Doberdói Bánlaky (Breit) József (1863-1945) honvédtiszt, hadtörténész térképe szerint a szebeni csata a Kis Csűr és Nagyszeben között (kb. ahol ma a nemzetközi reptér van) zajlott le, 1442. márc. 25-én. (Doberdói Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. X/3. sz. melléklet).
Hogy én mégis szentimrei csatának nevezem, annak története van.
A szebeni csata helyszínének megítélése bizonytalan. 1854-ben, a Vasárnapi Ujság egyik számában cikk jelenik meg Kemény Simon és a szent-imrei csata címmel. A cikket – Ompolyi álnéven – az a Veszely Károly (1820-1896) római-katolikus káplán (később nyomdatulajdonos és a Brassói Lapok szerkesztője) írta, akit a 48-49-es forradalom bukása után börtönbe zártak és halálra ítéltek, de nemzetközi nyomásra, megkegyelmeztek neki. 1879-ben, a Századokban is írt erről a témáról, Hol verte meg Hunyadi János 1442-ben Mesid béget? – címmel. Írásainak lényege, hogy a csata nem Szebennél, hanem – mint az első (ami vereséggel végződött) – Gyulafehérvártól északra, a Bilak hegy körül zajlott. Bevallom, hogy a Bilak földrajzi név vizsgálata során bukkantam erre a felfedezésre, és írtam róla az egyik könyvemben. (Bilecz Ferenc: Fénylő, fehér, jel. Avar-magyar földrajzi nevek kisenciklopédiája. Szekszárd. 2010. 99; 105. o.) Természetesen a csata helyszínének fontossága eltörpül Hunyadi hadvezéri zsenialitása, Kemény Simon önfeláldozó hősiessége és a magyar-székely katonák helytállása, hőstette mellett. Mert mi is történt 1442 tavaszán, Magyarországon?
1442-ben Mezid bég hatalmas sereggel zúdult Erdélyre. Újlaki Miklóst, Erdély vajdáját váratlanul és készületlenül érte a támadás, ezért vajdatársát, Hunyadi Jánost hívta segítségül. Hunyadi lement Gyulafehérvárra és hadsereget gyűjtött a török ellen. Március elején már Gyulafehérváron volt, és Lépes György fehérvári püspök rábeszélésére március 18-án, Marosszentimre mellett ütközetet vállalt Mezid bég ellen. A vajda a püspökkel 10 000 katona élén vonult a csatába, mely a kezdeti magyar sikerek után az oszmánok győzelmével végződött. Hunyadi megmenekült, de Lépes püspöknek ez nem sikerült. Amikor egy patakocskán ugratott át a lovával, földre zuhant és a törökök a fejét vették, amit aztán lándzsára tűzve vittek Mezid bég elé, aki Szeben városát kezdte ostromolni.
A katasztrófával végződő vereség csak feltüzelte Hunyadit. Ősi pogány szokás szerint az egész tartományban körbe hordoztatta a véres kardot. Jöttek a székelyek, szászok, magyarok, mígnem a sereg elfogadható méretűre duzzadt és készen állt arra, hogy visszavágjon az elbizakodott, de még mindig túlerőben lévő muzulmán seregnek.
Mezid bég Hunyadi fejére pályázott, amit tálcán akart Murad szultán elé vinni. Szeben ostromára csak minimális erőt hátrahagyván elindult, hogy megütközzön a magyar sereggel, vérdíjat tűzve ki Hunyadi fejére. Parancsba adta, hogy aki csak teheti, az Hunyadi ellen vívjon. Hunyadinak már a neve is rémületet keltet a törökök között. Jól ismerték páncélját, fegyverét. „Hunjadi gelijor, Ordular Yildirim” (Jön Hunyadi, a Hadak Villáma!) – ordították. Ezt használta ki Hunyadi egyik embere Kemény Simon. (Thuróczy krónikájában Simoni de Kamoma, akit Kamonyai Simonnak is neveztek). Kémektől ugyanis megtudták a törökök szándékát, és Kemény felajánlotta a szerepcserét Hunyadival. Hunyadi beleegyezett és egy ötszáz főből álló erős kíséretet adott Simon mellé, ő maga pedig a páncélos lovasságával tartalékba húzódott. A helybélinek számító Ompolyi így írja le az esetet: „Hunyady elintézvén a csatarendet, kiadá a parancsokat. A hadoszlopok kivonulának a várból Szent-Imre és Bilak irányában (Bilaknak neveztetik azon dombmagaslat, melly emelkedik Borbánd, Sárd, Magyar-Igen, Vajasd és Szent-Imre között).” A csata fordulópontját így meséli el: „Ugyanis, mig itt az előtérben a képzelt Hunyady harczol és elvérzik, addig a valódi Hunyady megkerülve Bilakot Vajasdnál, előtör, megrohanja az ellenség táborhelyét, fölszabaditja a foglyokat, innen neki esik az utócsapatoknak, iszonyu mészárlást visznek véghez vitézei.”. Innentől a harc gyakorlatilag mészárlássá fajult, amiben Mezid bég és a fia is halálnak halálával halt. Közel húszezer török lelte a halálát, ezzel szemben mintegy háromezer magyar vitéz adta életét a győzelemért. A levágott török fejeket Hunyadi szekereken küldte el a királynak. Mezid bég fejét Hunyadi később a Marosszentimrénél elhunyt Lépes György holttestére cserélte.
„A hős áldozat nem volt hiábavaló, mert közben Hunyadi a hadsereg egy részével a török had oldalába került, és Szentimre közelében olyan pusztítást végzett a török hadban, hogy az futásnak eredt, s a Vaskapunál elhagyta Erdélyt.” – írja Kemény Simon hőstettéről Egyed Ákos 2007. június 7-én a Háromszék-ben. A töröktől visszaszerzett kincsekből épült fel a marosszentimrei templom. A mai helybéliek is Szentimre környékét tekintik a csata színhelyének.
Vörösmarty erről azt regéli: „Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;” Kemény Simon vitézségét így festi le: „De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;/ Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl./ S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:/ A hollós vértü hős párjára nem talál.” Pár sorral lejjebb: „S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,”
Tisztán nyelvész oldalról nézve, természetesen az a valószínűbb, hogy az ének a közeli, Strázsa hegyről szólhat. (Ez délebbre van, Nagyszeben irányában.) De tudjuk, hogy azt évszázadok óta Strázsának, és nem Őrhegynek hívják. A szomszédos Kis-Küküllő megyében, Dicsőszentmárton mellett, van ugyan egy Őrhegy (román nevén: Botorca) nevű falu, de ez a távolság, és az irány miatt nem jöhet számításba. És még egy! Vörösmarty versében is a csata az Ompoly mellett zajlott, (ahol Bilak van) és nem a Maroson túl, ahol a Strázsa-hegy található. „Ompolynak árjai vérben hempelygenek,/ Csatázva partjain huzódik két sereg.” A hős Kamonyai Simont és társait díszes temetésben részesítették. Kemény Simont az alsógáldi kastély kápolnájába temették el.
Kemény Simon legendáját Bolyai Farkas (1775-1856) is feldolgozta a Kolozsvári Színház megnyitására 1814-ben kiírt drámapályázatra beküldött történelmi tárgyú, Kemény Simon, avagy a hazaszeretet áldozata című drámájában. Bolyai Farkas közel négy évet töltött Alsógáldon 1786–1790 között. Alsógáldi tartózkodása alatt többször kihantolhatták Kemény Simon sírját, ugyanis ezeknek a „régészeti feltárásoknak” rövid és vázlatos leírását olvashatjuk Bolyai Farkas drámájának lábjegyzetében: „Szemmel látott és hiteles tanúbizonyságból írom ezt: Az A.Gáldi kastély kapuján, amint kijönnek, jobb felől volt egy kápolna egybeomolva. Néhai báró Kemény Simon úr ő excelenciája, mintegy 35 esztendőkkel azelőtt, régi levelek és tradíció nyomán ásatott: Omladványba találtak egy követ, melyen veres cikornyák közt tisztán lehetett olvasni ennyit… SIMONIS… Lajtorján ereszkedék le egy kis kriptába: a mélyén egy helyt béholypadva találtatott egy páncél rozsda nélkül; a csont is mind porrá válva a tagok rendibe hullott; egy rozsdától megemésztett hosszú pallos hosszvert mellette, egyik lába végén egy vastag csizmatalp, s egy hosszú sarkantyú, túlfelől semmi sem volt; fejénél nem volt sisak, helyét egy fehéres szélű selyem keszkenő takarta el, mely amint hozzáértek hamu volt; a poroknak s egyébnek leírt fekvése nem kicsi termetre mutatott. Azután másodszor bontván ki a kripta, a pallosból csak egy darab találtatott, a sarkantyú s talp odavolt. Harmadszor báró Kemény János úr bontatta ki; a pallost nem találta, a páncélt a Nagyenyedi Nemes Kollégium Bibliothékájába bétette; azon tisztes helyre, ahol az elmúlt idők géniuszai őriztetnek a halál ellen, s életet vesznek a jövő időkéi” – de a történelem rácáfolt erre a szép gondolatra. Nagyenyeden, az 1849. januári vérengzések során több kultúrtörténeti kincsünket is elpusztították, mint például a református egyház levéltárát, Kemény Simon páncélját és kardját, épületek egész sorát. Összesen 1250 ember esett áldozatul a vérfürdőnek.
De amíg magyar ember él a Földön, kötelességünk a Hunyadiak, Kemény Simonok és az összes történelmi hősünk emlékét megismerni, életben tartani és hirdetni a Világnak!
Örök dicsőség a szentimrei csata hőseinek!
