Etnikai és nyelvi szereplők

Valós

Helyszín: a Kárpát medence

Magyar nyelvű idiómák

Német nyelvűek

Szláv nyelvűek

Görög nyelvűek

Francia nyelvűek

Ismeretlen nyelvűek: kazárok, alánok stb.

Irodalmi nyelvek:

Latin, görög, perzsa, ószláv stb.

Körülmények (gazdasági, politikai helyzet)

 Modell szintű megfeleltetés (Sorrendben!)

Üveg edény

Sárga, fehér, vörös stb. színű homok

Fehér kavics

Zúzott kődarabok

Sárga kavics

Zöld kavics

Különböző méretű és színű kavicsok

 Por cement (fehér, szürke, stb.)

Víz                                                                                                                                                                       

A modell összeállítása

Töltsük meg az edényünket az összes összetevőkkel szárazon, és rázzuk jól össze. Adjunk hozzá annyi vizet, hogy egy földnedves keveréket kapjunk. Jól rázzuk össze és hagyjuk így, amíg a cement megköt.

Vizsgáljuk meg az eredményt!

Egy gyenge betont (a mai magyarországi nyelvi állapot) kaptunk, amit valójában az edény (modellszintű megfelelője a haza) tart össze.

Jól megkülönböztethetők benne  a magyar, a német, a szláv, a görög, a francia etnikumok és a beszélt anyanyelvük. (A kavics és kődarabkák, amik az anyanyelvüket még beszélő nemzetiségi kisebbségeknek felelnek meg.). De a különböző színű homok, és porszerű kőtörmelékek a cement és a víz hatására „tömbösödtek”. Ha széttörnénk az edényt ezek egy viszonylag egységes betontörmeléket adnának, ami megfelel a mai magyar nyelvnek! Tehát a különböző homok, por alakú részecskék a cementtel (a víz hatására) betonná (mai magyar nyelvvé) álltak össze, úgy, hogy a kavics és kődarobbokkal nem egyesültek. Itt nincs nyelvi összeolvadás, kevert nyelv, míg a  hasonló, (por alakú, egymáshoz közel álló, egymás felé affinitást mutató összetevők) nyelvek szétválaszthatatlan, egységes betonná, magyar nyelvvé alakultak át.

Természetesen ez a modell a nyelvi átvételeket nem képes imitálni, csak a keveredés-tömbösödés (általam feltételezett) kérdésére ad vizuális magyarázatot.

Évekkel ezelőtt írtam egy mese változatot -- 2016. júliusában jelent meg a bloggomon „A magyarok krónikája. (9. század)” címmel -- a magyar őstörténet honfoglalást közvetlenül megelőző időszakáról.

Az azóta eltelt, csaknem hat év alatt, sok víz lefolyt a Dunán, és sok kutatási eredmény született ebben a témában is. Ezek főleg régészeti jellegűek, (alapvetően Ukrajna-Moldávia területéről), valamint archeogenetikai kiértékelések. A magyarok őstörténetének ezt a szakaszát azonban nem kellett „újraírni”. Alapjában maradt a mainstream változat miszerint a magyarok az Urál, vagy a Volgán túlról a 9. század végén, besenyő nyomásra Levédián (vagy azt kihagyva) Etelközbe költöztek és innen elfoglalták a Kárpát-medencét, szintén a besenyőktől űzetvén. Ezt megelőzően Árpád, a kabarokkal közösen, fejedelemségbe szervezte a honfoglaló népét és ezekkel meghódította a KM-ben található maradék népeket.  

Az általánosan használt történeti forrásokból, és az okkal, vagy ok nélkül el nem fogadott szerzők műveiből, a tudományos eredmények saját értékeléséből azonban egy másik történetet is ki lehetett olvasni, amit – többek között – mese formájában is megírtam a fentebb említett címen.

Fő vezérvonala az elképzelésemnek, hogy a magyarok elődeinek nem volt egy konkrét „őshazája”, mert a magyar nyelv ősi változatát kialakító, megőrző,  továbbadó csoportok szétszórtan megtalálhatók voltak az Alpoktól az Altájig, a Kaukázustól a tundra vidékéig a krisztusi időket megelőző évszázadoktól a mongol- (tatár) járásig.  A 4. századi nagy hun nyugatra-áramlás, majd az ezt követő keleti visszavonulás alakítja ki azokat a sztyeppei népcsoportokat, amelyek között a „magyartudatúak” kezdenek elkülönülni. Ekkor kezdenek róluk írni – elsősorban arab-perzsa, majd bizánci krónikások, különböző népneveken, amelyeket a későbbi kutatók a magyarok elődeire vonatkoztatnak, különböző megalapozottsággal. A 7. századtól (Kazária és Nagy Bulgária létrejöttétől) kezd konkrétabban kirajzolódni a magyar-elődök képe. Nálam ez egy sztyeppei koncentrálódásban, előrendeződésben jelentkezik bolgár és kazár környezetben. Lásd pl.: „A tűrk fennhatóság alól újabb steppei népek vándorolnak nyugatra, s csatlakoznak az avarokhoz (595 táján). Az sem mondható meg bizonyosan, vajon az avar kagán fennhatósága alá helyezkedő keleti jövevények a Kárpát-medencébe vándoroltak-e, vagy valahol a Pontus vidéki steppén álltak meg? (Lehet ugyanis, hogy a türkök visszahúzódásával párhuzamosan már akkor beletartozott az avarság hatalmi szférájába az Al-Dunától az Azovi-tengerig terjedő övezet.) / Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992. 107.o./

Ezt követi Kuvrat halála után (a 7. és a 8. sz. határán) a nagy szétválás, alapvetően három irányban: északra az Urál és a Volga környékére, délre a Kaukázus vidékére, és a „maradókra” a Ponto-Kaszpi régióban. Ennek a három csoportosulásnak a jól, vagy kevésbé jól elkülöníthető nyomait kutatják a mai szakemberek, és írnak róla történelmet a történészek. A fordulat a 9. századdal köszönt be. Meggyengül az avar és a kazár birodalom. Hatalmi vákuumok kezdenek kialakulni, amely kedvez a megszaporodó, egyre erősebbé váló és elkülönülő előmagyarságnak. Megkezdődik a koncentrálódási folyamat a Fekete-tenger északi és keleti sztyeppéin, a Dunától a Donig, északon Kijev vonaláig bezárólag.  A 9. század végére létrejön a magyar törzsszövetség, amely elég erős a KM meghódítására és tartós birtokbavételére. ’Arra azonban nincs lehetőség, hogy az egész honfoglalást, mint egy majdnem megsemmisítő erejű vereséget állítsuk be. Adataink ugyanis ellene szólnak a szörnyű katasztrófának, hiszen krónikáink a beköltöző asszonynépről is megemlékeznek. László Gyula szerint pedig a honfoglalók sírjaiban nyugvó nők ugyanahhoz a néphez tartoztak, mint férjeik és magyaros viseletűek, meg számarányuk is azonos a férfiakéval.74. „A legjobb jóakarattal sem tudjuk megérteni - írja Götz László – mi szükség van arra, hogy erőnek erejével elvitassák a honfoglaló magyaroktól és Árpádtól a legelemibb katonai ismereteket és hadvezetési képességeket is, mikor a honfoglalás mesterien megszervezett és fölényes biztonsággal végrehajtott vállalkozása, de az utána következő nyugati hadjáratok, egykorú forrásadatok tömegével igazolható sorozatos győzelmei is kétségtelenül bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok haditaktikában és hadászatban messze a nyugat-európai népek felett álltak.75’ – írja Bakay és Varga. (DR. BAKAY KORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997. 31.o.)

Mindezeket a tudomány jelenlegi állása – ha nem is igazolja, de nem is cáfolja.

Lásd:  https://bileczelbeszel.blog.hu/2016/07/16/a_magyarok_kronikaja_9_szazad

Sajnos, változásra nincs remény. Az állítás, amit Szabó T. Attila fogalmazott meg 1970-ben, (Szabó T. Attila: A magyar nyelv eredete és kialakulása: Korunk 1970. 29. évfolyam), ma is uralkodó: “más irányban, mint a finnugor származás irányában kereskedni csak a műkedvelő nyelvészkedés szintjén lehet. Az ilyen kísérletezőnek azonban figyelmen kívül kell hagynia, sőt egyenesen meg kell tagadnia azokat a nyelvhasonlító módszereket és ismérveket, amelyeket az összehasonlító nyelvtudomány szinte két százados munkája során a nyelvek rokonításának módszerei- és ismérveiként kialakított” – pedig ez nemígy van!

Nem kell semmit megtagadni, ami létezik, sőt tovább kell kutatni, vizsgálni a nyelvi kapcsolatokat. Csupán a „MIÉRT alakult így?” kérdésre kell más választ is elfogadni! Van más lehetőség is, mint a nyelvi egységek, az ősnépek feltételezése. Például az adsztrátumok kutatása.  Ígéretesek azok a módszerek, amik a nyelvek közös szubsztrátumainak kutatására -- történeti areális és nyelvtörténeti megfontolások alapján – irányulnak. Erről szólt az írásom!

A Vasárnap 2022. 04. 22-i számában megjelent Tóth Gábor interjúja B. Szabó János és Sudár Balázs történészekkel Szenzáció – Ismeretlen magyar fejedelem nyomára bukkanhattak – címmel.

„Úgy tűnik, újra kell gondolni a honfoglalás eddigi történetét” – vezeti be a beszélgetést a riporter.

Elolvasva a cikket, nekem úgy tűnik, hogy ezek a történészek inkább másként gondolkodnak mint a mainstream kutatók. Képesek felhagyni a zsákutcába vezető gumicsont rágásokkal és törekszenek a megoldásra. A felismerés, hogy a 9. században a „honfoglalókká” válók nem alkottak egy egységes tömböt, nem új. „Pontosan. A magyarság a 10. században több helyen élt, ezt mindenki tudta eddig is. Azonban senki sem jutott el oda, hogy a muszlim forrásokat a keleten maradt magyarokhoz kösse, ne pedig közvetlenül Árpád magyarjainak múltjához. Holott időrendben ez az egyetlen logikus megoldási lehetőség a problémákra” – válaszolja B. Sz. J. a kérdésre, hogy: – Azt akarják mondani, hogy azok a szövegforrások, amelyeket korábban honfoglalás előttinek tartottak a kutatók, nem is a honfoglaló magyarok múltjáról, hanem egy másik magyar ágnak a jelenéről számoltak be?

Sok félreértést elkerülhetnének a szerzők, előadók, ha a mondandójuk elején tisztáznának néhány kulcsfontosságú fogalmat, amit a továbbiakban használni fognak. Pl. esetünkben kiket értünk „honfoglalók”, „Árpád népe”, „magyarok”, „magyar törzsek” és ezek elődeinek fogalma alatt. Mert nem mindegy, hogy csak a 9-10. században a KM-be keletről bejött, és itt is maradt, népek összességét, vagy csak az Árpádot megválasztó törzsek szövetségét (a csatlakozottokkal együtt), vagy mást is értek.

A 10. század második fele után keletkezett krónikák (arab, perzsa, bizánci, szláv és a nyugatiak is) írói már nagyjából tisztában voltak a KM-ben élők kilétével. Legalább is meg tudták különböztetni az akkor élő szomszédoktól – mindegy, hogy milyen néven is nevezték őket. Ennek tudatában írhattak a műveikben az itt élők elődeiről is. Úgy néz ki, hogy a magyar honfoglalók egy több nyelvet is értő, polietnikus kavalkád lehetett. Ezt ugyan azokból a forrásokból lehet megállapítani, mint amelyekből az uralkodó nézet is kialakult. Sem a régészeti, sem az archeogenetikai kutatások eredményei ezt nem cáfolják. Sőt, még a nyelvészeté sem.

 Ami zavaró Szabó és Sudár szemléletében, az a „szétválás”, ami a 9. századi „magyarság” elképzelésükben fellelhető. Érthető, ahhoz, hogy több csoportjuk legyen – valamikor szét kellett, hogy váljanak. És erre bizonyítékul ott a DAI szövege is. Meg a különböző helyeken talált régészeti nyomok is. Nyelvész és genetikai elemzések is erre utalnak. A gond a kronológiával van. De a szétválás okai sem egyértelműek. A szétválás a vándorlás egyik változata. A nagyobb népvándorlásokat általában egy másik népcsoport „nyomásának”, vagy természeti katasztrófa következményének tételezik fel.  Erre van a legtöbb példa a történelemben, de a Bibliában is. De az áramlás nem csak egy nagyobb nyomás hatására következik be, hanem a kisebb ellenállás irányában spontán, gravitációval is történik, ami a hatalmi vákuumok kihasználását (szívóhatását) jelenti például a magyar  honfoglalás előzményeinél. (Gondolok itt a besenyő nyomás, vagy az avarok „pusztasága” okozta tervszerű „bevonulásra”). De ez a séma vonatkoztatható a 7-8. század határán történt bolgár, alán, magyar stb. „fevándorlásra” az Urál irányában. Délről van egy arab fenyegetettség, északon meg egy szabad lehetőség a Volga kanyarban, meg az Ural déli részén (mindkét oldalon). Ezek általában nem krónikába illő események, inkább csak a következmények jelennek meg arról, hogy ki, hol élt. És a gond az, hogy nem tudjuk MIKOR történt mindez. Én arra a következtetésre jutottam, hogy egy 7. századi viszonylagos koncentrálódást (a Földközi-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén), egy szétválás követte (erre a DAI-ban célzás van, de az időpont és a helyszín vitatott), amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórványok. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” feltételezésem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli -- ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek. Hasonló sztereotípiákat több krónikás is említ.

Erre az interjú alábbi része tér ki:

– B. SZ. J: Nem két részre vált a magyarság, hanem a források szerint legalább háromra. Egyiküket vezette Álmos, a másiknak a vezetője lehetett Gyula, akinek a népe az Etil, azaz a Volga partjától nyugatra élt. A magyar törzsek harmadik ága – amelyről a bizánciak szintén beszámolnak – valószínűleg a Kubáni-alföldön, a Fekete-tenger keleti partja mellett élhettek.

Értelmezésemben ez a szétválás, valamikor Kuvrat halála után következett be, és a 9. század már az egyesülés százada volt. Természetesen, mivel a mozgás nem „nyomásra” történt, voltak maradók (kalánok) is, akiket majd Juliánus (meg Komar!) megtalál.

Hogy kikről szólnak a krónikák? Megpróbáltam a két nagy keleti krónikahalmaz szerint csoportosítani a majdan (utódokban) magyarrá váló népeket:  

„Az eseményekhez időben legközelebb Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) De administrando imperio (röv. DAI) című görög nyelvű műve áll.  Ebben a magyarokat következetesen türköknek (Τουρκοι) nevezi a császár. Ez a megnevezés megmarad a Bizánci Birodalom fennállásának teljes időtartama alatt. Például, a magyar szent koronán található egyik görög képfelirat így néz ki: Гєωβιτzас Пιсτос Κρаλңс Τоυрхιас (átírásban: Geóbitzasz pisztosz kralész Turkhiasz). Ezért a boszporoszi, ponto-kaszpi sztyeppén (a Volgától az Al-Dunáig érő területen) – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” fogom nevezni… A másik forrásom a 11–12. század folyamán Kijevben (és Novgorodban) keletkezett orosz Őskrónika (összefoglaló rövid nevén: PVL).  Ebben a magyarok neve -- még az 1152-es eseményeknél is -- Ougre. Itt II. Géza 1152-ben -- a San folyó környékén -- döntő vereséget mért Vlagyimirko halicsi fejedelemre. (Lásd az Ipatyev (Hypatius)-kódexben a 30 oldalon. Ez az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza. Летопись по Ипатскому списку. - Санкт-Петербург : Археогр. комис., 1871). De hasonló van a Lavrentyij-kódexben is: Лаврентьевской летописи (ПСРЛ. Т. 1. Стб. 336–337). A krónikában említett magyarok „Keletről jöttek”! Ezért a Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyarokat „ugor magyaroknak” neveztem el”.(Lásd:  Ugor és türk magyarok ).

Ennek megfelelően, én úgy gondolom, hogy a magyaroknak a 9. században nagyobb szerep jutott Kijev környékén, mint amit általában feltételeznek a történészek. A kazár fennhatóság ekkor elért az Al-Dunáig (bolgárok), a Keleti Kárpátokig (avarok), Przemysl környékéig (lengyelek), a Horiny folyóig (ruszok, varégok), Mescsoráig, (merják, mescserek), a Volgai Bulgáriáig (bolgárok, magyarok). A kazárok, ezt a nyugati határvidéket a szövetséges türk magyarokra bízták, akiknek a téli szállása és telephelyeik (a legújabb régészeti feltárások alapján, lásd: Glinoje, Plavnyi) az Al-Dunánál, a Dnyeszter környékén voltak, de felügyelték az északibb területeket és a folyami utakat is. A 800-as évek második felében megerősödtek az északkeletről jött ugor magyarokkal. Önállósodtak, és bevonultak a KM-be. A kazárok már nem voltak képesek a helyükbe erőt felvonultatni, a térségben hatalmi vákuum keletkezett, amit délről a besenyők (később a kunok), északról a ruszok töltöttek be. Kezdetben a kazárok megegyeztek a ruszokkal (Oleggel) de 913-ban már komoly konfliktusba keveredtek velük, amiről al-Maszúdi tudósít „Az aranymezők és drágakőbányák” című könyvében. Sorsuk az elszlávosodás lett, ki előbb, ki utóbb olvadt be a szlávságba (a besenyők és a kunok egy része a magyarságba). 

E.A. Mel’nikova, 1941-es születésű szovjet-orosz történész-nyelvésznek, a történelemtudományok doktorának a fenti című tanulmánya 2012-ben jelent meg az «Истори́ческий ве́стник» első számában. Kiadó: АНО «Руниверс». (24-39. o.). Az alábbiakban Melnikova e tanulmánya alapján mutatom be a magyar őstörténetet is érintő rusz és varég történetet, ami a magyarok etelközi tartózkodása idején létezhetett. Bevezetőként elmondom, hogy a magyar őstörténetnek ezt a szakaszát a saját történeti felfogásom alapján vizsgálom, amelyet az esszéimben fejtettem ki részletesebben. Röviden összefoglalva ez az alábbi:

A 9. század utolsó harmadában történhetett meg a magyarok erőösszevonása és egyesülése a korábban északra költözött törzseikkel. Álmos vezetésével a Dél-Urál környékéről a csatlakozott népekkel együtt átkeltek a Volgán, Szuzdáltól délre a Mescser-alföldön át, végig az Oka folyó mentén bevonultak Etelközbe és megkötötték a szövetséget az ott élő magyarok törzseivel. A cél, a magyarok által korábban már felderített Kárpát-medence meghódítása volt, mivel itt hatalmi vákuum alakult ki, a rokon avar birodalom hanyatlásával. A Fekete-tenger északi (a Dunától a Kubánig terjedő) részén élő népeknek bőségesen lehetett információjuk a Kárpátokon túli terület történetéről. A 4-5. században a hunokkal együtt vonultak be, majd vissza. A 6. században az avarok uralták a Kárpátok keleti és nyugati oldalát is. Bolgárok ott voltak a Kárpátokon belül és kívül is. 631—632 körül, az avar államban élő bolgár törzsek Alcek vezetésével saját kagánt jelölnek. Végül is alulmaradnak a „Baján dinasztia" követőivel szemben. Ekkor mintegy 9000 vesztes család menekül Nyugatra, ahol legtöbbjüket legyilkolják. Pár év múlva, 634—635 körül a keleti országrészben is kitör a lázadás. Kuvrat legyőzi az avar kagánt, és önálló államot alapít. Kuvrat halála után a bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került, de a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Kuberrel Avariába érkező katonai csoport – az alig egy évtizednyi ott tartózkodásuk alatt – nem játszott (véleményem szerint) nagyobb szerepet az előmagyarok történetében. Viszont az onogur kapcsolat, ami a helyben maradottak (Batbaján/Bezmer és előmagyar csoportok) utódai között fog létrejönni a 8-9. század során az etelközi „nagy egyesülésig” – már perdöntő lehet! A magyar történészek egy része azon az állásponton van, hogy Etelköz területe jóval nagyobb volt az eddig elképzelteknél, és az északi határa Przemyslnél lehetett. 2014-ben Ukrajna területén, a Voliny megyei Rovanci település (50.730833°, 25.348333°) közelében olyan újabb temetkezés került elő, amely kapcsolatot mutat a Kárpát-medence honfoglalás kori régészeti hagyatékával (9-10. sz.)

Semmiféle államszerű alakulat nem létezett a 9. században a Fekete tenger északi partvidékétől a Balti tengerig! Ez a terület a varégok, ruszok, magyarok, avarok szabad prédája volt – kazár jóváhagyással. Akiken élősködtek, ők voltak a szláv nyelvet beszélő, gazdálkodást végző földműves törzsek, akikről a PVL-ben szó esik. A közösségek általában nem vérségi, hanem területi alapon szerveződtek. Hatalmi szervük a népgyűlés, a vecse volt. „862-ben olyan nép, hogy „rusz” -- a mai Oroszország területén – nem létezett. Csak szlovének, krivicsek, poljánok és más szláv törzsek, valamint néhány betelepülő volt Skandináviából Sztároj Ladogába és volt egy falucska a Dnyeper partján, amelyet ma Kijevnek ismernek” – írja V. Kolganov. (Владимир Колганов: Загадочная Русь: от Рюрика до Путина. Litres, 2020.)

A helyzet a magyarok kivonulásával gyökeresen megváltozik. Teret nyernek a ruszok, és egy-két évszázadon keresztül – felszámolva a kazárokat is -- a Kijevi Rusz uralja a területet, egészen a mongolok megjelenéséig.

A jól megtervezett bevonulást a közös vezetőnek megválasztott Árpád három oldalról indította: délről a haderő egy részével megtámadták a bolgár északi területeket, a Duna vonalában kettévágva a havasalföldi részt, lekötve és távol tartva Simeon főerőit az erdélyi hadszíntértől, szabaddá téve az al-dunai bevonulást. A másik rész a Kárpátok hágóin keresztül behatol a Tisza völgyébe, a Duna-Tisza közére, onnan Erdélyt veszi birtokba, a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban, majd a Dunától keletre eső többi területeket is elfoglalja. A harmadik rész északon Halics felől közelít a Halics (49.1228; 24.7237) – Kalus (49.0290;24.3610) – Bolehov (49.0617;23.8544) –Opir folyó völgye – Vereckei hágó (48.8141; 23.1695) útvonalon (J. Pasternak szerint).

„Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok rendszeresen hadjáratokat vezetnek az oroszok (szlávok) ellen, főleg rabszolgaszerzési céllal. A rabszolga az egyik legkelendőbb cikk a korabeli kereskedelemben. Ez nem pusztán a kereskedelem miatt érdekes, hanem választ ad a nomadizálás vagy földművelés kérdésére is, mivel olyankor, mikor viszonylag hosszabb időre megtelepednek valahol a „nomádok”, akkor a földek megművelését rabszolgákkal el tudják végeztetni. Ez a rendszer hosszan fennmarad. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.)

A KM-ben a magyarok nomád, zsákmányszerző életmódját fokozatosan váltja fel a letelepedett gazdálkodó, földműves életmód és kialakul az ehhez szükséges intézményrendszer. Ehhez 100 év, legalább három emberöltőnyi időszak kellett, Árpád vezérségétől Géza fejedelemségéig!

Tóth Sándor László történész ezt írja: „Nézetem szerint Ibn Hajján és Kónstantinos tudósításai értelmében a 10. század első felében a magyar törzsek szállásai nemcsak a Dunától keletre, a Tisza és mellékfolyói vidékén voltak, hanem a Száva és a Duna közötti nyugati részen, Pannoniában is. A magyarok nem 950 után, hanem hamarabb szállták meg a Dunától nyugatra levő területet, amelyet a Fuldai Évkönyv tanúbizonysága szerint már 900-ban sajátjuknak mondhattak. Elsősorban azokon a sík, alföldi területeken telepedtek meg, amely nomád életmódjuknak megfelelt, és szállásterületeik a folyókhoz igazodtak, mint korábban Etelközben. Ezen az sem változtatott, hogy a honfoglalók Etelközhöz képest kisebb területre szorultak, és ez a csapadékban gazdagabb, új haza más feltételeket kínált. Mind Ibn Hajján, mind Kónstantinos utalt arra, hogy a magyarok mely égtáj felé mely népekkel voltak szomszédosak. Ez a szomszédság egy-egy törzsre vonatkozott, és ezáltal közvetve az egész törzsszövetségre. Akárcsak Etelközben, voltak nyugati és keleti magyar törzsek az új, Kárpát-medencei Turkiában is. Míg Etelközben a Dnyeper játszotta a vízválasztó szerepét a nyugati és keleti törzsek között, ezt a Kárpát-medencében a Duna vagy a Tisza tölthette be”. (Tóth, Sándor László: A honfoglalás, a kónstantinosi Turkia és az Ajtony-törzs. In: Az Alföld a 9. században II. 4. p. 258. 2017)

Lásd:  A ponto-kaszpi sztyeppe 9. századi története – a magyarok története

Normannok – az „északi emberek” -- és a dánok.

Így hívták Angliában és Frankhonban a skandináv vikingeket. Ruszföldön ruszoknak és varégoknak nevezték őket – írja Melnyikova. Különbség a megnevezésben, már jelzi a tevekénységből és a helyi lakossággal kialakított kapcsolatból fakadó eltéréseket.  Az angolszászoknak és a frankoknak egy északról, vagy Dániából betörő vad, rabló horda volt. Russziában ők profi harcosok voltak, akik először csónakokon jelentek meg a Ladoga és az Ilmeny-tó környékén, majd a helybéliekkel egyezkedve uralomhoz jutottak. Később elfoglalták Kijevet és a kezdeti óorosz állam (Rusz) fejedelmei lettek. A később beköltözők a rusz főurak  (bojárok) zsoldosai, hűbéresei – varégok lettek. („var” jelentése: hűségeskű). A skandináv terjeszkedés Kelet és Nyugat irányba is jóval a „viking kor” előtt megkezdődött. 

„Amikor magyar–rusz kontaktusokról olvasunk, nem tudjuk, de legalábbis igen korlátozott lehetőségeink vannak annak eldöntésére, hogy azok a ruszok skandinávok, szlávok, vagy etnikailag kevert népesség voltak-e. A magyarok és a ruszok először a 9. században kerültek egymással kapcsolatba az olyan nagy folyók mentén, mint a Volga és a Dnyeper. Az érintkezések különféle területeken jöttek létre, mint a kereskedelem, kultúra, diplomácia, dinasztikus kapcsolatok stb. Különösen figyelemre méltók e tekintetben a katonai struktúrák: a szláv druzsina és a bizánci hadsereg”. 

„A DAI 37. fejezet részletesen leírja a magyar szállásterületet, ismertetve az egyes törzseik elhelyezkedését és a szomszédos népektől való távolságokat. Eszerint a Dnyeper tekinthető országuk „tengelyének”, melytől nyugatra és keletre négy-négy törzs élt. Tóth Sándor László „kis” (egy folyó vidéke), „közepes” (Dnyeper–Al-Duna), illetve „nagy” (Don–Al-Duna) Etelköz-elméleteket különített el. Az elméletek általánosságban egyetértenek abban, hogy ez a honfoglalást közvetlenül megelőző szállásterület valahol a Fekete-tengertől északra eső vidéken feküdt”. „ A DAI, amely tehát az egyetlen, időben relatíve az eseményekhez közel álló, a korai magyar történetet úgy-ahogy koherens módon előadó kútfő, tulajdonképpen két generáció (Levedi és Álmos, illetve Árpád) alatt történteket adja elő… A Dnyeper melletti magyar megtelepedés szintén lehetőséget kínált a két népesség találkozására. Ezek a megállapítások a kapcsolatfelvétel kezdeteinek földrajzi (Volga és a Kárpátok által határolt területen belül elsősorban a Volga és a Dnyeper vidéke) és időbeli (9. század [első fele]) kijelölésén túl nem sok konkrétummal szolgálnak a kapcsolatok lehetséges jellegét illetően. (Kiss Máté: A magyar-skandináv érintkezések kérdése a kezdetektől Könyves Kálmán uralkodásáig. Szeged, 2022.). Kiss még két eseményt tárgyal részletesebben a kapcsolattörténet elmesélésére: a ruszok 839. évi követjárását, illetve a 860. évi Konstantinápoly ellen vezetett hadjáratukat. 

A viking kor kezdetének 793-at szokták tekinteni, amikor a northumbriai Lindisfarne kolostort megtámadták. Anglia és a keleti Baltikum megszállása már az 5. századtól számítható. A szigeteken a hóditások során hamar megkezdődött az államiság az egybeolvadás. Kelet-Baltikumban a kapcsolat az óhazával szorosabban megmaradt, ezért itt szeparáltabban maradhattak fenn a kereskedelmi-kézműves szektorok. A viking betörések a 9. század közepére érték el a csúcspontjukat. Nyugaton a norvégok és a dánok államai alakultak ki, míg a svédek érdekeltsége inkább Kelet irányában mutatkozott meg. Az 5. századi nyomulásukat területi foglalások követték a kereskedelmi útvonalak mentén. Prém és a rabszolga volt a fő árucikk, de a folyami útvonalak fenntartása, az ellátás biztosítása együttműködést kívánt meg a helybéliekkel. A nyugatitól teljesen eltérő stratégiát kellett alkalmazni. A szlávok, akik a 6-7. században sokasodtak el, földművelő, állattartó gazdálkodást folytattak az államiság minden jele nélkül. A 8. századra kifejlesztették a nagy vízi utakat Bizánc és az arab világ felé. Ezek ellenőrzése, működtetése, biztosítása a helyi vezetők bevonását igényelte, akik ezen meggazdagodtak, megerősödtek. Kialakult az őrző-védő közösség, svéd zsoldosokból, de már helyiekkel, nomádokkal is kiegészülve. De míg nyugaton egybeolvadtak a helyiekkel, megkeresztelkedve, áttérve a letelepedett, földművelő életmódra, keleten nem volt még kialakult egyházi élet, kezdetleges állami, központi adminisztráció. A skandinávok a városiasodás kezdetén lévő településeken, de inkább megerősített őrhelyeken, helyőrségekben éltek. A kapcsolattartást a helyiekkel u.n. Egyezményekben rögzítették. A három legismertebb ilyen egyezmény az északi rusz területén, a másik Angliában a harmadik a frankoknál köttetett. A ruszoknál a PVL-ben, mint a varégok behívása 862-ben, a második 11. századi másolatban fennmaradt „wedmorei béke” (878), amelyet Nagy Alfréd wessexi király kötött Guthrum dán királlyal, a harmadik a nyugati frank király,  III. (Együgyű) Károly és Rollo (norvég?) viking között jött létre 911-ben. Károly a leányát adta feleségül Rollonak, aki cserébe hűségesküt tett és megkeresztelkedett. A normannokat állandó letelepedésre szorította és szigorú igazságszolgáltatást vezetett be országában. Dudon de Saint-Quentin 11. század eleji átiratában maradt fenn, mint Historia Normannorum. Itt csak a rusz egyezményről szólok néhány szót. Ebben felsorolják a „városokat”, amelyekre Rurik kiterjesztheti a hatalmát. Az idézőjel azt jelenti, hogy a krónikás még nem létező városokat is megemlít, ezért azok helyett inkább csak törzsi területeket kell érteni, ahova beültetheti az embereit és szedheti az adót.  Nyugaton a beolvadás fontos eszköze volt a keresztelés, ez a ruszoknál nem történhetett meg, de az uralkodó ígéretet tett, hogy az egyezmény és a helyi jog szerint („по ряду, по праву”) fog uralkodni. Azaz, ha nem tartja be az egyezményt, akkor leválthatják, ha betartja, akkor  jog szerint uralkodik. Az uralkodás egyben az alattvalók megvédését is jelentette, külső támadókkal szemben. A skandinávok igy egy olyan katonai elitet alkottak, amelynek az érdekei közösek voltak a helyi vezetőkkel és ez az érdek jobbára a keleti utak hasznából való részesedésben realizálódott. A keleti forrásokban is elkülönül ez a két kaszt, az egyik az „ar-rus”, a másik az „as-saqaliba”. „Az iszlám irodalomban a  saqaliba - a bizánci seregek szláv kontingenseinek egykori katonái, akik a kis-ázsiai csaták során elkötelezték magukat a muszlimok előtt, valamint a szláv-német régióból, Csehországból, orosz földről és a Balkánról keletre szállított szláv eredetű rabszolgák voltak”. /Мишин Д. Е. Сакалиба (славяне) в исламском мире в раннее средневековье./ Egyébként a saqāliba vagy saqlab több muszlim szerzőnél az északi népek összefoglaló neve. Az ar-rus a katonai elit etnoszociális megnevezése, akik adóztatják a szakalibokat (szlávokat), miközben foglyokat szednek, akiket az arab piacokon rabszolgaként értékesítenek. Ez teljesen eltérő volt a skandináv gyakorlattól, ahol a föld, a terület birtoklása volt a fő hatalmi szempont, míg közös volt a hadi, katonai szerep a vele járó adminisztrációval, amire itt kialakult egy katonai réteg, a druzsináké.

A 9. században megnyílt a Bizáncba vezető vízi út a Dnyeperen. A bizánciak által roszoknak nevezettek először a Szent Bertin Évkönyvében (Annales Bertiniani) tünnek fel: „Theophilius Imperator CPlitanus misit cum eis quosdam, qui se, id est, gentem suam, Rhos vocari dicebant: quos rex illorum Chacanus vocabulo...”. E szerint rusz (rhos) követek jártak Theophilosz bizánci császár (829–842) udvarában, akiket egy saját követség keretén belül küldött tovább Jámbor Lajos frank császárhoz (814–840) Ingelheimbe, ahol kiderült róluk, hogy egy bizonyos chacanus a vezetőjük, és skandináv származásúak.

866?-ban (bizánci adatok szerint 860-ban) Aszkold és Dir hadjáratot indítottak Konstantinápoly ellen. Bevenni viszont nem tudták, mert a hírtelen jött vihar a legtöbb hajójukat szétszórta, vagy összetörte a parti sziklákon. Maradék erejükből kifosztották a környékbelieket, majd gazdag zsákmánnyal visszatértek a hazájukba. Phótiosz, konstantinápolyi pátriárka pedig örült, hogy megmenekült a város, ezért 874 körül püspököt küldött Kijevbe, hogy a két vezetőt, a bojárokat és a népet megkeresztelje. Az eseményről Phótiosz írásaiban szintén tudósít. («Окружное послание» Патриарха Фотия). A keresztelés csak részleges lett, az orosz nép keresztény hitre térítése majd csak Vlagyimír (978-1015) kijevi nagyfejedelemnek sikerül. „Miután a ruszok felprédálták Konstantinápoly környékét, 860–861-ben egy bizánci követség indult Kazáriába Konstantin-Cyrill vezetésével. A Konstantin-legenda szerint a követség feladata a keresztény hit védelme volt Kazáriában, emellett azonban politikai céljai is lehettek, ezek azonban a legenda műfaji sajátosságai miatt nem domborodnak ki. Elképzelhető, hogy ezek a politikai célok legalább részben összefüggésben álltak a rusz támadás okozta új külpolitikai-katonai kihívással. Dimitri Obolensky egy közös bizánci–kazár fellépés mellett érvelt a Dnyeper középső vidékén ekkor már berendezkedett ruszok ellen, de mint azt már említettem, ezen a területen nem feltételezhető ekkor tartós rusz jelenlét, nemhogy egy erős politikai struktúra. Konstantin-Cyrill egy ungri nevű csoporttal találkozott, akik általános vélemény szerint a magyarokkal azonosíthatók. A magyar-epizód a legendákra jellemző módon mutatja be a találkozást. Véleményem szerint nem alaptalan arra gondolni, hogy Konstantin megbízatása részben a kazárok és a magyarok mintegy pajzsként való felhasználásának kieszközlésére irányult. Mint már említettem, a Fekete-tengerre való kijutás az őáltaluk uralt területeken keresztül volt lehetséges, így joggal vélhették, hogy képesek megakadályozni a ruszokat a bizánci főváros elérésében”. (Kiss Máté: A magyar-skandináv érintkezések kérdése… 2022.) 

A források nem túl bőbeszédűek a rusz–bizánci viszony részleteit illetően, de úgy tűnik, hogy a ruszok és a görögök egyaránt fontosnak tartották a kapcsolatok szorosabbra fűzését. Úgy vélem, joggal feltételezhető, hogy Bizánc diplomáciai eszközökkel, kulturális és politikai befolyásának növelésével is igyekezett leszerelni a ruszok esetleges későbbi ellenséges magatartását. Az első konkrét esemény, melyet a kutatás a magyar–rusz kapcsolatok körébe sorolt, az Annales Bertiniani 839. évi rusz követjárása, mellyel kapcsolatban azt is feltételezik, hogy a magyarok akkor már a Fekete-tengertől északra eső térségben, a Dnyeper mellett éltek, amelyen feltehetően magának a Bizánc felé tartó rusz seregnek is keresztül kellett haladnia. Ez felveti a kapcsolatteremtés lehetőségét, méghozzá egy olyanét, melyet a diplomáciai természetű kontaktusok közé sorolhatunk. Az áthaladásért cserébe a magyarok és a ruszok között létrejöhetett valamilyen mindkét fél számára előnyös megállapodás, amely a zsákmányolt javak elosztását érintette. Feltételezem, hogy a támadást követően a bizánci stratégiai gondolkodásban a magyarok az esetleges leendő rusz támadások elhárításának egyik eszköze lehettek, így Bizánc érdekében állhatott a kapcsolatok szorosabbra fűzése őseinkkel is.

Hogy kik is voltak a kijevi vezetők, pontosan nem tudjuk. Csak a 9. század végén, amikor a novgorodi Oleg elfoglalja Kijevet, kezd kialakulni a központi hatalom, az óorosz állam. Bizánc és Oleg között létrejött Egyezmény azonban különbözik a korábbi viking egyezményektől abban, hogy ez egy két ország közötti kereskedelmi megállapodás. Először ebben tűnnek fel a skandináv elit elszlávosodásának első jelei: a névsorban megjelennek a szláv személynevek is a főúri druzsinák soraiban. „a 10. század végére a skandinávok,  akik a 9-10. században kialakították az ősi orosz katonai elitet, és az északról újonnan érkezettek, kereskedők és zsoldos harcosok alapvetően eltérő társadalmi rétegeket alkotnak, amelyeket a krónikás egyértelműen megkülönböztet, az előbbieket ruszoknak, az utóbbiakat varégoknak nevezi.

A kelet-európai skandinávok egy elszigetelt katonai réteget alkotva kénytelenek voltak együttműködni a helyi közösséggel és alkalmazkodni az új kulturális környezethez. Már a 10. század közepén a "roszok" kétnyelvűvé válnak, kialakul egy sajátos "druzsinás" kultúra, amelyben többnemzetiségű, többek között nomád elemek olvadnak össze, és amely nem az etnikai származást, hanem az ember társadalmi státuszát jelzi. A skandinávok végleges asszimilációja a szláv környezetbe sokáig tartott, de már a 11. században a mozgalmasabb városi környezetben elvesztették eredeti etnokulturális hagyományaikat” – írja E. A. Melnyikova cikkében.