A Vasárnap 2022. 04. 22-i számában megjelent Tóth Gábor interjúja B. Szabó János és Sudár Balázs történészekkel Szenzáció – Ismeretlen magyar fejedelem nyomára bukkanhattak – címmel.

„Úgy tűnik, újra kell gondolni a honfoglalás eddigi történetét” – vezeti be a beszélgetést a riporter.

Elolvasva a cikket, nekem úgy tűnik, hogy ezek a történészek inkább másként gondolkodnak mint a mainstream kutatók. Képesek felhagyni a zsákutcába vezető gumicsont rágásokkal és törekszenek a megoldásra. A felismerés, hogy a 9. században a „honfoglalókká” válók nem alkottak egy egységes tömböt, nem új. „Pontosan. A magyarság a 10. században több helyen élt, ezt mindenki tudta eddig is. Azonban senki sem jutott el oda, hogy a muszlim forrásokat a keleten maradt magyarokhoz kösse, ne pedig közvetlenül Árpád magyarjainak múltjához. Holott időrendben ez az egyetlen logikus megoldási lehetőség a problémákra” – válaszolja B. Sz. J. a kérdésre, hogy: – Azt akarják mondani, hogy azok a szövegforrások, amelyeket korábban honfoglalás előttinek tartottak a kutatók, nem is a honfoglaló magyarok múltjáról, hanem egy másik magyar ágnak a jelenéről számoltak be?

Sok félreértést elkerülhetnének a szerzők, előadók, ha a mondandójuk elején tisztáznának néhány kulcsfontosságú fogalmat, amit a továbbiakban használni fognak. Pl. esetünkben kiket értünk „honfoglalók”, „Árpád népe”, „magyarok”, „magyar törzsek” és ezek elődeinek fogalma alatt. Mert nem mindegy, hogy csak a 9-10. században a KM-be keletről bejött, és itt is maradt, népek összességét, vagy csak az Árpádot megválasztó törzsek szövetségét (a csatlakozottokkal együtt), vagy mást is értek.

A 10. század második fele után keletkezett krónikák (arab, perzsa, bizánci, szláv és a nyugatiak is) írói már nagyjából tisztában voltak a KM-ben élők kilétével. Legalább is meg tudták különböztetni az akkor élő szomszédoktól – mindegy, hogy milyen néven is nevezték őket. Ennek tudatában írhattak a műveikben az itt élők elődeiről is. Úgy néz ki, hogy a magyar honfoglalók egy több nyelvet is értő, polietnikus kavalkád lehetett. Ezt ugyan azokból a forrásokból lehet megállapítani, mint amelyekből az uralkodó nézet is kialakult. Sem a régészeti, sem az archeogenetikai kutatások eredményei ezt nem cáfolják. Sőt, még a nyelvészeté sem.

 Ami zavaró Szabó és Sudár szemléletében, az a „szétválás”, ami a 9. századi „magyarság” elképzelésükben fellelhető. Érthető, ahhoz, hogy több csoportjuk legyen – valamikor szét kellett, hogy váljanak. És erre bizonyítékul ott a DAI szövege is. Meg a különböző helyeken talált régészeti nyomok is. Nyelvész és genetikai elemzések is erre utalnak. A gond a kronológiával van. De a szétválás okai sem egyértelműek. A szétválás a vándorlás egyik változata. A nagyobb népvándorlásokat általában egy másik népcsoport „nyomásának”, vagy természeti katasztrófa következményének tételezik fel.  Erre van a legtöbb példa a történelemben, de a Bibliában is. De az áramlás nem csak egy nagyobb nyomás hatására következik be, hanem a kisebb ellenállás irányában spontán, gravitációval is történik, ami a hatalmi vákuumok kihasználását (szívóhatását) jelenti például a magyar  honfoglalás előzményeinél. (Gondolok itt a besenyő nyomás, vagy az avarok „pusztasága” okozta tervszerű „bevonulásra”). De ez a séma vonatkoztatható a 7-8. század határán történt bolgár, alán, magyar stb. „fevándorlásra” az Urál irányában. Délről van egy arab fenyegetettség, északon meg egy szabad lehetőség a Volga kanyarban, meg az Ural déli részén (mindkét oldalon). Ezek általában nem krónikába illő események, inkább csak a következmények jelennek meg arról, hogy ki, hol élt. És a gond az, hogy nem tudjuk MIKOR történt mindez. Én arra a következtetésre jutottam, hogy egy 7. századi viszonylagos koncentrálódást (a Földközi-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén), egy szétválás követte (erre a DAI-ban célzás van, de az időpont és a helyszín vitatott), amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórványok. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” feltételezésem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli -- ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek. Hasonló sztereotípiákat több krónikás is említ.

Erre az interjú alábbi része tér ki:

– B. SZ. J: Nem két részre vált a magyarság, hanem a források szerint legalább háromra. Egyiküket vezette Álmos, a másiknak a vezetője lehetett Gyula, akinek a népe az Etil, azaz a Volga partjától nyugatra élt. A magyar törzsek harmadik ága – amelyről a bizánciak szintén beszámolnak – valószínűleg a Kubáni-alföldön, a Fekete-tenger keleti partja mellett élhettek.

Értelmezésemben ez a szétválás, valamikor Kuvrat halála után következett be, és a 9. század már az egyesülés százada volt. Természetesen, mivel a mozgás nem „nyomásra” történt, voltak maradók (kalánok) is, akiket majd Juliánus (meg Komar!) megtalál.

Hogy kikről szólnak a krónikák? Megpróbáltam a két nagy keleti krónikahalmaz szerint csoportosítani a majdan (utódokban) magyarrá váló népeket:  

„Az eseményekhez időben legközelebb Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) De administrando imperio (röv. DAI) című görög nyelvű műve áll.  Ebben a magyarokat következetesen türköknek (Τουρκοι) nevezi a császár. Ez a megnevezés megmarad a Bizánci Birodalom fennállásának teljes időtartama alatt. Például, a magyar szent koronán található egyik görög képfelirat így néz ki: Гєωβιτzас Пιсτос Κρаλңс Τоυрхιас (átírásban: Geóbitzasz pisztosz kralész Turkhiasz). Ezért a boszporoszi, ponto-kaszpi sztyeppén (a Volgától az Al-Dunáig érő területen) – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” fogom nevezni… A másik forrásom a 11–12. század folyamán Kijevben (és Novgorodban) keletkezett orosz Őskrónika (összefoglaló rövid nevén: PVL).  Ebben a magyarok neve -- még az 1152-es eseményeknél is -- Ougre. Itt II. Géza 1152-ben -- a San folyó környékén -- döntő vereséget mért Vlagyimirko halicsi fejedelemre. (Lásd az Ipatyev (Hypatius)-kódexben a 30 oldalon. Ez az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza. Летопись по Ипатскому списку. - Санкт-Петербург : Археогр. комис., 1871). De hasonló van a Lavrentyij-kódexben is: Лаврентьевской летописи (ПСРЛ. Т. 1. Стб. 336–337). A krónikában említett magyarok „Keletről jöttek”! Ezért a Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyarokat „ugor magyaroknak” neveztem el”.(Lásd:  Ugor és türk magyarok ).

Ennek megfelelően, én úgy gondolom, hogy a magyaroknak a 9. században nagyobb szerep jutott Kijev környékén, mint amit általában feltételeznek a történészek. A kazár fennhatóság ekkor elért az Al-Dunáig (bolgárok), a Keleti Kárpátokig (avarok), Przemysl környékéig (lengyelek), a Horiny folyóig (ruszok, varégok), Mescsoráig, (merják, mescserek), a Volgai Bulgáriáig (bolgárok, magyarok). A kazárok, ezt a nyugati határvidéket a szövetséges türk magyarokra bízták, akiknek a téli szállása és telephelyeik (a legújabb régészeti feltárások alapján, lásd: Glinoje, Plavnyi) az Al-Dunánál, a Dnyeszter környékén voltak, de felügyelték az északibb területeket és a folyami utakat is. A 800-as évek második felében megerősödtek az északkeletről jött ugor magyarokkal. Önállósodtak, és bevonultak a KM-be. A kazárok már nem voltak képesek a helyükbe erőt felvonultatni, a térségben hatalmi vákuum keletkezett, amit délről a besenyők (később a kunok), északról a ruszok töltöttek be. Kezdetben a kazárok megegyeztek a ruszokkal (Oleggel) de 913-ban már komoly konfliktusba keveredtek velük, amiről al-Maszúdi tudósít „Az aranymezők és drágakőbányák” című könyvében. Sorsuk az elszlávosodás lett, ki előbb, ki utóbb olvadt be a szlávságba (a besenyők és a kunok egy része a magyarságba).