Bevezetés

Ez az anyag előzetes, nyilvános adatokra épülő mérnöki stresszteszt. Nem nukleáris biztonsági elemzés, és nem helyettesíti a Paks I–Paks II vízkivételi, hidraulikai és termikus részletes modelljeit. Célja annak feltárása, hogy a 2026-ban ténylegesen bekövetkezett szélsőséges Duna-állapot milyen kérdéseket vet fel a Paks II jelenlegi, közvetlen Duna-hűtésre épülő koncepciójával kapcsolatban.

1. Kiinduló adatok

Paks I hűtővízigénye: kb. 100 m³/s.

Paks II két blokkja: kb. 132 m³/s.

Paks I + Paks II együtt: kb. 232 m³/s. 

A Paks II dokumentációban a két erőmű együttes üzemének hőterhelését 950–1100 m³/s közötti Duna-vízhozamok mellett is vizsgálták. 2026.július 30-án Paksnál a Duna vízhozama kb. 699 m³/s, a vízállás kb. –121 cm, a vízhőmérséklet kb. 25,1 °C volt. 

      2. A 2026-os helyzet jelentősége

A 2026-os esemény nem egyszerűen „vízhiány” volt. Az MVM közlése szerint a vízmennyiség önmagában elegendő lett volna a blokkok hűtéséhez, de a rendkívül alacsony vízállás miatt a vízkivételi rendszer szívási feltételei váltak kritikussá. 

Ezért három problémát kell különválasztani:

1. vízhozamhiány;
2. vízszint- és szívómagasság-probléma;
3. a hűtővíz és a visszavezetett víz hőmérsékletéből eredő korlát. 

A 2026-os paksi esemény elsősorban a második problémára szolgáltatott közvetlen tapasztalatot.

3. A hűtővíz aránya a Duna vízhozamához képest

Paks I + Paks II együttes hűtővízigénye: 232 m³/s. 

Duna-vízhozam | A 232 m³/s aránya | Paks II 132 m³/s aránya

1100 m³/s | 21,1% | 12,0%

950 m³/s | 24,4% | 13,9%

700 m³/s | 33,1% | 18,9%

579 m³/s | 40,1% | 22,8% 

Az arány nem azt jelenti, hogy a folyó vízének egyharmada „elfogy”, mert a hűtővíz visszakerül a Dunába. Az adat a rendszer hidrológiai kitettségének nagyságrendjét szemlélteti.

4. Hőterhelés

A hűtővíz hőterhelésének egyszerű közelítése: 

P = ṁ × cp × ΔT 

232 000 kg/s vízáram és 8 °C hőlépcső mellett: 

P ≈ 7,77 GW hőteljesítmény. 

Nagyságrendileg:

- Paks I: kb. 3,35 GW

- Paks II: kb. 4,42 GW

- együtt: kb. 7,77 GW 

Ez a teljes hőterhelés nem egyenlő a villamos teljesítménnyel; a kondenzáció során elvezetett hő a villamos teljesítménynél nagyobb. A blokk hűtőrendszerének méretezésénél nem a villamos teljesítményt, hanem az elvezetendő hulladékhőt kell figyelembe venni. A turbinára jutó hőteljesítménynek csak egy része alakul villamos energiává; a fennmaradó jelentős rész a kondenzátorban hő formájában távozik.

5. Egyszerű víztömeg-mérleg

Ha csak szemléltetésként feltételezzük a 232 m³/s hűtővíz és 8 °C hőlépcső értéket, akkor a folyó teljes keresztmetszetére átlagolt elméleti hőmérséklet-emelkedés: 

1100 m³/s → +1,69 °C

950 m³/s → +1,95 °C

700 m³/s → +2,65 °C

579 m³/s → +3,21 °C 

Ez nem a tényleges lokális hőcsóva számítása. A valós hőterjedéshez hidrodinamikai és termikus modell szükséges. Az egyszerű számítás csak azt mutatja meg, hogy ugyanaz a hőterhelés kisebb folyóvízhozamnál nagyobb vízhőmérséklet-változást okoz.

6. A 950 m³/s-es hivatalos modellezési tartomány

A Paks II dokumentációban a 2032-es együttes üzemre 950 m³/s körüli kisvízi állapotot is vizsgáltak. A dokumentációban a magas Duna-víz hőmérséklet és a 30 °C-os környezeti határérték miatt a hőlépcső csökkentésével is számoltak. 

Ez azt mutatja, hogy a Paks II hűtési rendszerének egyik tartaléka a hőmérsékleti problémára adott válasz: a csúcshűtő rendszer.

7. A csúcshűtés korlátja

A Paks II csúcshűtő rendszere a magas Duna-víz hőmérsékletéből eredő problémát kezeli. 

Nem oldja meg automatikusan a túl alacsony Duna-vízállásból eredő vízkivételi problémát. 

Ez két külön tartalék:

- hőmérsékleti tartalék → csúcshűtés;

- hidraulikai/vízszint-tartalék → vízkivételi mű, szivattyúk, vízszintemelés vagy más vízkivételi megoldás.

8. Stresszteszt: 2026. július 30.

Tényleges állapot:

- Duna-vízhozam: kb. 699 m³/s

- vízállás: kb. –121 cm

- vízhőmérséklet: kb. 25,1 °C 

Paks I + Paks II elméleti együttes hűtővízigénye: kb. 232 m³/s. 

232/699 ≈ 33,2%. 

A 950 m³/s-es modellezési vízhozamhoz képest a 699 m³/s csak kb. 73,6%. 

Ez önmagában nem bizonyítja, hogy Paks II 699 m³/s-nél működésképtelen lenne. Azt azonban megmutatja, hogy a 2026-os valós kisvízi állapot kívül esett a nyilvánosan részletesen dokumentált 950 m³/s-es kisvízi hőterhelési tartományon.

9. Stresszteszt: 579 m³/s

A Paks II dokumentációjában 579 m³/s szélsőséges kisvízhozamként is szerepel. 

232/579 ≈ 40,1%. 

Paks II önmagában:132/579 ≈ 22,8%. 

Ezen a szinten részletes hidraulikai számítás szükséges: vízkivételi szint, csatorna-vízszint, szivattyúk minimális merülése, NPSH/szívómagasság-tartalék, örvényképződés, hordalék, rácsok és vízkivételi művek hidraulikája, Paks I + Paks II együttes üzem és hűtővíz-hőmérséklet. 

Nyilvánosan hozzáférhető anyagból nem azonosítható olyan részletes, együttes Paks I + Paks II hidraulikai stresszteszt, amely 579 m³/s mellett igazolná a vízkivétel üzemi tartalékát.

10. Hűtőtornyos alternatíva

Ha Paks II kondenzátorhőjének egy részét vagy egészét hűtőtornyok vennék át, a Duna-függőség jelentősen csökkenthető. 

Teljes Paks II hűtőtornyos hőelvonás esetén a közvetlen Duna-hűtés nagyságrendileg csak Paks I kb. 100 m³/s-os igényére korlátozódna. 

700 m³/s Duna esetén:100/700 ≈ 14,3%. 

Ha Paks II hűtővízigényének 50%-át hűtőtorony venné át:

100 + 66 = 166 m³/s,

166/700 ≈ 23,7%. 

A jelenlegi teljes közvetlen hűtési igény:

232/700 ≈ 33,1%. 

A hűtőtornyos megoldás tehát nemcsak a vízmennyiségi arányt csökkenti, hanem a Paks II kondenzátorhűtésének közvetlen függőségét is a Duna pillanatnyi vízszintjétől.

Három rendszer összehasonlítása

11. A) Paks I + Paks II teljes direkt Duna-hűtés:

- kb. 232 m³/s vízkivétel;

- nagy hidrológiai kitettség;

- a vízszint- és hőmérséklet-problémákat külön kell kezelni. 

1. B) Direkt hűtés + csúcshűtés:

- a magas Duna-víz hőmérsékletét jobban kezeli;

- a túl alacsony vízállásból eredő vízkivételi problémát önmagában nem oldja meg. 

1. C) Direkt hűtés + Paks II hűtőtornyos tartalék:

- csökkenti a Duna felől szükséges hűtővíz mennyiségét;

- csökkenti a Paks II közvetlen vízszintfüggőségét;

- külön hőelvonási útvonalat biztosíthat;

- növelheti a rendszer rezilienciáját.

12. A stresszteszt legfontosabb eredménye
13. Hőmérsékleti probléma: a Paks II erre a csúcshűtő rendszerrel rendelkezik. 

2. Vízszint- és vízkivételi probléma: a csúcshűtés ezt nem oldja meg. 

3. Paks I + Paks II együttes, jövőbeli kisvízi üzem: a nyilvánosan hozzáférhető dokumentációból nem állapítható meg egyértelműen, hogy a 2026-ban ténylegesen kialakult kb. 700 m³/s-os és –120 cm körüli állapotban mekkora hidraulikai tartalékkal rendelkezne a teljes hatblokkos rendszer. 

Ez nem bizonyítja a Paks II koncepció hibáját. Viszont műszakilag indokolttá teszi a stresszteszt aktualizálását.

13. Javasolt valódi Paks II stresszteszt

Hidrológiai vízhozamok:

1100 / 950 / 850 / 750 / 700 / 650 / 600 / 579 m³/s. 

Duna-víz hőmérséklet:

24 / 26 / 28 / 30 °C. 

Minden vízhozamhoz a tényleges, nem lineárisan feltételezett vízhozam–vízállás kapcsolatot kell hozzárendelni. 

Üzemállapotok:

1. Paks I – 4 blokk;
2. Paks II – 2 blokk;
3. Paks I + Paks II – 6 blokk;
4. Paks I részterhelés + Paks II teljes terhelés;
5. Paks I + Paks II csúcshűtéssel;
6. Paks II hűtőtornyos alternatívával. 

Kritikus kimenetek:

- minimális vízszint a vízkivételnél;

- minimális szívómagasság;

- NPSH-tartalék;

- maximális biztonságos vízkivétel;

- kondenzátornyomás/hőmérséklet;

- turbina-visszaterhelés;

- Duna maximális hőmérséklete;

- hűtőtorony szükséges teljesítménye;

- MW-ban kifejezett teljesítményvesztés.

14. A döntő műszaki kérdés

A további kutatás legfontosabb adata: 

Milyen minimális Duna-vízszintre és milyen minimális Duna-vízhozamra méretezték a Paks II új hidegvíz-kivételi művét és annak szivattyúit? 

Ezt kell összevetni a 2026-os tényleges állapotokkal:- kb. –121 cm / 699 m³/s július 30-án;

- később kb. –140 cm körüli vízállás is előfordult. 

Ha a Paks II tervezési minimum vízszintje és vízhozama azonosítható, akkor a stresszteszt már nem pusztán szemléltető lesz. Pontosan meg lehet határozni, hogy a 2026-os esemény milyen mértékben közelítette meg a tervezési tartalékot.

15. Összegzés

A 2026-os Duna-kisvíz nem bizonyítja, hogy Paks II közvetlen Duna-hűtése működésképtelen lenne. 

Azt azonban egyértelműen megmutatta, hogy az atomerőművi hűtés szempontjából nem elegendő a folyó vízhozamát önmagában vizsgálni. A vízhozam, a vízszint, a vízkivételi geometria, a szivattyúk szívási feltételei és a hűtővíz hőmérséklete együttesen határozzák meg a tényleges üzemi tartalékot. 

A Paks II csúcshűtő rendszere a magas vízhőmérséklet problémájára ad választ, de nem helyettesíti a hidraulikai tartalékot. 

A hűtőtornyos vagy részben hűtőtornyos rendszer ezzel szemben a Duna-függőség csökkentésével növelheti a rendszer rezisztenciáját és rezilienciáját is. És ez azért fontos, mert a hűtőtorony nem pusztán nagyobb „tűrőképességet” ad, hanem alternatív hőelvonási útvonalat hoz létre. Ez már kifejezetten a reziliencia kategóriája. Ugyanez a szemlélet érvényes a Paks II projekt egészére: a valódi reziliencia nem a változatlan működéshez való ragaszkodást, hanem a szükség esetén rendelkezésre álló alternatív műszaki, technológiai, szervezeti és ellátási megoldásokat jelenti.

A 2026-os esemény ezért erős indokot szolgáltat arra, hogy a Paks I–Paks II együttes hűtési rendszerét a 2026-ban ténylegesen bekövetkezett kb. 700 m³/s-os, illetve az ennél is alacsonyabb kisvízi tartományra újra lefuttassák. 

A döntő következő adat nem általában a Duna „elégséges vízhozama”, hanem a Paks II vízkivételi művének és szivattyúrendszerének konkrét minimális tervezési vízszintje és az ahhoz tartozó hidraulikai tartalék.

Források, a vizsgálatban használt fő dokumentumok

- MVM Paksi Atomerőmű: 2026. július 30-i tájékoztatás a rendkívül alacsony Duna-vízállásról és a blokkok hűtéséről.

- Vízügyi Igazgatóság: Paks vízállás- és vízhozam-adatok.

- Paks II Zrt.: Környezeti Hatástanulmány és kapcsolódó hiánypótlások.

- Paks II Zrt.: Duna-medermorfológiai és hőterhelési modellezési dokumentáció.

- Európai Bizottság: European Water Resilience Strategy.

- POLITICO / E&E News: “The Danube is drying up. Europe still has no plan”, 2026. augusztus 21.

Doberdói Bánlaky (Breit) József (1863-1945) honvédtiszt, hadtörténész térképe szerint a szebeni csata a Kis Csűr és Nagyszeben között (kb. ahol ma a nemzetközi reptér van) zajlott le, 1442. márc. 25-én. (Doberdói Bánlaky József: A magyar nemzet hadtörténelme. X/3. sz. melléklet).

Hogy én mégis szentimrei  csatának nevezem, annak története van.

A szebeni csata helyszínének megítélése bizonytalan. 1854-ben, a Vasárnapi Ujság egyik számában cikk jelenik meg Kemény Simon és a szent-imrei csata címmel. A cikket – Ompolyi álnéven – az a Veszely Károly (1820-1896) római-katolikus káplán (később nyomdatulajdonos és a Brassói Lapok szerkesztője) írta, akit a 48-49-es forradalom bukása után börtönbe zártak és halálra ítéltek, de nemzetközi nyomásra, megkegyelmeztek neki. 1879-ben, a Századokban is írt erről a témáról, Hol verte meg Hunyadi János 1442-ben Mesid béget? – címmel. Írásainak lényege, hogy a csata nem Szebennél, hanem – mint az első (ami vereséggel végződött) – Gyulafehérvártól északra, a Bilak hegy körül zajlott. Bevallom, hogy a Bilak földrajzi név vizsgálata során bukkantam erre a felfedezésre, és írtam róla az egyik könyvemben. (Bilecz Ferenc: Fénylő, fehér, jel. Avar-magyar földrajzi nevek kisenciklopédiája. Szekszárd. 2010. 99; 105. o.) Természetesen a csata helyszínének fontossága eltörpül Hunyadi hadvezéri zsenialitása, Kemény Simon önfeláldozó hősiessége és a magyar-székely katonák helytállása, hőstette mellett. Mert mi is történt 1442 tavaszán, Magyarországon?

1442-ben Mezid bég hatalmas sereggel zúdult Erdélyre. Újlaki Miklóst, Erdély vajdáját váratlanul és készületlenül érte a támadás, ezért vajdatársát, Hunyadi Jánost hívta segítségül. Hunyadi lement Gyulafehérvárra és hadsereget gyűjtött a török ellen. Március elején már Gyulafehérváron volt, és Lépes György fehérvári püspök rábeszélésére március 18-án, Marosszentimre mellett ütközetet vállalt Mezid bég ellen. A vajda a püspökkel 10 000 katona élén vonult a csatába, mely a kezdeti magyar sikerek után az oszmánok győzelmével végződött. Hunyadi megmenekült, de Lépes püspöknek ez nem sikerült. Amikor egy patakocskán ugratott át a lovával, földre zuhant és a törökök a fejét vették, amit aztán lándzsára tűzve vittek Mezid bég elé, aki Szeben városát kezdte ostromolni.

A katasztrófával végződő vereség csak feltüzelte Hunyadit. Ősi pogány szokás szerint az egész tartományban körbe hordoztatta a véres kardot. Jöttek a székelyek, szászok, magyarok, mígnem a sereg elfogadható méretűre duzzadt és készen állt arra, hogy visszavágjon az elbizakodott, de még mindig túlerőben lévő muzulmán seregnek.

Mezid bég Hunyadi fejére pályázott, amit tálcán akart Murad szultán elé vinni. Szeben ostromára csak minimális erőt hátrahagyván elindult, hogy megütközzön a magyar sereggel, vérdíjat tűzve ki Hunyadi fejére. Parancsba adta, hogy aki csak teheti, az Hunyadi ellen vívjon. Hunyadinak már a neve is rémületet keltet a törökök között.  Jól ismerték páncélját, fegyverét. „Hunjadi gelijor, Ordular Yildirim” (Jön Hunyadi, a Hadak Villáma!) – ordították. Ezt használta ki Hunyadi egyik embere Kemény Simon. (Thuróczy krónikájában Simoni de Kamoma, akit Kamonyai Simonnak is neveztek). Kémektől ugyanis megtudták a törökök szándékát, és Kemény felajánlotta a szerepcserét Hunyadival. Hunyadi beleegyezett és egy ötszáz főből álló erős kíséretet adott Simon mellé, ő maga pedig a páncélos lovasságával tartalékba húzódott. A helybélinek számító Ompolyi így írja le az esetet: „Hunyady elintézvén a csatarendet, kiadá a parancsokat. A hadoszlopok kivonulának a várból Szent-Imre és Bilak irányában (Bilaknak neveztetik azon dombmagaslat, melly emelkedik Borbánd, Sárd, Magyar-Igen, Vajasd és Szent-Imre között).” A csata fordulópontját így meséli el: „Ugyanis, mig itt az előtérben a képzelt Hunyady harczol és elvérzik, addig a valódi Hunyady megkerülve Bilakot Vajasdnál, előtör, megrohanja az ellenség táborhelyét, fölszabaditja a foglyokat, innen neki esik az utócsapatoknak, iszonyu mészárlást visznek véghez vitézei.”. Innentől a harc gyakorlatilag mészárlássá fajult, amiben Mezid bég és a fia is halálnak halálával halt. Közel húszezer török lelte a halálát, ezzel szemben mintegy háromezer magyar vitéz adta életét a győzelemért. A levágott török fejeket Hunyadi szekereken küldte el a királynak. Mezid bég fejét Hunyadi később a Marosszentimrénél elhunyt Lépes György holttestére cserélte.

„A hős áldozat nem volt hiábavaló, mert közben Hunyadi a hadsereg egy részével a török had oldalába került, és Szentimre közelében olyan pusztítást végzett a török hadban, hogy az futásnak eredt, s a Vaskapunál elhagyta Erdélyt.” – írja Kemény Simon hőstettéről Egyed Ákos 2007. június 7-én a Háromszék-ben. A töröktől visszaszerzett kincsekből épült fel a marosszentimrei templom. A mai helybéliek is Szentimre környékét tekintik a csata színhelyének.

Vörösmarty erről azt regéli: „Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;” Kemény Simon vitézségét így festi le: „De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;/ Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl./ S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál:/ A hollós vértü hős párjára nem talál.” Pár sorral lejjebb: „S mindinkább hull a nép az őri hegy felett,”

Tisztán nyelvész oldalról nézve, természetesen az a valószínűbb, hogy az ének a közeli, Strázsa hegyről szólhat. (Ez délebbre van, Nagyszeben irányában.) De tudjuk, hogy azt évszázadok óta Strázsának, és nem Őrhegynek hívják. A szomszédos Kis-Küküllő megyében, Dicsőszentmárton mellett, van ugyan egy Őrhegy (román nevén: Botorca) nevű falu, de ez a távolság, és az irány miatt nem jöhet számításba. És még egy! Vörösmarty versében is a csata az Ompoly mellett zajlott, (ahol Bilak van) és nem a Maroson túl, ahol a Strázsa-hegy található. „Ompolynak árjai vérben hempelygenek,/ Csatázva partjain huzódik két sereg.” A hős Kamonyai Simont és társait díszes temetésben részesítették. Kemény Simont az alsógáldi kastély kápolnájába temették el.

Kemény Simon legendáját Bolyai Farkas (1775-1856) is feldolgozta a Kolozsvári Színház megnyitására 1814-ben kiírt drámapályázatra beküldött történelmi tárgyú, Kemény Simon, avagy a hazaszeretet áldozata című drámájában. Bolyai Farkas közel négy évet töltött Alsógáldon 1786–1790 között. Alsógáldi tartózkodása alatt többször kihantolhatták Kemény Simon sírját, ugyanis ezeknek a „régészeti feltárásoknak” rövid és vázlatos leírását olvashatjuk Bolyai Farkas drámájának lábjegyzetében: „Szemmel látott és hiteles tanúbizonyságból írom ezt: Az A.Gáldi kastély kapuján, amint kijönnek, jobb felől volt egy kápolna egybeomolva. Néhai báró Kemény Simon úr ő excelenciája, mintegy 35 esztendőkkel azelőtt, régi levelek és tradíció nyomán ásatott: Omladványba találtak egy követ, melyen veres cikornyák közt tisztán lehetett olvasni ennyit… SIMONIS… Lajtorján ereszkedék le egy kis kriptába: a mélyén egy helyt béholypadva találtatott egy páncél rozsda nélkül; a csont is mind porrá válva a tagok rendibe hullott; egy rozsdától megemésztett hosszú pallos hosszvert mellette, egyik lába végén egy vastag csizmatalp, s egy hosszú sarkantyú, túlfelől semmi sem volt; fejénél nem volt sisak, helyét egy fehéres szélű selyem keszkenő takarta el, mely amint hozzáértek hamu volt; a poroknak s egyébnek leírt fekvése nem kicsi termetre mutatott. Azután másodszor bontván ki a kripta, a pallosból csak egy darab találtatott, a sarkantyú s talp odavolt. Harmadszor báró Kemény János úr bontatta ki; a pallost nem találta, a páncélt a Nagyenyedi Nemes Kollégium Bibliothékájába bétette; azon tisztes helyre, ahol az elmúlt idők géniuszai őriztetnek a halál ellen, s életet vesznek a jövő időkéi” – de a történelem rácáfolt erre a szép gondolatra. Nagyenyeden, az 1849. januári vérengzések során több kultúrtörténeti kincsünket is elpusztították, mint például a református egyház levéltárát, Kemény Simon páncélját és kardját, épületek egész sorát. Összesen 1250 ember esett áldozatul a vérfürdőnek.

De amíg magyar ember él a Földön, kötelességünk a Hunyadiak, Kemény Simonok és az összes történelmi hősünk emlékét megismerni, életben tartani és hirdetni a Világnak!

Örök dicsőség a szentimrei csata hőseinek!

Etnikai és nyelvi szereplők

Valós

Helyszín: a Kárpát medence

Magyar nyelvű idiómák

Német nyelvűek

Szláv nyelvűek

Görög nyelvűek

Francia nyelvűek

Ismeretlen nyelvűek: kazárok, alánok stb.

Irodalmi nyelvek:

Latin, görög, perzsa, ószláv stb.

Körülmények (gazdasági, politikai helyzet)

 Modell szintű megfeleltetés (Sorrendben!)

Üveg edény

Sárga, fehér, vörös stb. színű homok

Fehér kavics

Zúzott kődarabok

Sárga kavics

Zöld kavics

Különböző méretű és színű kavicsok

 Por cement (fehér, szürke, stb.)

Víz                                                                                                                                                                       

A modell összeállítása

Töltsük meg az edényünket az összes összetevőkkel szárazon, és rázzuk jól össze. Adjunk hozzá annyi vizet, hogy egy földnedves keveréket kapjunk. Jól rázzuk össze és hagyjuk így, amíg a cement megköt.

Vizsgáljuk meg az eredményt!

Egy gyenge betont (a mai magyarországi nyelvi állapot) kaptunk, amit valójában az edény (modellszintű megfelelője a haza) tart össze.

Jól megkülönböztethetők benne  a magyar, a német, a szláv, a görög, a francia etnikumok és a beszélt anyanyelvük. (A kavics és kődarabkák, amik az anyanyelvüket még beszélő nemzetiségi kisebbségeknek felelnek meg.). De a különböző színű homok, és porszerű kőtörmelékek a cement és a víz hatására „tömbösödtek”. Ha széttörnénk az edényt ezek egy viszonylag egységes betontörmeléket adnának, ami megfelel a mai magyar nyelvnek! Tehát a különböző homok, por alakú részecskék a cementtel (a víz hatására) betonná (mai magyar nyelvvé) álltak össze, úgy, hogy a kavics és kődarobbokkal nem egyesültek. Itt nincs nyelvi összeolvadás, kevert nyelv, míg a  hasonló, (por alakú, egymáshoz közel álló, egymás felé affinitást mutató összetevők) nyelvek szétválaszthatatlan, egységes betonná, magyar nyelvvé alakultak át.

Természetesen ez a modell a nyelvi átvételeket nem képes imitálni, csak a keveredés-tömbösödés (általam feltételezett) kérdésére ad vizuális magyarázatot.

Évekkel ezelőtt írtam egy mese változatot -- 2016. júliusában jelent meg a bloggomon „A magyarok krónikája. (9. század)” címmel -- a magyar őstörténet honfoglalást közvetlenül megelőző időszakáról.

Az azóta eltelt, csaknem hat év alatt, sok víz lefolyt a Dunán, és sok kutatási eredmény született ebben a témában is. Ezek főleg régészeti jellegűek, (alapvetően Ukrajna-Moldávia területéről), valamint archeogenetikai kiértékelések. A magyarok őstörténetének ezt a szakaszát azonban nem kellett „újraírni”. Alapjában maradt a mainstream változat miszerint a magyarok az Urál, vagy a Volgán túlról a 9. század végén, besenyő nyomásra Levédián (vagy azt kihagyva) Etelközbe költöztek és innen elfoglalták a Kárpát-medencét, szintén a besenyőktől űzetvén. Ezt megelőzően Árpád, a kabarokkal közösen, fejedelemségbe szervezte a honfoglaló népét és ezekkel meghódította a KM-ben található maradék népeket.  

Az általánosan használt történeti forrásokból, és az okkal, vagy ok nélkül el nem fogadott szerzők műveiből, a tudományos eredmények saját értékeléséből azonban egy másik történetet is ki lehetett olvasni, amit – többek között – mese formájában is megírtam a fentebb említett címen.

Fő vezérvonala az elképzelésemnek, hogy a magyarok elődeinek nem volt egy konkrét „őshazája”, mert a magyar nyelv ősi változatát kialakító, megőrző,  továbbadó csoportok szétszórtan megtalálhatók voltak az Alpoktól az Altájig, a Kaukázustól a tundra vidékéig a krisztusi időket megelőző évszázadoktól a mongol- (tatár) járásig.  A 4. századi nagy hun nyugatra-áramlás, majd az ezt követő keleti visszavonulás alakítja ki azokat a sztyeppei népcsoportokat, amelyek között a „magyartudatúak” kezdenek elkülönülni. Ekkor kezdenek róluk írni – elsősorban arab-perzsa, majd bizánci krónikások, különböző népneveken, amelyeket a későbbi kutatók a magyarok elődeire vonatkoztatnak, különböző megalapozottsággal. A 7. századtól (Kazária és Nagy Bulgária létrejöttétől) kezd konkrétabban kirajzolódni a magyar-elődök képe. Nálam ez egy sztyeppei koncentrálódásban, előrendeződésben jelentkezik bolgár és kazár környezetben. Lásd pl.: „A tűrk fennhatóság alól újabb steppei népek vándorolnak nyugatra, s csatlakoznak az avarokhoz (595 táján). Az sem mondható meg bizonyosan, vajon az avar kagán fennhatósága alá helyezkedő keleti jövevények a Kárpát-medencébe vándoroltak-e, vagy valahol a Pontus vidéki steppén álltak meg? (Lehet ugyanis, hogy a türkök visszahúzódásával párhuzamosan már akkor beletartozott az avarság hatalmi szférájába az Al-Dunától az Azovi-tengerig terjedő övezet.) / Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992. 107.o./

Ezt követi Kuvrat halála után (a 7. és a 8. sz. határán) a nagy szétválás, alapvetően három irányban: északra az Urál és a Volga környékére, délre a Kaukázus vidékére, és a „maradókra” a Ponto-Kaszpi régióban. Ennek a három csoportosulásnak a jól, vagy kevésbé jól elkülöníthető nyomait kutatják a mai szakemberek, és írnak róla történelmet a történészek. A fordulat a 9. századdal köszönt be. Meggyengül az avar és a kazár birodalom. Hatalmi vákuumok kezdenek kialakulni, amely kedvez a megszaporodó, egyre erősebbé váló és elkülönülő előmagyarságnak. Megkezdődik a koncentrálódási folyamat a Fekete-tenger északi és keleti sztyeppéin, a Dunától a Donig, északon Kijev vonaláig bezárólag.  A 9. század végére létrejön a magyar törzsszövetség, amely elég erős a KM meghódítására és tartós birtokbavételére. ’Arra azonban nincs lehetőség, hogy az egész honfoglalást, mint egy majdnem megsemmisítő erejű vereséget állítsuk be. Adataink ugyanis ellene szólnak a szörnyű katasztrófának, hiszen krónikáink a beköltöző asszonynépről is megemlékeznek. László Gyula szerint pedig a honfoglalók sírjaiban nyugvó nők ugyanahhoz a néphez tartoztak, mint férjeik és magyaros viseletűek, meg számarányuk is azonos a férfiakéval.74. „A legjobb jóakarattal sem tudjuk megérteni - írja Götz László – mi szükség van arra, hogy erőnek erejével elvitassák a honfoglaló magyaroktól és Árpádtól a legelemibb katonai ismereteket és hadvezetési képességeket is, mikor a honfoglalás mesterien megszervezett és fölényes biztonsággal végrehajtott vállalkozása, de az utána következő nyugati hadjáratok, egykorú forrásadatok tömegével igazolható sorozatos győzelmei is kétségtelenül bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok haditaktikában és hadászatban messze a nyugat-európai népek felett álltak.75’ – írja Bakay és Varga. (DR. BAKAY KORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997. 31.o.)

Mindezeket a tudomány jelenlegi állása – ha nem is igazolja, de nem is cáfolja.

Lásd:  https://bileczelbeszel.blog.hu/2016/07/16/a_magyarok_kronikaja_9_szazad

Sajnos, változásra nincs remény. Az állítás, amit Szabó T. Attila fogalmazott meg 1970-ben, (Szabó T. Attila: A magyar nyelv eredete és kialakulása: Korunk 1970. 29. évfolyam), ma is uralkodó: “más irányban, mint a finnugor származás irányában kereskedni csak a műkedvelő nyelvészkedés szintjén lehet. Az ilyen kísérletezőnek azonban figyelmen kívül kell hagynia, sőt egyenesen meg kell tagadnia azokat a nyelvhasonlító módszereket és ismérveket, amelyeket az összehasonlító nyelvtudomány szinte két százados munkája során a nyelvek rokonításának módszerei- és ismérveiként kialakított” – pedig ez nemígy van!

Nem kell semmit megtagadni, ami létezik, sőt tovább kell kutatni, vizsgálni a nyelvi kapcsolatokat. Csupán a „MIÉRT alakult így?” kérdésre kell más választ is elfogadni! Van más lehetőség is, mint a nyelvi egységek, az ősnépek feltételezése. Például az adsztrátumok kutatása.  Ígéretesek azok a módszerek, amik a nyelvek közös szubsztrátumainak kutatására -- történeti areális és nyelvtörténeti megfontolások alapján – irányulnak. Erről szólt az írásom!

A Vasárnap 2022. 04. 22-i számában megjelent Tóth Gábor interjúja B. Szabó János és Sudár Balázs történészekkel Szenzáció – Ismeretlen magyar fejedelem nyomára bukkanhattak – címmel.

„Úgy tűnik, újra kell gondolni a honfoglalás eddigi történetét” – vezeti be a beszélgetést a riporter.

Elolvasva a cikket, nekem úgy tűnik, hogy ezek a történészek inkább másként gondolkodnak mint a mainstream kutatók. Képesek felhagyni a zsákutcába vezető gumicsont rágásokkal és törekszenek a megoldásra. A felismerés, hogy a 9. században a „honfoglalókká” válók nem alkottak egy egységes tömböt, nem új. „Pontosan. A magyarság a 10. században több helyen élt, ezt mindenki tudta eddig is. Azonban senki sem jutott el oda, hogy a muszlim forrásokat a keleten maradt magyarokhoz kösse, ne pedig közvetlenül Árpád magyarjainak múltjához. Holott időrendben ez az egyetlen logikus megoldási lehetőség a problémákra” – válaszolja B. Sz. J. a kérdésre, hogy: – Azt akarják mondani, hogy azok a szövegforrások, amelyeket korábban honfoglalás előttinek tartottak a kutatók, nem is a honfoglaló magyarok múltjáról, hanem egy másik magyar ágnak a jelenéről számoltak be?

Sok félreértést elkerülhetnének a szerzők, előadók, ha a mondandójuk elején tisztáznának néhány kulcsfontosságú fogalmat, amit a továbbiakban használni fognak. Pl. esetünkben kiket értünk „honfoglalók”, „Árpád népe”, „magyarok”, „magyar törzsek” és ezek elődeinek fogalma alatt. Mert nem mindegy, hogy csak a 9-10. században a KM-be keletről bejött, és itt is maradt, népek összességét, vagy csak az Árpádot megválasztó törzsek szövetségét (a csatlakozottokkal együtt), vagy mást is értek.

A 10. század második fele után keletkezett krónikák (arab, perzsa, bizánci, szláv és a nyugatiak is) írói már nagyjából tisztában voltak a KM-ben élők kilétével. Legalább is meg tudták különböztetni az akkor élő szomszédoktól – mindegy, hogy milyen néven is nevezték őket. Ennek tudatában írhattak a műveikben az itt élők elődeiről is. Úgy néz ki, hogy a magyar honfoglalók egy több nyelvet is értő, polietnikus kavalkád lehetett. Ezt ugyan azokból a forrásokból lehet megállapítani, mint amelyekből az uralkodó nézet is kialakult. Sem a régészeti, sem az archeogenetikai kutatások eredményei ezt nem cáfolják. Sőt, még a nyelvészeté sem.

 Ami zavaró Szabó és Sudár szemléletében, az a „szétválás”, ami a 9. századi „magyarság” elképzelésükben fellelhető. Érthető, ahhoz, hogy több csoportjuk legyen – valamikor szét kellett, hogy váljanak. És erre bizonyítékul ott a DAI szövege is. Meg a különböző helyeken talált régészeti nyomok is. Nyelvész és genetikai elemzések is erre utalnak. A gond a kronológiával van. De a szétválás okai sem egyértelműek. A szétválás a vándorlás egyik változata. A nagyobb népvándorlásokat általában egy másik népcsoport „nyomásának”, vagy természeti katasztrófa következményének tételezik fel.  Erre van a legtöbb példa a történelemben, de a Bibliában is. De az áramlás nem csak egy nagyobb nyomás hatására következik be, hanem a kisebb ellenállás irányában spontán, gravitációval is történik, ami a hatalmi vákuumok kihasználását (szívóhatását) jelenti például a magyar  honfoglalás előzményeinél. (Gondolok itt a besenyő nyomás, vagy az avarok „pusztasága” okozta tervszerű „bevonulásra”). De ez a séma vonatkoztatható a 7-8. század határán történt bolgár, alán, magyar stb. „fevándorlásra” az Urál irányában. Délről van egy arab fenyegetettség, északon meg egy szabad lehetőség a Volga kanyarban, meg az Ural déli részén (mindkét oldalon). Ezek általában nem krónikába illő események, inkább csak a következmények jelennek meg arról, hogy ki, hol élt. És a gond az, hogy nem tudjuk MIKOR történt mindez. Én arra a következtetésre jutottam, hogy egy 7. századi viszonylagos koncentrálódást (a Földközi-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén), egy szétválás követte (erre a DAI-ban célzás van, de az időpont és a helyszín vitatott), amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórványok. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” feltételezésem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli -- ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek. Hasonló sztereotípiákat több krónikás is említ.

Erre az interjú alábbi része tér ki:

– B. SZ. J: Nem két részre vált a magyarság, hanem a források szerint legalább háromra. Egyiküket vezette Álmos, a másiknak a vezetője lehetett Gyula, akinek a népe az Etil, azaz a Volga partjától nyugatra élt. A magyar törzsek harmadik ága – amelyről a bizánciak szintén beszámolnak – valószínűleg a Kubáni-alföldön, a Fekete-tenger keleti partja mellett élhettek.

Értelmezésemben ez a szétválás, valamikor Kuvrat halála után következett be, és a 9. század már az egyesülés százada volt. Természetesen, mivel a mozgás nem „nyomásra” történt, voltak maradók (kalánok) is, akiket majd Juliánus (meg Komar!) megtalál.

Hogy kikről szólnak a krónikák? Megpróbáltam a két nagy keleti krónikahalmaz szerint csoportosítani a majdan (utódokban) magyarrá váló népeket:  

„Az eseményekhez időben legközelebb Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) De administrando imperio (röv. DAI) című görög nyelvű műve áll.  Ebben a magyarokat következetesen türköknek (Τουρκοι) nevezi a császár. Ez a megnevezés megmarad a Bizánci Birodalom fennállásának teljes időtartama alatt. Például, a magyar szent koronán található egyik görög képfelirat így néz ki: Гєωβιτzас Пιсτос Κρаλңс Τоυрхιас (átírásban: Geóbitzasz pisztosz kralész Turkhiasz). Ezért a boszporoszi, ponto-kaszpi sztyeppén (a Volgától az Al-Dunáig érő területen) – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” fogom nevezni… A másik forrásom a 11–12. század folyamán Kijevben (és Novgorodban) keletkezett orosz Őskrónika (összefoglaló rövid nevén: PVL).  Ebben a magyarok neve -- még az 1152-es eseményeknél is -- Ougre. Itt II. Géza 1152-ben -- a San folyó környékén -- döntő vereséget mért Vlagyimirko halicsi fejedelemre. (Lásd az Ipatyev (Hypatius)-kódexben a 30 oldalon. Ez az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza. Летопись по Ипатскому списку. - Санкт-Петербург : Археогр. комис., 1871). De hasonló van a Lavrentyij-kódexben is: Лаврентьевской летописи (ПСРЛ. Т. 1. Стб. 336–337). A krónikában említett magyarok „Keletről jöttek”! Ezért a Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyarokat „ugor magyaroknak” neveztem el”.(Lásd:  Ugor és türk magyarok ).

Ennek megfelelően, én úgy gondolom, hogy a magyaroknak a 9. században nagyobb szerep jutott Kijev környékén, mint amit általában feltételeznek a történészek. A kazár fennhatóság ekkor elért az Al-Dunáig (bolgárok), a Keleti Kárpátokig (avarok), Przemysl környékéig (lengyelek), a Horiny folyóig (ruszok, varégok), Mescsoráig, (merják, mescserek), a Volgai Bulgáriáig (bolgárok, magyarok). A kazárok, ezt a nyugati határvidéket a szövetséges türk magyarokra bízták, akiknek a téli szállása és telephelyeik (a legújabb régészeti feltárások alapján, lásd: Glinoje, Plavnyi) az Al-Dunánál, a Dnyeszter környékén voltak, de felügyelték az északibb területeket és a folyami utakat is. A 800-as évek második felében megerősödtek az északkeletről jött ugor magyarokkal. Önállósodtak, és bevonultak a KM-be. A kazárok már nem voltak képesek a helyükbe erőt felvonultatni, a térségben hatalmi vákuum keletkezett, amit délről a besenyők (később a kunok), északról a ruszok töltöttek be. Kezdetben a kazárok megegyeztek a ruszokkal (Oleggel) de 913-ban már komoly konfliktusba keveredtek velük, amiről al-Maszúdi tudósít „Az aranymezők és drágakőbányák” című könyvében. Sorsuk az elszlávosodás lett, ki előbb, ki utóbb olvadt be a szlávságba (a besenyők és a kunok egy része a magyarságba).