Julianus barát történetéből engem az izgat legjobban, hogy hogyan jellemezte, írta le a barát a keresett magyarokat? Mégse állhatott ki a főtérre azzal, hogy: „Hol vagytok magyarok?” Mivel nem találtam választ erre a kérdésemre, elkezdtem azt vizsgálni, hogy kik és hol voltak az informátorai.
Először is Ottó barát, aki 1231–1234 között negyedmagával a Dnyeper-Donyec vidékéig jutott el. Elsőként hozott hírt a keleti magyarokról, akik közül néhánnyal találkozott a Kaukázus környékén. Hogy miről ismerte fel őket, arról nem szól a fáma, de nem gondolhatunk másra, mint a nyelvükről. Itt van az első buktató! Az utókor csak Julianus magyarjait ismeri el, Ottó kaukázusi magyarjairól hallgatnak.
Julianus első útjára, a keleti magyarok megkeresésére 1235-1236-ban került sor.
A Duna torkolatvidékétől Matrikába, (Tmutorokány, ma Tamany) a Fekete-tenger nyugati és északi partjainál haladó útról al-Idrīsī révén tudunk. Miért a déli, Konstantinápolyból induló útvonalat választották a szerzetesek, (ami kb. 1800 km, és ezt 20 nap alatt lehetett meg tenni)? Azért, mert Julianus és társai nem véletlenül, hajóztak 33 napig, hanem azért, hogy megtalálják a kaukázusi magyarokat, de a Kaukázustól nem északra, hanem délre. Minden kikötőben érdeklődhettek a magyarok felől, és e miatt húzódott el a hajóút több mint egy hónapig. Feltehető, hogy Ottó is itt a Kaukázus vidékén találkozott magyarokkal, ezért irányította ide Julianust halálos ágyán. Ezt maga Györffy is leírja. (Tóth Gábor: Julianus útja a keleti magyarokhoz). Érdeklődésük valószínűleg csak a magyar népnév, valamelyik (vagy az általuk ismert összes) változatának említésében merülhetett ki, hiszen semmi olyan – magyarokat jellemző – tulajdonságot nem mondhattak, amiről a helybeliek ráismerhettek volna a magyarokra. Csak amikor megérkeztek Zikia tartomány (a Kubán folyó torkolatvidékén), Matrica (óorosz forrásokban Tmutorokány, ma Tamany) városába, akadtak informátorra, aki a király száz felesége fölött a legfőbb volt. Ez az úrasszony adhatott segítséget és útbaigazítást útjuk folytatásához. 50 nap, amíg ott tartózkodtak, elegendő lehetett arra, hogy részletesen körül írják a népet, akiket keresnek. „Innen (Matrikából) az említett úrasszony tanácsára és segítségével tovább mentek és tizenhárom nap alatt átkeltek a sivatagon… elérkeztek az Alániának nevezett földre” (Györffy 1965, 41; SRH II. 357). Alánia a Kaukázus északi részén terült el a Terek a Volga torkolatvidéke és a Fekete-tenger között. Alán pedig népnév mely az ász, jász név szinonímája. Miért éppen erre? Mi az, amiről tudhatott ez az úrasszony ami alapján kijelölhette az irányt? Magyarokat nem találtak Julianusék, de a magyar névről a műveltebbek (pl. a királyné környezete) tudhattak. 1235-öt írunk. Száz évvel később, a kor legnagyobb utazója Ibn Battuta már ír az itteni kereskedelmi útvonalak központjában fekvő Madzsar városáról. Madzsar ekkorra már virágzó város volt. Később szinte az Aranyhorda fővárosa lett. Özbek egyik fia, Dzsanibek (1342–1357) leginkább itt szeretett tartózkodni. Romjai ma is láthatók. A magyarok önelnevezését egyébként, az arab krónikások ismerték. Például, a madzsar nevet 930 táján Ibn Ruszta, a 982-983 között készült Hudúd al-álam című arab munka, és 1050-1053 között Gardézi is használja. A kutatók szerint a madzsar (vagy egy másik írásmód szerint: madzsagar) elnevezés a türk származású kazároknál a magyarok elnevezésére használt népnév volt. Ezen a vidéken (Kabar-, és Balkárföld) egyébként élénken él a „madjar” (különböző alakváltozatban) név a népemlékezetben. A balkár néphagyomány szerint a balkárok őséhez, Malkárhoz sikeres vadászat közben csatlakozott Misaka és Majar (vagy Madyar) s azután együtt éltek. Vagy ott van Besse János Károly gyűjteményében A magyar királyfi legendás története, amit a falu öreg földesura, Murza-Khul knyáz mesélt el, mondván, hogy ezt még ő is az apjától, és törzsének vénjeitől hallotta.
Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése irányította rá a figyelmet a Kazahsztánban talált Madjar törzs és családnévre. Itt a magyarság tudat (mém!) életben tartotta a „magyar” nevet, úgy, ahogyan csak a magyarok ejtik. „Ami a szárükopai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat…Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő, valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9.§ 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959)”. /Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. 1966-os előadás, 296. o./
Benkő Mihály írja, hogy „a keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevő déli csoportja valószínűleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben.
A fentiek alapján, feltételezhetjük, hogy a magyar névről már hallhatott az informátor úrasszony és erről beszélt Julianuséknak. Más lehetőség, szinte kizárt. Vékony szerint Madžar városából indultak el az utazók, és innen tartottak északnak (Vékony 1977, 1179).
„Ezután Julianus barát, aki egyedül maradt, nem tudva, hogy miként juthat tovább, szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik Nagy-Bolgárországba készültek utazni … Innen egy másik városba (Szuvar?) mentek” (Györffy 1965, 42; SRH II. 539). „Ennek az országnak egyik nagy városában … a barát egy magyar nőt talált … Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett… Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett.” (Györffy 1965, 42-43; SRH II. 539).
Hogy mitől volt magyar ez a nő? Itt már biztos, hogy attól, hogy magyarul (is) beszélt.
