Úgy hozta a sors, hogy a leközelebbi apai rokonságom szülőfalumtól (Naktól) nem messze (Törökkoppányban) élt.

Évente, legalább egyszer (Katalinkor, mert ekkor volt a Búcsú napja Koppányban) felkerekedett a család és ellátogatott a rokonokhoz. Ezt különböző módon és útvonalon tehettük meg. Gyalog, motoron, busszal vagy autóval – mikor, hogy jött össze.

A két falu – közúton – elég messze volt egymástól, mert Szakcs > Kocsola > Nagykónyi > Koppányszántó útvonalon kellett haladni, ami több, mint 30 km volt. (És még ma is az!). De volt egy rövidebb, földút is, ami csak egy harmada volt az előbb említettnek. (A térképen jelölve!). Nak-Lápafő-Várong, szinte egybe érnek. (Nehéz dolga lehetett a török időkben az adószedő defterdároknak, hogy megkülönböztessék, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik falu, ezért sokszor egybe is csapták. Így maradtak az utókorra a D jelölésű (dezerta = elnéptelenedett) helyek, amikből azután a történészek komoly következtetéseket vontak le.) És ha már itt tartunk, elmesélem Nak nevének eredetét is, ahogyan nagyapámtól (aki suszter volt Nakon) hallottam.

„A koppányi basának volt egy Nak nevű szépséges leánya, akibe szerelmes lett egy magyar vitéz. Egyszer ez a vitéz elrabolta a basa leányát, lóra ültette és meg sem álltak, amíg egy faluba nem értek. Itt bekéredzkedtek egy faluvégi házba és kérték, hogy rejtsék el őket. A törökök egész estig kutatták, keresték, de nem találták meg őket. A faluban minden háznál jól bezárták az ajtókat, az ablakokat lefüggönyözték, nehogy fény szűrődjön ki, ami elárulhatta volna a törököknek, hogy merre van a falu. A basa lánya nagyon félt és kikukucskált az ablakon, hogy jönnek-e a törökök? Azok meg meglátták a világosságot az ablakban és elkezdtek kiabáli, hogy „Ott vannak! Ott van Nak! – hát így lett a falu neve: Nak.”

De térjünk vissza az utazásra, amelyek közül legérdekesebbek azok voltak, amikor gyalog, lovaskocsival, vagy motorkerékpáron (apám mögött ülve) jutottunk el Koppányba, keresztül vágva a Lápafő-Koppányi erdőn.  (A lápafői erdő arról is híres, hogy itt ért véget a híres betyár, Sobri Jóska „karrierje”, miután az üldözői elől menekülve, az öngyilkosságot választva, főbe lőtte magát. 

Az erdei út egy kocsiszéles csapás volt, ami néhány helyen 2-3 m magas löszfalak között vezetett. Ezt a víz mosta ki az évszázadok alatt. Mert, ha nem is sűrűn, de azért jártak rajta, gyalog, vagy kocsival. Később, nosztalgiából, már a gyermekeimmel együtt, én is gyalogoltam rajta. Ez, egy 50 évvel korábban még nem számított különlegességnek, de a 20. század közepén már nem nagyon használták az utazásnak ezt a módját. 

Amiért visszaemlékezem most ezekre a gyerekkori útjaimra, annak oka az, hogy belebonyolódtam egy vitába a magyarok honfoglalást megelőző vándorlásával kapcsolatban. Ez a kérdés már régóta foglalkoztatja a szakembereket is, és különböző teóriákat állítottak fel. Talán az egyik legismertebb vita, nem is magyar, hanem két orosz tudós között alakult ki, a 19. század végén. Dánilevszki N. I.-nak Gróth Jakabfi Szilárd »Nagy-Morvaország és a magyarok« („Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206-217) című művére tett észrevételei, a Gróth válaszképeni ellenészrevételeivel együtt – Barna Ferdinánd fordításában – megtalálható a Századok 1884-es kiadásának 527-535. oldalán. Az orosz császári földrajzi társulat közleményeinek IX. kötetében megjelent K. J. Grot (1853-1934) szlavista történész „Bíborban született Konstantin híradásai a szerbekről és horvátokról, valamint ezek balkáni letelepedéséről” című írása. Az egyik utolsó munkájához, melynek címe: „Моравия и Мадьяры с половины IX до начала X века“, Nyikolaj Jakovlevics Danyiljevszkij (1822-1885) szlavofil orosz író, levélben írt kritikát. Ezekből összeállított kivágásokat, valamint Ryzskov. L. N. (Рыжков Л.Н.) BOLESMIR.ru-ban (2008-06-21 00:13. No. 124.) megjelent hozzászólását tartalmazza a 2014-ben kiadott „A magyarok útjáról az Uráltól Levédiába” című orosznyelvű könyv. Szerző: Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. Kiadó: Direkt-Media. Moszkva, 2014. 28. old. /Данилевский Н. Я.,Грот К. Я.: О пути Мадьяр с Урала в Лебедию/.

A 2014-es kiadás elején – mintegy bevezetésképp – L. M. iniciáléval ellátott magyarázatát olvashatjuk, Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. észrevételei címmel. (Заметки Н. Я. Данилевского и К. Я. Грота). L. M. ebben elismeri, hogy Grotnak nem sikerült teljes mértékben meghatározni a magyarok vándorlási útvonalát, csak nagyvonalakban adja meg az Uráli őshaza (Biarmia) – Levédia – Etelköz irányt. Erre reagál számos – a gyakorlati életből vett – példával  Danyilevszkij, bizonygatva, hogy a sztyeppei útvonalon kívül más reális lehetősége nem volt a magyaroknak. Grot ugyanis azt állította, hogy „…amikor a magyarok úgy döntöttek, hogy elhagyják szülőföldjüket és új otthont keresnek maguknak, nem választhattak más útvonalat, mint a Káma és Volga mentén az Okáig, és felfelé az Okán, a Don felső szakaszához (azaz a kazárokhoz vezető kereskedelmi út mentén, amelyet régóta ismertek). Az Okánál (Megjegyzésem: a mai Kalugánál) azonban választhattak, mert az út kettévált: az egyik a Donhoz, a kazárok felé, a másik a Gyeszna felé és innen  a Dnyeperhez, a  szlávok felé. A magyarok, ahogy látni fogjuk, az elsőt preferálták.” (Megj. Az Oka forrása – mai Alekszandrovka, 52°21’47”; 36°12’10”) Pontosan ezt cáfolja meg Danyilevszkij, mondván, hogy egy nagy tömegű (szerinte százezres nagyságú), nomád életmódot folytató közösség vándorlásának ez nem felel meg. Érveit így összegzi: 1.) Útközben nincs mit enni. 2.) Nem csak lóháton, de gyalogos 80-100 000-es tömeggel ezen az úton nem lehet haladni. 3.) Levédiába érkezéskor nincs mit enni. 4.) 70 év sem elegendő arra, hogy megnöveljék az állatállományt, szaporítsák azt és, hogy vadászokból nomád vándorlókká legyenek.

A középkorban egy Oka menti utazás, valóban nagy kihívás elé állította az erre vállalkozókat. Erről több írásos feljegyzés is fennmaradt. A „Ruszok Birodalma” ebben az időben (9. század) még nem létezett. Később – a 11-12. században, a mongol éráig – az uralkodói testvérharcok miatt a kialakuló birodalom két jól elkülöníthető részből állt: a nyugatiból, Kijev fővárossal és a keletiből Vlagyimír-Szuzdál központtal. A kettő között volt az „áthághatatlan rengeteg”. Akkor Grot így zárta le a vitát:

„Tehát a magyaroknak az ősi hazájukból vezető útvonalát, továbbra sem tartom teljesen kimerített kérdésnek.... Az olvasó figyelmébe ajánlva nagyra becsült kritikusom szellemes és rendkívül érdekes gondolatait a megfontolásaival együtt, bízom abban, hogy ezzel – a tudós, tanult kritikus társam kétségtelenül rendkívül érdekes kérdésének -- átfogó és részletesebb megvitatását és megoldását érhetjük el.  Lehet, hogy mindkettőhöz vannak nálamnál, a kérdés speciális oldalát jobban ismerő, kompetensebb, bírák is. (Ответные замечания К. Я. Грота). https://royallib.com/read/danilevskiy_nikolay/o_puti_madyar_s_urala_v_lebediyu.html#81920

 A helyzet máig megoldatlan…..

(Próbálkozások természetesen vannak, lásd pl. Türk és Komár vonatkozó írásait. Nálam erről itt talál néhány tájékoztatást a tisztelt olvasó: A magyarok útja Egy orosz változatról)