8. században is közünnep volt november első napja - ami az év kezdetét is jelentette.) 835-ben Jámbor Lajos császár IV. Gergely engedélyével hivatalosan elismerte az új ünnepnapot, és attól kezdve a Mindenszentek az egész kereszténység ünnepe lett. A kutatások egyértelműen kimutatták, hogy a kelták – mint a hunok, az avarok és a magyarok is – egyistenhitüek voltak. A több istenség csak az egy Isten különböző megjelenési formáinak számított. Az istent a napban vélték megtalálni és sámánok közvetítésével keresték a kapcsolatot a Mindenhatóval. A kelta világ háromrétű volt: a felső világban lakott Isten (Dagh Da) és a kísérete (a Nap, a Hold és a csillagok); a középső világ a halandóké volt; az alsó világ, pedig az ősöké. A három világot a világ közepén álló, Istenhez vezető világfa kötötte össze, amelyet a druida táltos révülésekor egy nagy fa, vagy egy menhir (kőoszlop) helyettesített. A tölgyfa a görögöknél Zeus, a rómaiaknál Jupiter, a keltáknál Perun, vagy Perkunos főisten szent fája volt. A kelta druida jelentése: "tölgyember", „a tölgy tudója". A négyküllőjű kelta körkereszt a kereszténység előtti időben a nap és a világosság szimbóluma volt. A kör maga a Nap, és benne a kereszt az Isten. A nap szimbóluma, az ősi napkerék (svasztika), az élet örök forgására utaló, kacsokban végződő kereszt, megtalálható a magyar hímes tojást író ősi népművészetben is. A keresztény művészetben az Üdvözítőre - ki minden fény forrása - vonatkoztatott jellé lesz. A moldvai csángók nemcsak a Mária-tisztelet okán mennek Csíksomlyóra búcsúra, hanem azért is, hogy megvárják a napkeltét, mert körükben az a hiedelem, hogy ilyenkor meg lehet pillantani a napban Máriát. (Anahitát, őseink szűz Boldogasszonyát.) A napistenhit annyira beleívódott a kultúrába az erős szimbolikája miatt, hogy évszázadok múlva még Nagy Szent Leó pápának is meg kellett feddni azokat, akik karácsonykor a „Nap születését” ünnepelték Krisztus születése helyett.