Elbeszélések

Elbeszélések

A magyar nyelv 9-12. századi kialakulásának fizikai modellezése

A nyelvi „tömbösödés” magyarázata, illetve modellszintű bemutatása.

2024. február 06. - nakika

Etnikai és nyelvi szereplők

Valós

Helyszín: a Kárpát medence

Magyar nyelvű idiómák

Német nyelvűek

Szláv nyelvűek

Görög nyelvűek

Francia nyelvűek

Ismeretlen nyelvűek: kazárok, alánok stb.

Irodalmi nyelvek:

Latin, görög, perzsa, ószláv stb.

Körülmények (gazdasági, politikai helyzet)

 Modell szintű megfeleltetés (Sorrendben!)

Üveg edény

Sárga, fehér, vörös stb. színű homok

Fehér kavics

Zúzott kődarabok

Sárga kavics

Zöld kavics

Különböző méretű és színű kavicsok

 Por cement (fehér, szürke, stb.)

Víz                                                                                                                                                                       

A modell összeállítása

Töltsük meg az edényünket az összes összetevőkkel szárazon, és rázzuk jól össze. Adjunk hozzá annyi vizet, hogy egy földnedves keveréket kapjunk. Jól rázzuk össze és hagyjuk így, amíg a cement megköt.

Vizsgáljuk meg az eredményt!

Egy gyenge betont (a mai magyarországi nyelvi állapot) kaptunk, amit valójában az edény (modellszintű megfelelője a haza) tart össze.

Jól megkülönböztethetők benne  a magyar, a német, a szláv, a görög, a francia etnikumok és a beszélt anyanyelvük. (A kavics és kődarabkák, amik az anyanyelvüket még beszélő nemzetiségi kisebbségeknek felelnek meg.). De a különböző színű homok, és porszerű kőtörmelékek a cement és a víz hatására „tömbösödtek”. Ha széttörnénk az edényt ezek egy viszonylag egységes betontörmeléket adnának, ami megfelel a mai magyar nyelvnek! Tehát a különböző homok, por alakú részecskék a cementtel (a víz hatására) betonná (mai magyar nyelvvé) álltak össze, úgy, hogy a kavics és kődarobbokkal nem egyesültek. Itt nincs nyelvi összeolvadás, kevert nyelv, míg a  hasonló, (por alakú, egymáshoz közel álló, egymás felé affinitást mutató összetevők) nyelvek szétválaszthatatlan, egységes betonná, magyar nyelvvé alakultak át.

Természetesen ez a modell a nyelvi átvételeket nem képes imitálni, csak a keveredés-tömbösödés (általam feltételezett) kérdésére ad vizuális magyarázatot.

 

 

Bendegúznak vére

Szatírikus táncjáték. Librettó.

Szereplők:

Atilla

Krimhilda

Kuvrat

Bulán

Hunor (Árpád)

Magor (Álmos)

Ügyek (jános vitéz)

Emese (Iluska)

Levédi

István király

Nyitány, első felvonás

 

Első kép

Helyszín: Füves puszta, szállingózik a hó. (A rénszarvasok kora)

Kecskebőr ruhába öltözött kőbaltás, lándzsás emberek settenkednek a rénszarvasok nyomába.

Indián tánc egy elejtett gyapjas orrszarvú körül.

Kelet felől lustán kel fel a Nap. A háttér képen az Urál ormai látszanak. Lassú, de vidám zene. Vangelis 1492. 

Második kép

Helyszín: Kőkorszaki csoportos település, nagy közös lakóházzal. Jégcsapok lógnak mindenhol.

Az udvaron férfiak, nők, gyerekek tevékenykednek. Fonnak, faragnak, főznek, kecskét fejnek stb. A háttérben faekét vontató emberek. Boldog, csendes életet aláfestő zene. Idönként az Örömóda - Európai Unió himnusza dallamai hangzanak

Hirtelen lovas kocsikkal, Kelet felől (Jamnaja) érkező idegenek lepik el a falut. Kialakul a vegyes, botos tánc, ahol keverednek a helybéliek az érkezőkkel. Pl. HAKME cigányzenekar - Botos tánc

 Harmadik kép

Helyszín: Ny-Szibéria – Dél-Urál

Ökörvontatású szekerekkel vegyes összetételű családok vándorolnak Keletre, ahol a nap már feljövőben van. Monoton, andalító zene. Idönként felhangzik Vangelis 1492.

Megérkeznek az Urálhoz, ahol Rénszarvas maszkos nép részesíti őket testvéri fogadtatásban. Keleti, sámándobos zene, közös tánc.

Második felvonás

 

Első kép

Helyszín: Erdős sztyeppe

Hasonló csendélet, mint az első felvonásban, csak a díszlet más. Központi jurta, szarvas diszletbe öltözött emberek, sámán zene. Gombát gyűjtögető anyóka, a háttérben már ökrök húzzák a faekét, egy lovat csutakoló ember is látható.

Megjelennek a hunok, teljes harci díszben. Zene: részletek a  Lohengrin-ből.

Egy hatalmas hálóval kerítik körbe az ottlévőket és megindulnak velük nyugatra. Ez a díszleten egy nagy vörös lenyugvó nap.

Második kép

Helyszín: Atilla sátra. A hunok vigadoznak, a szolganép tüsténkedik. Közben Wágner zene megy.

Atilla és Krimhilda duettje. Ágyjelenet, zene Verdi Otelloból.

Mindent beborít a gyász, a végén elindul a menet Keletre. A díszleten megjelenik a Tejút, és Csaba királyfi lovasai.  The Animals House of the Rising Sun

 Harmadik kép

A helyszín: Meotisz vidéke, a Kubán partja.

Zene Bartók, Cantata Profana dallamai. Megjelenik két vadász (Hunor & Magor) és a napfejű csodaszarvas. A szarvas eltűnik, bejönnek a táncosok. Az egyik csoport piros felsőben, zöld alsóban, széles fehér övvel, a másik egyszínű halványkékben. Ők egy nagyméretű székely zászló hoznak a négy sarkánál fogva. A tánc közben bevontatnak két sátorpalotát. Hunok és magyarok -- kivonulnak

Az egyik sátorban az öreg bolgár Kuvrat, a másikban a fiatal Bulán kazár kagán mulat. Körülüttük a szolganép, két különböző színű ruhában. Bejönnek a hun és magyar táncosok is. Két körre oszlanak vegyes elrendezésben és folytatódik a tánc.  A fény megvilágítja a kazár palotát és táncolókat, míg a bolgár elsötétedik és gyászba borul. Kuvrat meghal. A táncosok összekeverednek, majd csoportokra oszlanak. Egy tiszta bolgár öltözetű, egy bolgár és magyar ruházatú, egy magyar + székely + kazár színekben lévő, egy tiszta kazár csoport.

Zárójelenetben jobbra kivonul a bolgár, balra a bolgár-magyar, maradnak a színen két csoportban a magyar-székely és a kazárok. Közben zene: Ismerős Arcok:  Egy vérből valók vagyunk.

  Negyedik kép

Helyszín: az előző, sátrak nélkül.

Zene: Kacsó, János vitéz.

Iluska (Emese) ruhát mos a patakban, János vitéz (Ügyek) a távolban szólót táncol. Majd János vitéz a karjaiba veszi Iluskát és elviszi magával oda ahonnan jött. Kiterjesztett szárnyú turul madár kíséri őket. - Iluska helyére bejönnek a magyar-székelyek. Főszereplő közöttük a buzinak öltözött Levédi. Körülöttük megjelenik néhány szláv szolga is. Somogyi kanásztáncot járnak a szabadok, a szlávok -- asszisztálnak.

Iluska és János vitéz köré a háttérben, bejönnek a bolgár-magyarok, majd egy Árpás sávos szászlóval, Álmossal az élen előjönnek az előtérbe. (Etelköz) Vangelis dallamára.

Verbunkos dallamára a két csoport egyesül. Elhangzik a Kossuth nóta is: Kossuth Lajos azt üzente….

Záró jelenetként együtt, egy irányban – a közben betolt szekereken és gyalog elvonulnak. (Honfoglalás imitációja). Kárpátia - Ott ahol, zúg az a négy folyó

Harmadik felvonás

 

Első kép

Helyszín: Az Alföld.

Táncosok maszkja, mint az előzőekben: magyar, hun, székely, kazár, szláv -- vegyesen.

Zene: Demjén Ferenc – Honfoglalás. Néptáncok.

Kodály Zoltán: Székelyfonó.

Második kép

Helyszín: Dunántúl. A színpadon csak a táncosok, honfoglalói szerelésben, nyilakkal, fokosokkal.

Zene: Magyar díszmenet induló. (Kalandozások kora)

Megjelennek a német páncélos katonák. Zene átvált: Trink, Trink, Brüderlein trink!

Összecsapás Suppé: Könnyű lovasság induló dallamára. A német páncélosok eltűnnek, a magyarok csárdást táncolnak. (Monti csárdás)

 Harmadik kép

Helyszín: az előző.

Bejönnek a pápai egyházfiak a kereszttel. Zeng az Alleluja. Össztánc. Közben megjelenik István király. Egyik kezében a lándzsa a másikban egy boros kupa. Közben a Bordalt énekli a Bánk bánból!

Befejező jelenet, Boldogasszony Anyánk (Régi magyar himnusz) dallamára két szárnyas angyal elvonul a koronás magyar címerrel.

 

Kép: Atilla hun király. Forrás: Wikimedia Commons

 

 

 

 

Julianus magyarjai

 

Julianus barát történetéből engem az izgat legjobban, hogy hogyan jellemezte, írta le a barát a keresett magyarokat? Mégse állhatott ki a főtérre azzal, hogy: „Hol vagytok magyarok?” Mivel nem találtam választ erre a kérdésemre, elkezdtem azt vizsgálni, hogy kik és hol voltak az informátorai.

Először is Ottó barát, aki 1231–1234 között negyedmagával a Dnyeper-Donyec vidékéig jutott el. Elsőként hozott hírt a keleti magyarokról, akik közül néhánnyal találkozott a Kaukázus környékén. Hogy miről ismerte fel őket, arról nem szól a fáma, de nem gondolhatunk másra, mint a nyelvükről. Itt van az első buktató! Az utókor csak Julianus magyarjait ismeri el, Ottó kaukázusi magyarjairól hallgatnak.

Julianus első útjára, a keleti magyarok megkeresésére 1235-1236-ban került sor.

A Duna torkolatvidékétől Matrikába, (Tmutorokány, ma Tamany) a Fekete-tenger nyugati és északi partjainál haladó útról al-Idrīsī révén tudunk. Miért a déli, Konstantinápolyból induló útvonalat választották a szerzetesek, (ami kb. 1800 km, és ezt 20 nap alatt lehetett meg tenni)? Azért, mert Julianus és társai nem véletlenül, hajóztak 33 napig, hanem azért, hogy megtalálják a kaukázusi magyarokat, de a Kaukázustól nem északra, hanem délre. Minden kikötőben érdeklődhettek a magyarok felől, és e miatt húzódott el a hajóút több mint egy hónapig. Feltehető, hogy Ottó is itt a Kaukázus vidékén találkozott magyarokkal, ezért irányította ide Julianust halálos ágyán. Ezt maga Györffy is leírja. (Tóth Gábor: Julianus útja a keleti magyarokhoz). Érdeklődésük valószínűleg csak a magyar népnév, valamelyik (vagy az általuk ismert összes) változatának említésében merülhetett ki, hiszen semmi olyan – magyarokat jellemző – tulajdonságot nem mondhattak, amiről a helybeliek ráismerhettek volna a magyarokra.  Csak amikor megérkeztek Zikia tartomány (a Kubán folyó torkolatvidékén), Matrica (óorosz forrásokban Tmutorokány, ma Tamany) városába, akadtak informátorra, aki a király száz felesége fölött a legfőbb volt. Ez az úrasszony adhatott segítséget és útbaigazítást útjuk folytatásához. 50 nap, amíg ott tartózkodtak, elegendő lehetett arra, hogy részletesen körül írják a népet, akiket keresnek. „Innen (Matrikából) az említett úrasszony tanácsára és segítségével tovább mentek és tizenhárom nap alatt átkeltek a sivatagon… elérkeztek az Alániának nevezett földre” (Györffy 1965, 41; SRH II. 357). Alánia a Kaukázus északi részén terült el a Terek a Volga torkolatvidéke és a Fekete-tenger között. Alán pedig népnév mely az ász, jász név szinonímája. Miért éppen erre? Mi az, amiről tudhatott ez az úrasszony ami alapján kijelölhette az irányt? Magyarokat nem találtak Julianusék, de a magyar névről a műveltebbek (pl. a királyné környezete) tudhattak. 1235-öt írunk. Száz évvel később, a kor legnagyobb utazója Ibn Battuta már ír az itteni kereskedelmi útvonalak központjában fekvő Madzsar városáról. Madzsar ekkorra már virágzó város volt. Később szinte az Aranyhorda fővárosa lett. Özbek egyik fia, Dzsanibek (1342–1357) leginkább itt szeretett tartózkodni. Romjai ma is láthatók. A magyarok önelnevezését egyébként, az arab krónikások ismerték. Például, a madzsar nevet 930 táján Ibn Ruszta, a 982-983 között készült Hudúd al-álam című arab munka, és 1050-1053 között Gardézi is használja. A kutatók szerint a madzsar (vagy egy másik írásmód szerint: madzsagar) elnevezés a türk származású kazároknál a magyarok elnevezésére használt népnév volt. Ezen a vidéken (Kabar-, és Balkárföld) egyébként élénken él a „madjar” (különböző alakváltozatban) név a népemlékezetben. A balkár néphagyomány szerint a balkárok őséhez, Malkárhoz sikeres vadászat közben csatlakozott Misaka és Majar (vagy Madyar) s azután együtt éltek. Vagy ott van Besse János Károly gyűjteményében A magyar királyfi legendás története, amit a falu öreg földesura, Murza-Khul knyáz mesélt el, mondván, hogy ezt még ő is az apjától, és törzsének vénjeitől hallotta.

Dr. Tóth Tibor 1965-ös felfedezése irányította rá a figyelmet a Kazahsztánban talált Madjar törzs és családnévre. Itt a magyarság tudat (mém!) életben tartotta a „magyar” nevet, úgy, ahogyan csak a magyarok ejtik. „Ami a szárükopai magyarokat illeti, különösen fontos az etnonim kérdése. Vizsgálatunk idején mind a Kusztanáji Területen, mind Alma-Atában megerősítették, hogy nem madzsarokról, hanem magyarokról van szó. A Szárükopa-Khonraulö partmenti övezetének magyar telephelyein a helyiek szintén magyar (madiar)-nak nevezték magukat…Marwazi mervi orvos tudósítása a türkökről, melynek kapcsán a mai Kazahsztán és Közép-Ázsia területén élő, valamint velük határos IX-XI. századi népcsoportokról ad rövid leírást. Taba, i al-haiiawan c. munkájában a 9.§ 13. pontjában nem madzsarokról, hanem a magyarokról ír (Hrakovszkij 1959)”. /Tóth Tibor: Az ősmagyarok mai relictumáról. 1966-os előadás, 296. o./

Benkő Mihály írja, hogy „a keleti magyaroknak a közép-ázsiai új honfoglalásban résztvevő déli csoportja valószínűleg a kipcsak törzsszövetséghez csatlakozott a sikeres „visszatérés” után Ázsiába. A kipcsakokkal együtt élhettek mintegy kétszáz évig, egészen a XVII. század végéig, a mai Kazakisztán déli területén, a Kara Tau hegységben.

A fentiek alapján, feltételezhetjük, hogy a magyar névről már hallhatott az informátor úrasszony és erről beszélt Julianuséknak. Más lehetőség, szinte kizárt. Vékony szerint Madžar városából indultak el az utazók, és innen tartottak északnak (Vékony 1977, 1179).

„Ezután Julianus barát, aki egyedül maradt, nem tudva, hogy miként juthat tovább, szolgája lett egy mohamedán papnak és feleségének, akik Nagy-Bolgárországba készültek utazni … Innen egy másik városba (Szuvar?) mentek” (Györffy 1965, 42; SRH II. 539). „Ennek az országnak egyik nagy városában … a barát egy magyar nőt talált … Ez megmagyarázta a barátnak az utat, hogy merre menjen, s azt állította, hogy kétnapi járóföldre biztosan megtalálhatja azokat a magyarokat, akiket keresett… Megtalálta pedig őket a nagy Etil folyó mellett.” (Györffy 1965, 42-43; SRH II. 539).

Hogy mitől volt magyar ez a nő? Itt már biztos, hogy attól, hogy magyarul (is) beszélt.

 

 

 

 

Út az erdőn át

Úgy hozta a sors, hogy a leközelebbi apai rokonságom szülőfalumtól (Naktól) nem messze (Törökkoppányban) élt.

Évente, legalább egyszer (Katalinkor, mert ekkor volt a Búcsú napja Koppányban) felkerekedett a család és ellátogatott a rokonokhoz. Ezt különböző módon és útvonalon tehettük meg. Gyalog, motoron, busszal vagy autóval – mikor, hogy jött össze.

A két falu – közúton – elég messze volt egymástól, mert Szakcs > Kocsola > Nagykónyi > Koppányszántó útvonalon kellett haladni, ami több, mint 30 km volt. (És még ma is az!). De volt egy rövidebb, földút is, ami csak egy harmada volt az előbb említettnek. (A térképen jelölve!). Nak-Lápafő-Várong, szinte egybe érnek. (Nehéz dolga lehetett a török időkben az adószedő defterdároknak, hogy megkülönböztessék, hogy hol végződik az egyik, és hol kezdődik a másik falu, ezért sokszor egybe is csapták. Így maradtak az utókorra a D jelölésű (dezerta = elnéptelenedett) helyek, amikből azután a történészek komoly következtetéseket vontak le.) És ha már itt tartunk, elmesélem Nak nevének eredetét is, ahogyan nagyapámtól (aki suszter volt Nakon) hallottam.

„A koppányi basának volt egy Nak nevű szépséges leánya, akibe szerelmes lett egy magyar vitéz. Egyszer ez a vitéz elrabolta a basa leányát, lóra ültette és meg sem álltak, amíg egy faluba nem értek. Itt bekéredzkedtek egy faluvégi házba és kérték, hogy rejtsék el őket. A törökök egész estig kutatták, keresték, de nem találták meg őket. A faluban minden háznál jól bezárták az ajtókat, az ablakokat lefüggönyözték, nehogy fény szűrődjön ki, ami elárulhatta volna a törököknek, hogy merre van a falu. A basa lánya nagyon félt és kikukucskált az ablakon, hogy jönnek-e a törökök? Azok meg meglátták a világosságot az ablakban és elkezdtek kiabáli, hogy „Ott vannak! Ott van Nak! – hát így lett a falu neve: Nak.”

De térjünk vissza az utazásra, amelyek közül legérdekesebbek azok voltak, amikor gyalog, lovaskocsival, vagy motorkerékpáron (apám mögött ülve) jutottunk el Koppányba, keresztül vágva a Lápafő-Koppányi erdőn.  (A lápafői erdő arról is híres, hogy itt ért véget a híres betyár, Sobri Jóska „karrierje”, miután az üldözői elől menekülve, az öngyilkosságot választva, főbe lőtte magát. 

Az erdei út egy kocsiszéles csapás volt, ami néhány helyen 2-3 m magas löszfalak között vezetett. Ezt a víz mosta ki az évszázadok alatt. Mert, ha nem is sűrűn, de azért jártak rajta, gyalog, vagy kocsival. Később, nosztalgiából, már a gyermekeimmel együtt, én is gyalogoltam rajta. Ez, egy 50 évvel korábban még nem számított különlegességnek, de a 20. század közepén már nem nagyon használták az utazásnak ezt a módját. 

Amiért visszaemlékezem most ezekre a gyerekkori útjaimra, annak oka az, hogy belebonyolódtam egy vitába a magyarok honfoglalást megelőző vándorlásával kapcsolatban. Ez a kérdés már régóta foglalkoztatja a szakembereket is, és különböző teóriákat állítottak fel. Talán az egyik legismertebb vita, nem is magyar, hanem két orosz tudós között alakult ki, a 19. század végén. Dánilevszki N. I.-nak Gróth Jakabfi Szilárd »Nagy-Morvaország és a magyarok« („Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206-217) című művére tett észrevételei, a Gróth válaszképeni ellenészrevételeivel együtt – Barna Ferdinánd fordításában – megtalálható a Századok 1884-es kiadásának 527-535. oldalán. Az orosz császári földrajzi társulat közleményeinek IX. kötetében megjelent K. J. Grot (1853-1934) szlavista történész „Bíborban született Konstantin híradásai a szerbekről és horvátokról, valamint ezek balkáni letelepedéséről” című írása. Az egyik utolsó munkájához, melynek címe: „Моравия и Мадьяры с половины IX до начала X века“, Nyikolaj Jakovlevics Danyiljevszkij (1822-1885) szlavofil orosz író, levélben írt kritikát. Ezekből összeállított kivágásokat, valamint Ryzskov. L. N. (Рыжков Л.Н.) BOLESMIR.ru-ban (2008-06-21 00:13. No. 124.) megjelent hozzászólását tartalmazza a 2014-ben kiadott „A magyarok útjáról az Uráltól Levédiába” című orosznyelvű könyv. Szerző: Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. Kiadó: Direkt-Media. Moszkva, 2014. 28. old. /Данилевский Н. Я.,Грот К. Я.: О пути Мадьяр с Урала в Лебедию/.

A 2014-es kiadás elején – mintegy bevezetésképp – L. M. iniciáléval ellátott magyarázatát olvashatjuk, Danyilevszkij N. J. és Grot K. J. észrevételei címmel. (Заметки Н. Я. Данилевского и К. Я. Грота). L. M. ebben elismeri, hogy Grotnak nem sikerült teljes mértékben meghatározni a magyarok vándorlási útvonalát, csak nagyvonalakban adja meg az Uráli őshaza (Biarmia) – Levédia – Etelköz irányt. Erre reagál számos – a gyakorlati életből vett – példával  Danyilevszkij, bizonygatva, hogy a sztyeppei útvonalon kívül más reális lehetősége nem volt a magyaroknak. Grot ugyanis azt állította, hogy „…amikor a magyarok úgy döntöttek, hogy elhagyják szülőföldjüket és új otthont keresnek maguknak, nem választhattak más útvonalat, mint a Káma és Volga mentén az Okáig, és felfelé az Okán, a Don felső szakaszához (azaz a kazárokhoz vezető kereskedelmi út mentén, amelyet régóta ismertek). Az Okánál (Megjegyzésem: a mai Kalugánál) azonban választhattak, mert az út kettévált: az egyik a Donhoz, a kazárok felé, a másik a Gyeszna felé és innen  a Dnyeperhez, a  szlávok felé. A magyarok, ahogy látni fogjuk, az elsőt preferálták.” (Megj. Az Oka forrása – mai Alekszandrovka, 52°21’47”; 36°12’10”) Pontosan ezt cáfolja meg Danyilevszkij, mondván, hogy egy nagy tömegű (szerinte százezres nagyságú), nomád életmódot folytató közösség vándorlásának ez nem felel meg. Érveit így összegzi: 1.) Útközben nincs mit enni. 2.) Nem csak lóháton, de gyalogos 80-100 000-es tömeggel ezen az úton nem lehet haladni. 3.) Levédiába érkezéskor nincs mit enni. 4.) 70 év sem elegendő arra, hogy megnöveljék az állatállományt, szaporítsák azt és, hogy vadászokból nomád vándorlókká legyenek.

A középkorban egy Oka menti utazás, valóban nagy kihívás elé állította az erre vállalkozókat. Erről több írásos feljegyzés is fennmaradt. A „Ruszok Birodalma” ebben az időben (9. század) még nem létezett. Később – a 11-12. században, a mongol éráig – az uralkodói testvérharcok miatt a kialakuló birodalom két jól elkülöníthető részből állt: a nyugatiból, Kijev fővárossal és a keletiből Vlagyimír-Szuzdál központtal. A kettő között volt az „áthághatatlan rengeteg”. Akkor Grot így zárta le a vitát:

„Tehát a magyaroknak az ősi hazájukból vezető útvonalát, továbbra sem tartom teljesen kimerített kérdésnek.... Az olvasó figyelmébe ajánlva nagyra becsült kritikusom szellemes és rendkívül érdekes gondolatait a megfontolásaival együtt, bízom abban, hogy ezzel – a tudós, tanult kritikus társam kétségtelenül rendkívül érdekes kérdésének -- átfogó és részletesebb megvitatását és megoldását érhetjük el.  Lehet, hogy mindkettőhöz vannak nálamnál, a kérdés speciális oldalát jobban ismerő, kompetensebb, bírák is. (Ответные замечания К. Я. Грота). https://royallib.com/read/danilevskiy_nikolay/o_puti_madyar_s_urala_v_lebediyu.html#81920

 A helyzet máig megoldatlan…..

(Próbálkozások természetesen vannak, lásd pl. Türk és Komár vonatkozó írásait. Nálam erről itt talál néhány tájékoztatást a tisztelt olvasó: A magyarok útja Egy orosz változatról)

 

 

András királyunk esete Szt. Ányossal

Csak most tudtam meg, hogy Attila alatt kezdődött meg a hunok hanyatlása. Katona Csaba történész írt erről a tudás.hu honlapon, 2022. 09. 20-án. Nagyon jó írás, ajánlom mindenkinek. Nem erőlteti álláspontját, azt ajánlja, hogy „A választ mindenki adja meg maga.”

Az alábbiakban csak egy kérdésére bátorkodom megadni a választ, a magam módján, olyan mesés változatban. (Akinek tetszett – szóljon, a többi hallgasson!). A kérdés így hangzott: „A manapság egyre többször (teljesen történelmietlen módon) Turul-dinasztiának hívott Árpád-ház uralkodója, amennyiben valóban hun tudatot ápolt volna és Attila örökösének vallotta volna magát, akár vérségileg, akár törekvéseiben, vajon az általa alapított kolostor védőszentjévé tette volna meg azt a Szent Ányost, akinek életében meghatározó szerepet játszott a hunok elleni küzdelem?

A mesémben ez így történhetett:

Egy, mindenre kíváncsi bencés szerzetes elbujt a királyi pár hálószobájában és a hallottakat szorgalmasan lejegyezte az utókor számára. Ebből a könyvből választottam néhány mozzanatot.

-        Te Bandi! – szólította meg a férjét Anasztázia. (Egymás között csak Bandinak, meg Sztázinak hívták egymást).

-        Gondolkodtál már azon, hogy az új Apátságunkat kinek kellene felajánlani? Melyik szentnek a nevét viselje?

-        Hát persze! A magyarok védőszentjének, Szűz Máriának ajánlom.

-        Tudod, Bandi, a testvérem a franciáknál él, és van azoknak egy nagyon hatásos szentjük, Szt. Ányos. A nővérem már teljesen francia lett, és mindig hozzá imádkozik – és eddig minden esetben megsegítette.

-        Nálunk – a francia papokon kívül – nem ismeri senki. Nem lesz ez jó! Magyarország Szűz Mária országa. Miről nevezetes ez a te szented?

-        Amikor a hunok rátámadtak Galliára, ez az Ányos volt Orléans püspöke. Addig imádkozott, fohászkodott, könyörgött Istennek, hogy a római hadakkal együtt legyőzték Atillát. Ez akkoriban egy csoda volt! Azóta is segíti Isten a franciákat.

-        Te asszony! Én úgy tudom, hogy döntetlen lett az a csata. Talán a hunoknak is volt egy védőszentjük? Talán, épppen Szt. Egyed.

-        Ez a szent ember még a lábatörött sántát is meggyógyította. Amikor meghalt, Ányos Nyugaton a királyok mennyei pártfogója lett. Te is király vagy, kell a pártfogás.

-        Ugyan már! Itt van Béla, az öcsém. Majd ő megvéd mindenkitől.

-        Hát ez az! Ismered a mondást: Nomen est omen! Ez a Béla – hun név! Mint Atilláé. Ne bízz benne! Majd Ányos megsegít!

-        Miért ne bíznék? Hisz a kardot választotta a korona helyett.

-        Tudod mi történt Budával, Atilla bátyjával. Te is úgy járhatsz! A hunokban nem lehet megbízni.

Ezen elgondolkodott a király, de már későre járt és elaludtak.

Másnap összehívatta a szent embereket és lediktálta a kolostor Alapító Levelét, amelyben rögzítették, hogy Tihanyi Bencés Apátságot I. András király 1055-ben, Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére alapította. 

 

Mese és valóság

Évekkel ezelőtt írtam egy mese változatot -- 2016. júliusában jelent meg a bloggomon „A magyarok krónikája. (9. század)” címmel -- a magyar őstörténet honfoglalást közvetlenül megelőző időszakáról.

Az azóta eltelt, csaknem hat év alatt, sok víz lefolyt a Dunán, és sok kutatási eredmény született ebben a témában is. Ezek főleg régészeti jellegűek, (alapvetően Ukrajna-Moldávia területéről), valamint archeogenetikai kiértékelések. A magyarok őstörténetének ezt a szakaszát azonban nem kellett „újraírni”. Alapjában maradt a mainstream változat miszerint a magyarok az Urál, vagy a Volgán túlról a 9. század végén, besenyő nyomásra Levédián (vagy azt kihagyva) Etelközbe költöztek és innen elfoglalták a Kárpát-medencét, szintén a besenyőktől űzetvén. Ezt megelőzően Árpád, a kabarokkal közösen, fejedelemségbe szervezte a honfoglaló népét és ezekkel meghódította a KM-ben található maradék népeket.  

Az általánosan használt történeti forrásokból, és az okkal, vagy ok nélkül el nem fogadott szerzők műveiből, a tudományos eredmények saját értékeléséből azonban egy másik történetet is ki lehetett olvasni, amit – többek között – mese formájában is megírtam a fentebb említett címen.

Fő vezérvonala az elképzelésemnek, hogy a magyarok elődeinek nem volt egy konkrét „őshazája”, mert a magyar nyelv ősi változatát kialakító, megőrző,  továbbadó csoportok szétszórtan megtalálhatók voltak az Alpoktól az Altájig, a Kaukázustól a tundra vidékéig a krisztusi időket megelőző évszázadoktól a mongol- (tatár) járásig.  A 4. századi nagy hun nyugatra-áramlás, majd az ezt követő keleti visszavonulás alakítja ki azokat a sztyeppei népcsoportokat, amelyek között a „magyartudatúak” kezdenek elkülönülni. Ekkor kezdenek róluk írni – elsősorban arab-perzsa, majd bizánci krónikások, különböző népneveken, amelyeket a későbbi kutatók a magyarok elődeire vonatkoztatnak, különböző megalapozottsággal. A 7. századtól (Kazária és Nagy Bulgária létrejöttétől) kezd konkrétabban kirajzolódni a magyar-elődök képe. Nálam ez egy sztyeppei koncentrálódásban, előrendeződésben jelentkezik bolgár és kazár környezetben. Lásd pl.: „A tűrk fennhatóság alól újabb steppei népek vándorolnak nyugatra, s csatlakoznak az avarokhoz (595 táján). Az sem mondható meg bizonyosan, vajon az avar kagán fennhatósága alá helyezkedő keleti jövevények a Kárpát-medencébe vándoroltak-e, vagy valahol a Pontus vidéki steppén álltak meg? (Lehet ugyanis, hogy a türkök visszahúzódásával párhuzamosan már akkor beletartozott az avarság hatalmi szférájába az Al-Dunától az Azovi-tengerig terjedő övezet.) / Szádeczky-Kardoss SamuAz avar történelem forrásai. Szeged 1992. 107.o./

Ezt követi Kuvrat halála után (a 7. és a 8. sz. határán) a nagy szétválás, alapvetően három irányban: északra az Urál és a Volga környékére, délre a Kaukázus vidékére, és a „maradókra” a Ponto-Kaszpi régióban. Ennek a három csoportosulásnak a jól, vagy kevésbé jól elkülöníthető nyomait kutatják a mai szakemberek, és írnak róla történelmet a történészek. A fordulat a 9. századdal köszönt be. Meggyengül az avar és a kazár birodalom. Hatalmi vákuumok kezdenek kialakulni, amely kedvez a megszaporodó, egyre erősebbé váló és elkülönülő előmagyarságnak. Megkezdődik a koncentrálódási folyamat a Fekete-tenger északi és keleti sztyeppéin, a Dunától a Donig, északon Kijev vonaláig bezárólag.  A 9. század végére létrejön a magyar törzsszövetség, amely elég erős a KM meghódítására és tartós birtokbavételére. ’Arra azonban nincs lehetőség, hogy az egész honfoglalást, mint egy majdnem megsemmisítő erejű vereséget állítsuk be. Adataink ugyanis ellene szólnak a szörnyű katasztrófának, hiszen krónikáink a beköltöző asszonynépről is megemlékeznek. László Gyula szerint pedig a honfoglalók sírjaiban nyugvó nők ugyanahhoz a néphez tartoztak, mint férjeik és magyaros viseletűek, meg számarányuk is azonos a férfiakéval.74. „A legjobb jóakarattal sem tudjuk megérteni - írja Götz László – mi szükség van arra, hogy erőnek erejével elvitassák a honfoglaló magyaroktól és Árpádtól a legelemibb katonai ismereteket és hadvezetési képességeket is, mikor a honfoglalás mesterien megszervezett és fölényes biztonsággal végrehajtott vállalkozása, de az utána következő nyugati hadjáratok, egykorú forrásadatok tömegével igazolható sorozatos győzelmei is kétségtelenül bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok haditaktikában és hadászatban messze a nyugat-európai népek felett álltak.75’ – írja Bakay és Varga. (DR. BAKAY KORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997. 31.o.)

Mindezeket a tudomány jelenlegi állása – ha nem is igazolja, de nem is cáfolja.

Lásd:  https://bileczelbeszel.blog.hu/2016/07/16/a_magyarok_kronikaja_9_szazad

Sajnos, változásra nincs remény. Az állítás, amit Szabó T. Attila fogalmazott meg 1970-ben, (Szabó T. Attila: A magyar nyelv eredete és kialakulása: Korunk 1970. 29. évfolyam), ma is uralkodó: “más irányban, mint a finnugor származás irányában kereskedni csak a műkedvelő nyelvészkedés szintjén lehet. Az ilyen kísérletezőnek azonban figyelmen kívül kell hagynia, sőt egyenesen meg kell tagadnia azokat a nyelvhasonlító módszereket és ismérveket, amelyeket az összehasonlító nyelvtudomány szinte két százados munkája során a nyelvek rokonításának módszerei- és ismérveiként kialakított” – pedig ez nemígy van!

Nem kell semmit megtagadni, ami létezik, sőt tovább kell kutatni, vizsgálni a nyelvi kapcsolatokat. Csupán a „MIÉRT alakult így?” kérdésre kell más választ is elfogadni! Van más lehetőség is, mint a nyelvi egységek, az ősnépek feltételezése. Például az adsztrátumok kutatása.  Ígéretesek azok a módszerek, amik a nyelvek közös szubsztrátumainak kutatására -- történeti areális és nyelvtörténeti megfontolások alapján – irányulnak. Erről szólt az írásom!

 

 

Szenzáció?

Egy interjú kapcsán

A Vasárnap 2022. 04. 22-i számában megjelent Tóth Gábor interjúja B. Szabó János és Sudár Balázs történészekkel Szenzáció – Ismeretlen magyar fejedelem nyomára bukkanhattak – címmel.

„Úgy tűnik, újra kell gondolni a honfoglalás eddigi történetét” – vezeti be a beszélgetést a riporter.

Elolvasva a cikket, nekem úgy tűnik, hogy ezek a történészek inkább másként gondolkodnak mint a mainstream kutatók. Képesek felhagyni a zsákutcába vezető gumicsont rágásokkal és törekszenek a megoldásra. A felismerés, hogy a 9. században a „honfoglalókká” válók nem alkottak egy egységes tömböt, nem új. „Pontosan. A magyarság a 10. században több helyen élt, ezt mindenki tudta eddig is. Azonban senki sem jutott el oda, hogy a muszlim forrásokat a keleten maradt magyarokhoz kösse, ne pedig közvetlenül Árpád magyarjainak múltjához. Holott időrendben ez az egyetlen logikus megoldási lehetőség a problémákra” – válaszolja B. Sz. J. a kérdésre, hogy: – Azt akarják mondani, hogy azok a szövegforrások, amelyeket korábban honfoglalás előttinek tartottak a kutatók, nem is a honfoglaló magyarok múltjáról, hanem egy másik magyar ágnak a jelenéről számoltak be?

Sok félreértést elkerülhetnének a szerzők, előadók, ha a mondandójuk elején tisztáznának néhány kulcsfontosságú fogalmat, amit a továbbiakban használni fognak. Pl. esetünkben kiket értünk „honfoglalók”, „Árpád népe”, „magyarok”, „magyar törzsek” és ezek elődeinek fogalma alatt. Mert nem mindegy, hogy csak a 9-10. században a KM-be keletről bejött, és itt is maradt, népek összességét, vagy csak az Árpádot megválasztó törzsek szövetségét (a csatlakozottokkal együtt), vagy mást is értek.

A 10. század második fele után keletkezett krónikák (arab, perzsa, bizánci, szláv és a nyugatiak is) írói már nagyjából tisztában voltak a KM-ben élők kilétével. Legalább is meg tudták különböztetni az akkor élő szomszédoktól – mindegy, hogy milyen néven is nevezték őket. Ennek tudatában írhattak a műveikben az itt élők elődeiről is. Úgy néz ki, hogy a magyar honfoglalók egy több nyelvet is értő, polietnikus kavalkád lehetett. Ezt ugyan azokból a forrásokból lehet megállapítani, mint amelyekből az uralkodó nézet is kialakult. Sem a régészeti, sem az archeogenetikai kutatások eredményei ezt nem cáfolják. Sőt, még a nyelvészeté sem.

 Ami zavaró Szabó és Sudár szemléletében, az a „szétválás”, ami a 9. századi „magyarság” elképzelésükben fellelhető. Érthető, ahhoz, hogy több csoportjuk legyen – valamikor szét kellett, hogy váljanak. És erre bizonyítékul ott a DAI szövege is. Meg a különböző helyeken talált régészeti nyomok is. Nyelvész és genetikai elemzések is erre utalnak. A gond a kronológiával van. De a szétválás okai sem egyértelműek. A szétválás a vándorlás egyik változata. A nagyobb népvándorlásokat általában egy másik népcsoport „nyomásának”, vagy természeti katasztrófa következményének tételezik fel.  Erre van a legtöbb példa a történelemben, de a Bibliában is. De az áramlás nem csak egy nagyobb nyomás hatására következik be, hanem a kisebb ellenállás irányában spontán, gravitációval is történik, ami a hatalmi vákuumok kihasználását (szívóhatását) jelenti például a magyar  honfoglalás előzményeinél. (Gondolok itt a besenyő nyomás, vagy az avarok „pusztasága” okozta tervszerű „bevonulásra”). De ez a séma vonatkoztatható a 7-8. század határán történt bolgár, alán, magyar stb. „fevándorlásra” az Urál irányában. Délről van egy arab fenyegetettség, északon meg egy szabad lehetőség a Volga kanyarban, meg az Ural déli részén (mindkét oldalon). Ezek általában nem krónikába illő események, inkább csak a következmények jelennek meg arról, hogy ki, hol élt. És a gond az, hogy nem tudjuk MIKOR történt mindez. Én arra a következtetésre jutottam, hogy egy 7. századi viszonylagos koncentrálódást (a Földközi-tenger és a Kaszpi-tenger vidékén), egy szétválás követte (erre a DAI-ban célzás van, de az időpont és a helyszín vitatott), amelynek során jelentős (később a magyarságba olvadó) tömegek költöztek fel északra, ahol nem kizárt, hogy már korábban is éltek hasonló identitású szórványok. Más részük a Kaukázus előterébe vonult, míg a többiek a ponto-kaszpi sztyeppe (akkor már kazár fennhatóságú) területén maradt. Az „igazi kettős honfoglalás” feltételezésem erre épít. A magyarok elődeinek ez a két – alapvetően északi és déli -- ága egyesült a 9. század első felében Etelközben, melynek határai a Dunától a Donig, illetve a Fekete-tengertől Kijevig értek. Hasonló sztereotípiákat több krónikás is említ.

Erre az interjú alábbi része tér ki:

B. SZ. J: Nem két részre vált a magyarság, hanem a források szerint legalább háromra. Egyiküket vezette Álmos, a másiknak a vezetője lehetett Gyula, akinek a népe az Etil, azaz a Volga partjától nyugatra élt. A magyar törzsek harmadik ága – amelyről a bizánciak szintén beszámolnak – valószínűleg a Kubáni-alföldön, a Fekete-tenger keleti partja mellett élhettek.

Értelmezésemben ez a szétválás, valamikor Kuvrat halála után következett be, és a 9. század már az egyesülés százada volt. Természetesen, mivel a mozgás nem „nyomásra” történt, voltak maradók (kalánok) is, akiket majd Juliánus (meg Komar!) megtalál.

Hogy kikről szólnak a krónikák? Megpróbáltam a két nagy keleti krónikahalmaz szerint csoportosítani a majdan (utódokban) magyarrá váló népeket:  

„Az eseményekhez időben legközelebb Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913-959) De administrando imperio (röv. DAI) című görög nyelvű műve áll.  Ebben a magyarokat következetesen türköknek (Τουρκοι) nevezi a császár. Ez a megnevezés megmarad a Bizánci Birodalom fennállásának teljes időtartama alatt. Például, a magyar szent koronán található egyik görög képfelirat így néz ki: Гєωβιτzас Пιсτос Κρаλңс Τоυрхιас (átírásban: Geóbitzasz pisztosz kralész Turkhiasz). Ezért a boszporoszi, ponto-kaszpi sztyeppén (a Volgától az Al-Dunáig érő területen) – a 6-9. században -- élő „magyaros kultúrájú” népeket „türk magyaroknak” fogom nevezni… A másik forrásom a 11–12. század folyamán Kijevben (és Novgorodban) keletkezett orosz Őskrónika (összefoglaló rövid nevén: PVL).  Ebben a magyarok neve -- még az 1152-es eseményeknél is -- Ougre. Itt II. Géza 1152-ben -- a San folyó környékén -- döntő vereséget mért Vlagyimirko halicsi fejedelemre. (Lásd az Ipatyev (Hypatius)-kódexben a 30 oldalon. Ez az 1292-es évvel záródó Halics–volhiniai évkönyvet tartalmazza. Летопись по Ипатскому списку. - Санкт-Петербург : Археогр. комис., 1871). De hasonló van a Lavrentyij-kódexben is: Лаврентьевской летописи (ПСРЛ. Т. 1. Стб. 336–337). A krónikában említett magyarok „Keletről jöttek”! Ezért a Volga-Káma és az Ural déli részén élő „északi” magyarokat „ugor magyaroknak” neveztem el”.(Lásd:  Ugor és türk magyarok ).

Ennek megfelelően, én úgy gondolom, hogy a magyaroknak a 9. században nagyobb szerep jutott Kijev környékén, mint amit általában feltételeznek a történészek. A kazár fennhatóság ekkor elért az Al-Dunáig (bolgárok), a Keleti Kárpátokig (avarok), Przemysl környékéig (lengyelek), a Horiny folyóig (ruszok, varégok), Mescsoráig, (merják, mescserek), a Volgai Bulgáriáig (bolgárok, magyarok). A kazárok, ezt a nyugati határvidéket a szövetséges türk magyarokra bízták, akiknek a téli szállása és telephelyeik (a legújabb régészeti feltárások alapján, lásd: Glinoje, Plavnyi) az Al-Dunánál, a Dnyeszter környékén voltak, de felügyelték az északibb területeket és a folyami utakat is. A 800-as évek második felében megerősödtek az északkeletről jött ugor magyarokkal. Önállósodtak, és bevonultak a KM-be. A kazárok már nem voltak képesek a helyükbe erőt felvonultatni, a térségben hatalmi vákuum keletkezett, amit délről a besenyők (később a kunok), északról a ruszok töltöttek be. Kezdetben a kazárok megegyeztek a ruszokkal (Oleggel) de 913-ban már komoly konfliktusba keveredtek velük, amiről al-Maszúdi tudósít „Az aranymezők és drágakőbányák” című könyvében. Sorsuk az elszlávosodás lett, ki előbb, ki utóbb olvadt be a szlávságba (a besenyők és a kunok egy része a magyarságba). 

„Úgy jártak, mint a kunok…”

Magyarok a Radziwiłł Krónikában

 

Feltehetően a 13. század elején készült krónika két 15. századi másolatban maradt fenn. Az egyik, Radziwiłł herceg hagyatékaként, a Königsbergi Könyvtárban (innen a krónika másik elnevezése), a másik az u.n. orosz Akadémiai Krónika (Московско-Академическая летопись), amelyet I. Péter orosz cár 1716-os utasítására másoltak. A krónika tartalmazza a PVL szövegét, plusz a folytatást 1206-ig, több mint 600 miniatúrával díszítve. A krónikáról Font Márta írt magyar nyelven tanulmányt (Font Márta: Kódex – szöveg – szöveghagyomány. Problémák és vitás kérdések a keleti szláv krónikák kutatásában. Aetas - 29. évf. 1. sz. 2014.) Lihacsov munkájára támaszkodva. (Лихачёв Д. С. Русские летописи и их культурно-историческое значение. — М., 1947;). A krónika első részét 1767-ben adták ki, majd a teljeset 1902-ben. Alekszej Sahmatov történész szerint a Radziwiłł és az Akadémiai másolatok alapja egy – mára már fenn nem maradt – protográf[1] volt. A kettő közös megnevezése a Radziwiłł Krónika (Évkönyv). Радзивиловская летопись. Az alábbiakban ennek a krónikának néhány (magyar vonatkozású) miniatúráját elemzem a PVL értelmezéseim alátámasztására. Az eredeti miniatúrák készítője ugyanis a rendelkezésére álló krónikák szövegének, és saját korának (13. század!) megfelelően készítette el a rajzokat. Így a szöveg hiányosságait, félreértelmezéseit pótolhatja a képek kiváltotta élmény. Forrás: https://runivers.ru/doc/rusland/letopisi/?SECTION_ID=19639&ELEMENT_ID=586841

 

1.      Завоевание уграми (венграми) земель на Дунае. Изображенное время: Кон. IX – нач. X в. A képhez tartozó szöveg: „És háborút kezdtek a morvák és a csehek ellen. Egységes volt a szláv nép: a Duna mentén élő szlávok, akiket behódoltattak a magyarok (ugri), és a morvák (morava), a csehek (čechi), a ljahok, valamint a poljanok, akiket most Rusznak hívnak”. (Ferincz István fordítása. 2015.)

 

2.      Поход угров (венгров), стоянка их на берегу Днепра в Угорском. Изображенное время: 898 г. „6406. (898) évben. Vonultak a magyarok a Kijev hegye mellett, melyet most Magyar hegynek neveznek, és a Dnyeperhez elérve sátrakat állítottak…És keletről jöttek és átkeltek magas hegyeken, melyet már Magyar hegyeknek neveznek”

 

3.      Бой полка Игоря Святославича Новгород-Северского с передовым отрядом половцев и захват половецких веж. Изображенное время: 1185 г. „a mieink pedig hozzájuk, a sátraikhoz mentek. A kunok fogadták, és nem engedték őket a sátrak közelébe, és anélkül, hogy megvárták volna a többi csapatot, csatázni kezdtek. És a kunok vereséget szenvedtek, a kocsikhoz terelték őket, az oroszok pedig nőket és gyerekeket raboltak, és három napig a sátras kocsijaikban mulatoztak…”

 

4.      Поход Всеволода Юрьевича Владимирского на половцев; бегство половцев, узнавших о движении владимирского войска. Изображенное время: 1199 г.  „6707 (1199) április 30-án, szent Jakab apostol napján, a hithű és Krisztust szerető herceg, a nagy Vszevolod Jurjevics, (III. Vszevolod vlagyimiri nagyfejedelem) Vlagyimir Monomakh unokája, fiával Konstantinnal a kunokra ment.. A kunok, hallván a hadjáratról elfutottak, és a sátras kocsijaikkal távoztak”.

 

Az első képen a PVL- nek azt a szövegét látjuk megrajzolva, amikor a magyarok, keletről jőve, meghódítják a környező népeket. „és harcba bocsátkozva az ott élőkkel. Rátelepedtek először a szlovénekre, a vlahokra is, elfoglalva Voliny területét; ezután a magyarok elűzték a vlahokat elfoglalták azt a földet is, és letelepedtek a szlávokkal, akiket meghódítottak és azóta nevezik Magyar földnek”. A kép beszédes, egy várat ostromló csapatot látunk, ami szimbolizálja a terület meghódítását.

 

A második képen, már más a szituáció. Kevesebb lovas van, és a vár felől jönnek. A kijeviek, láthatóan megrémülve fogadják őket, de nincs semmi harci cselekmény. Ezek valamiért jöttek, a szövegből tudjuk, hogy nem csináltak semmit, csak sátrakat állítottak, mint a kunok. „Úgy jártak, mint a kunok”, azaz úgy néztek ki, de nem támadtak! Tudjuk, hogy ekkor már Oleg volt az úr Kijevben, és megtagadta az adófizetést a kazároknak és ezek szerint a magyaroknak is. Ezért a magyarok (akik valószínűleg a helyszint ismerő, csatlakozott kun adószedők voltak), üres kézzel (szekerekkel) távoztak a Magyar hegyek mögé.

 

A harmadik és negyedik képen a krónikák írásakor is jól ismert kunok láthatók az elmaradhatatlan „lakókocsijaikkal”. Ezek, orosz szóhasználattal „sátras, guruló tornyok” voltak, vezsák. Valószínűleg alkalmasak voltak a zsákmány, vagy adóból származó cuccok fuvarozására is. Szerintem ez történt Kijev alatt, a Dnyeper partján, és erről szól több írásom is, kibővítve más alátámasztó érvekkel is.  

Természetesen nem akarom kedvét szegni azoknak, akik megkoszorúzzák a kijevi emlékhelyet, amelyet 1997-ben állítatott a Magyarok Kijevi Egyesülete. Készítés céljának ismert oka: A honfoglaló magyarság kijevi (etelközi) tartózkodásának megörökítése. (KMMI, Beregszász). A cél világos, és tiszteletre méltó. Én így emlékszem az eseményre.

 

Megjegyzés

 

Óriási tudományos irodalma van az orosz krónikacsalád elemzésének. Csak néhány szerzőt említek a sok közül: Bartha Antal, Ferincz István, Fodor István, Font Márta, H. Tóth Imre, Iglói Endre, Király Péter, Kristó Gyula, Makai János, Makkay János, Perényi József, Tóth Sándor László, Veszprémy László, Tschizewskij Dmitrij, А. Шахматов, Абрамович, Л. И, Бугославский, С. А., Гедеонов, С. А.,  Гиппиус, А. А., Данилевский, И. Н., Е.В.Пчелов, Лихачёв Д. С., Лыткин В. И., Петрухин В.Я.,  Рыбаков, Б. А., Сахаров, А. Н., Татищев, В. Н., Творогов, О. В., Тихомиров, М. Н., Хабургаев, Г. А., Цыб, С. В., В. А. Шорохов,  Щавелев А. С. Stb.

 

 A krónikacsalád magyar vonatkozásait többen, többféleképpen értékelték, feldolgozták. A különböző szövegváltozatoknak többféle modern-orosz fordítása, értelmezése van. Ennek megfelelően születtek meg a magyar értelmezések is. Természetesen abban a történelmi felfogásban, amelyre tudományos konszenzus van. De a tengernyi tanulmány átböngészése után sem találtam olyat, amely a vitatott szövegrészeket a 13. században készült miniatúrákkal vetette volna össze. Pontosabban találtam, mert Arcikovszkij  szovjet-orosz régész-történész professzor (1902-1978) 1944-ben publikált doktori disszertációja (Древнерусские миниатюры как исторический источник) alapmű ebben a témában, de a magyar vonatkozásra nem fordít különösebb figyelmet. Viszont a magyar szakemberek előtt is imert, hogy „a 13. században megjelenik az a változat is ahol már lesz iniciálé, ez a bekezdést indító nagybetű volt képbe foglalva, mely a 14. századtól már színes volt. Eltelt közben 500 év, de abban hogy mit rögzítenek nem volt változás”. (BTLO019BA Bevezetés a szlavisztikába. Előadó: Prof. Dr. Agyagási Klára, Debreceni Egyetem, 2017/18 évf.) Ez óriási munka egy szakember számára is, ezért én csak egyetlen (illetve két) esemény vizsgálatára vállalkoztam. Ez pedig a magyarok vonulása Kijev alatt. A szövegkörnyezet különböző változataiból több kérdés is felvetődik. Kik azok a fehér és fekete magyarok, akik különböző időben vonultak Kijev környékén? Magyarok-e valóban az ougrének nevezett népek? Mindez mikor történhetett? A miniatúrákat vizsgálva látványos ellentmondás van a konszenzusos elmélet (történelem szemlélet), a képek, illetve a szövegkörnyezet között, amelybe az illusztrációkat  elhelyezték.

 

 

 

 

 

 

 

 



[1] A protográf alatt olyan forrást kell érteni, amelyet később valamely évkönyvszerkesztmény (szvod) összeállítója felhasznált.

 

Normannok és dánok, ruszok és varégok:

skandinávok Nyugat- és Kelet-Európában. Kiegészített változat.

E.A. Mel’nikova, 1941-es születésű szovjet-orosz történész-nyelvésznek, a történelemtudományok doktorának a fenti című tanulmánya 2012-ben jelent meg az «Истори́ческий ве́стник» első számában. Kiadó: АНО «Руниверс». (24-39. o.). Az alábbiakban Melnikova e tanulmánya alapján mutatom be a magyar őstörténetet is érintő rusz és varég történetet, ami a magyarok etelközi tartózkodása idején létezhetett. Bevezetőként elmondom, hogy a magyar őstörténetnek ezt a szakaszát a saját történeti felfogásom alapján vizsgálom, amelyet az esszéimben fejtettem ki részletesebben. Röviden összefoglalva ez az alábbi:

A 9. század utolsó harmadában történhetett meg a magyarok erőösszevonása és egyesülése a korábban északra költözött törzseikkel. Álmos vezetésével a Dél-Urál környékéről a csatlakozott népekkel együtt átkeltek a Volgán, Szuzdáltól délre a Mescser-alföldön át, végig az Oka folyó mentén bevonultak Etelközbe és megkötötték a szövetséget az ott élő magyarok törzseivel. A cél, a magyarok által korábban már felderített Kárpát-medence meghódítása volt, mivel itt hatalmi vákuum alakult ki, a rokon avar birodalom hanyatlásával. A Fekete-tenger északi (a Dunától a Kubánig terjedő) részén élő népeknek bőségesen lehetett információjuk a Kárpátokon túli terület történetéről. A 4-5. században a hunokkal együtt vonultak be, majd vissza. A 6. században az avarok uralták a Kárpátok keleti és nyugati oldalát is. Bolgárok ott voltak a Kárpátokon belül és kívül is. 631—632 körül, az avar államban élő bolgár törzsek Alcek vezetésével saját kagánt jelölnek. Végül is alulmaradnak a „Baján dinasztia" követőivel szemben. Ekkor mintegy 9000 vesztes család menekül Nyugatra, ahol legtöbbjüket legyilkolják. Pár év múlva, 634—635 körül a keleti országrészben is kitör a lázadás. Kuvrat legyőzi az avar kagánt, és önálló államot alapít. Kuvrat halála után a bolgárokkal szimpatizáló magyarok közül volt aki Kuber vezetésével a Kárpát-medencei területekre leszűkült Aváriába került, de a többség északra vonult és az Urál déli oldalainál talált új hazát. Kuberrel Avariába érkező katonai csoport – az alig egy évtizednyi ott tartózkodásuk alatt – nem játszott (véleményem szerint) nagyobb szerepet az előmagyarok történetében. Viszont az onogur kapcsolat, ami a helyben maradottak (Batbaján/Bezmer és előmagyar csoportok) utódai között fog létrejönni a 8-9. század során az etelközi „nagy egyesülésig” – már perdöntő lehet! A magyar történészek egy része azon az állásponton van, hogy Etelköz területe jóval nagyobb volt az eddig elképzelteknél, és az északi határa Przemyslnél lehetett. 2014-ben Ukrajna területén, a Voliny megyei Rovanci település (50.730833°, 25.348333°) közelében olyan újabb temetkezés került elő, amely kapcsolatot mutat a Kárpát-medence honfoglalás kori régészeti hagyatékával (9-10. sz.)

Semmiféle államszerű alakulat nem létezett a 9. században a Fekete tenger északi partvidékétől a Balti tengerig! Ez a terület a varégok, ruszok, magyarok, avarok szabad prédája volt – kazár jóváhagyással. Akiken élősködtek, ők voltak a szláv nyelvet beszélő, gazdálkodást végző földműves törzsek, akikről a PVL-ben szó esik. A közösségek általában nem vérségi, hanem területi alapon szerveződtek. Hatalmi szervük a népgyűlés, a vecse volt. „862-ben olyan nép, hogy „rusz” -- a mai Oroszország területén – nem létezett. Csak szlovének, krivicsek, poljánok és más szláv törzsek, valamint néhány betelepülő volt Skandináviából Sztároj Ladogába és volt egy falucska a Dnyeper partján, amelyet ma Kijevnek ismernek” – írja V. Kolganov. (Владимир Колганов: Загадочная Русь: от Рюрика до Путина. Litres, 2020.)

A helyzet a magyarok kivonulásával gyökeresen megváltozik. Teret nyernek a ruszok, és egy-két évszázadon keresztül – felszámolva a kazárokat is -- a Kijevi Rusz uralja a területet, egészen a mongolok megjelenéséig.

A jól megtervezett bevonulást a közös vezetőnek megválasztott Árpád három oldalról indította: délről a haderő egy részével megtámadták a bolgár északi területeket, a Duna vonalában kettévágva a havasalföldi részt, lekötve és távol tartva Simeon főerőit az erdélyi hadszíntértől, szabaddá téve az al-dunai bevonulást. A másik rész a Kárpátok hágóin keresztül behatol a Tisza völgyébe, a Duna-Tisza közére, onnan Erdélyt veszi birtokba, a keleti hágókon át támadó maradék erővel összhangban, majd a Dunától keletre eső többi területeket is elfoglalja. A harmadik rész északon Halics felől közelít a Halics (49.1228; 24.7237) – Kalus (49.0290;24.3610) – Bolehov (49.0617;23.8544) –Opir folyó völgyeVereckei hágó (48.8141; 23.1695) útvonalon (J. Pasternak szerint).

„Arab forrásokból tudjuk, hogy a magyarok rendszeresen hadjáratokat vezetnek az oroszok (szlávok) ellen, főleg rabszolgaszerzési céllal. A rabszolga az egyik legkelendőbb cikk a korabeli kereskedelemben. Ez nem pusztán a kereskedelem miatt érdekes, hanem választ ad a nomadizálás vagy földművelés kérdésére is, mivel olyankor, mikor viszonylag hosszabb időre megtelepednek valahol a „nomádok”, akkor a földek megművelését rabszolgákkal el tudják végeztetni. Ez a rendszer hosszan fennmarad. „899 és 955 között körülbelül 38 hadjárat irányult nyugatra, de ezek száma valószínűleg jóval nagyobb lehetett. Az eredmény kézzelfogható volt: a magyar fejedelmek a 910-es évekre elérték, hogy a határaiktól számított mintegy 500 km sugarú körön belüli államok uralkodói évenkénti adót fizettek nekik, tehát a „kalandozásoknak” nevezett hadjáratoknak mintegy adószedő céljuk volt, maga a zsákmányszerzés lehetősége mindezt csak kiegészítette. Természetesen a katonai hadjáratok rablójellege történeti időtől függetlenül általános, a hadseregeket minden korszakban ösztönözte a várható zsákmány, vagyis ezt egyáltalán nem lehet a letelepült–nomád szembenállás számlájára írni. Következésképpen e helytelenül elnevezett jelenség egyértelműen egy átgondolt külpolitika részeként értékelhető.” – írja Gáll Ervin. (VIII. fejezet. „A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!” A hatalom forrása és a magyar honfoglalás–hódítás és integráció.  Magyarságkutató IntézetBudapest, 2019.)

A KM-ben a magyarok nomád, zsákmányszerző életmódját fokozatosan váltja fel a letelepedett gazdálkodó, földműves életmód és kialakul az ehhez szükséges intézményrendszer. Ehhez 100 év, legalább három emberöltőnyi időszak kellett, Árpád vezérségétől Géza fejedelemségéig!

Tóth Sándor László történész ezt írja: „Nézetem szerint Ibn Hajján és Kónstantinos tudósításai értelmében a 10. század első felében a magyar törzsek szállásai nemcsak a Dunától keletre, a Tisza és mellékfolyói vidékén voltak, hanem a Száva és a Duna közötti nyugati részen, Pannoniában is. A magyarok nem 950 után, hanem hamarabb szállták meg a Dunától nyugatra levő területet, amelyet a Fuldai Évkönyv tanúbizonysága szerint már 900-ban sajátjuknak mondhattak. Elsősorban azokon a sík, alföldi területeken telepedtek meg, amely nomád életmódjuknak megfelelt, és szállásterületeik a folyókhoz igazodtak, mint korábban Etelközben. Ezen az sem változtatott, hogy a honfoglalók Etelközhöz képest kisebb területre szorultak, és ez a csapadékban gazdagabb, új haza más feltételeket kínált. Mind Ibn Hajján, mind Kónstantinos utalt arra, hogy a magyarok mely égtáj felé mely népekkel voltak szomszédosak. Ez a szomszédság egy-egy törzsre vonatkozott, és ezáltal közvetve az egész törzsszövetségre. Akárcsak Etelközben, voltak nyugati és keleti magyar törzsek az új, Kárpát-medencei Turkiában is. Míg Etelközben a Dnyeper játszotta a vízválasztó szerepét a nyugati és keleti törzsek között, ezt a Kárpát-medencében a Duna vagy a Tisza tölthette be”. (Tóth, Sándor László: A honfoglalás, a kónstantinosi Turkia és az Ajtony-törzs. In: Az Alföld a 9. században II. 4. p. 258. 2017)

LásdA ponto-kaszpi sztyeppe 9. századi története – a magyarok története

Normannok – az „északi emberek” -- és a dánok.

Így hívták Angliában és Frankhonban a skandináv vikingeket. Ruszföldön ruszoknak és varégoknak nevezték őket – írja Melnyikova. Különbség a megnevezésben, már jelzi a tevekénységből és a helyi lakossággal kialakított kapcsolatból fakadó eltéréseket.  Az angolszászoknak és a frankoknak egy északról, vagy Dániából betörő vad, rabló horda volt. Russziában ők profi harcosok voltak, akik először csónakokon jelentek meg a Ladoga és az Ilmeny-tó környékén, majd a helybéliekkel egyezkedve uralomhoz jutottak. Később elfoglalták Kijevet és a kezdeti óorosz állam (Rusz) fejedelmei lettek. A később beköltözők a rusz főurak  (bojárok) zsoldosai, hűbéresei – varégok lettek. („var” jelentése: hűségeskű). A skandináv terjeszkedés Kelet és Nyugat irányba is jóval a „viking kor” előtt megkezdődött. 

„Amikor magyar–rusz kontaktusokról olvasunk, nem tudjuk, de legalábbis igen korlátozott lehetőségeink vannak annak eldöntésére, hogy azok a ruszok skandinávok, szlávok, vagy etnikailag kevert népesség voltak-e. A magyarok és a ruszok először a 9. században kerültek egymással kapcsolatba az olyan nagy folyók mentén, mint a Volga és a Dnyeper. Az érintkezések különféle területeken jöttek létre, mint a kereskedelem, kultúra, diplomácia, dinasztikus kapcsolatok stb. Különösen figyelemre méltók e tekintetben a katonai struktúrák: a szláv druzsina és a bizánci hadsereg”. 

„A DAI 37. fejezet részletesen leírja a magyar szállásterületet, ismertetve az egyes törzseik elhelyezkedését és a szomszédos népektől való távolságokat. Eszerint a Dnyeper tekinthető országuk „tengelyének”, melytől nyugatra és keletre négy-négy törzs élt. Tóth Sándor László „kis” (egy folyó vidéke), „közepes” (Dnyeper–Al-Duna), illetve „nagy” (Don–Al-Duna) Etelköz-elméleteket különített el. Az elméletek általánosságban egyetértenek abban, hogy ez a honfoglalást közvetlenül megelőző szállásterület valahol a Fekete-tengertől északra eső vidéken feküdt”. „ A DAI, amely tehát az egyetlen, időben relatíve az eseményekhez közel álló, a korai magyar történetet úgy-ahogy koherens módon előadó kútfő, tulajdonképpen két generáció (Levedi és Álmos, illetve Árpád) alatt történteket adja elő… A Dnyeper melletti magyar megtelepedés szintén lehetőséget kínált a két népesség találkozására. Ezek a megállapítások a kapcsolatfelvétel kezdeteinek földrajzi (Volga és a Kárpátok által határolt területen belül elsősorban a Volga és a Dnyeper vidéke) és időbeli (9. század [első fele]) kijelölésén túl nem sok konkrétummal szolgálnak a kapcsolatok lehetséges jellegét illetően. (Kiss Máté: A magyar-skandináv érintkezések kérdése a kezdetektől Könyves Kálmán uralkodásáig. Szeged, 2022.). Kiss még két eseményt tárgyal részletesebben a kapcsolattörténet elmesélésére: a ruszok 839. évi követjárását, illetve a 860. évi Konstantinápoly ellen vezetett hadjáratukat. 

A viking kor kezdetének 793-at szokták tekinteni, amikor a northumbriai Lindisfarne kolostort megtámadták. Anglia és a keleti Baltikum megszállása már az 5. századtól számítható. A szigeteken a hóditások során hamar megkezdődött az államiság az egybeolvadás. Kelet-Baltikumban a kapcsolat az óhazával szorosabban megmaradt, ezért itt szeparáltabban maradhattak fenn a kereskedelmi-kézműves szektorok. A viking betörések a 9. század közepére érték el a csúcspontjukat. Nyugaton a norvégok és a dánok államai alakultak ki, míg a svédek érdekeltsége inkább Kelet irányában mutatkozott meg. Az 5. századi nyomulásukat területi foglalások követték a kereskedelmi útvonalak mentén. Prém és a rabszolga volt a fő árucikk, de a folyami útvonalak fenntartása, az ellátás biztosítása együttműködést kívánt meg a helybéliekkel. A nyugatitól teljesen eltérő stratégiát kellett alkalmazni. A szlávok, akik a 6-7. században sokasodtak el, földművelő, állattartó gazdálkodást folytattak az államiság minden jele nélkül. A 8. századra kifejlesztették a nagy vízi utakat Bizánc és az arab világ felé. Ezek ellenőrzése, működtetése, biztosítása a helyi vezetők bevonását igényelte, akik ezen meggazdagodtak, megerősödtek. Kialakult az őrző-védő közösség, svéd zsoldosokból, de már helyiekkel, nomádokkal is kiegészülve. De míg nyugaton egybeolvadtak a helyiekkel, megkeresztelkedve, áttérve a letelepedett, földművelő életmódra, keleten nem volt még kialakult egyházi élet, kezdetleges állami, központi adminisztráció. A skandinávok a városiasodás kezdetén lévő településeken, de inkább megerősített őrhelyeken, helyőrségekben éltek. A kapcsolattartást a helyiekkel u.n. Egyezményekben rögzítették. A három legismertebb ilyen egyezmény az északi rusz területén, a másik Angliában a harmadik a frankoknál köttetett. A ruszoknál a PVL-ben, mint a varégok behívása 862-ben, a második 11. századi másolatban fennmaradt „wedmorei béke” (878), amelyet Nagy Alfréd wessexi király kötött Guthrum dán királlyal, a harmadik a nyugati frank király,  III. (Együgyű) Károly és Rollo (norvég?) viking között jött létre 911-ben. Károly a leányát adta feleségül Rollonak, aki cserébe hűségesküt tett és megkeresztelkedett. A normannokat állandó letelepedésre szorította és szigorú igazságszolgáltatást vezetett be országában. Dudon de Saint-Quentin 11. század eleji átiratában maradt fenn, mint Historia Normannorum. Itt csak a rusz egyezményről szólok néhány szót. Ebben felsorolják a „városokat”, amelyekre Rurik kiterjesztheti a hatalmát. Az idézőjel azt jelenti, hogy a krónikás még nem létező városokat is megemlít, ezért azok helyett inkább csak törzsi területeket kell érteni, ahova beültetheti az embereit és szedheti az adót.  Nyugaton a beolvadás fontos eszköze volt a keresztelés, ez a ruszoknál nem történhetett meg, de az uralkodó ígéretet tett, hogy az egyezmény és a helyi jog szerint („по ряду, по праву”) fog uralkodni. Azaz, ha nem tartja be az egyezményt, akkor leválthatják, ha betartja, akkor  jog szerint uralkodik. Az uralkodás egyben az alattvalók megvédését is jelentette, külső támadókkal szemben. A skandinávok igy egy olyan katonai elitet alkottak, amelynek az érdekei közösek voltak a helyi vezetőkkel és ez az érdek jobbára a keleti utak hasznából való részesedésben realizálódott. A keleti forrásokban is elkülönül ez a két kaszt, az egyik az „ar-rus”, a másik az „as-saqaliba”. „Az iszlám irodalomban a  saqaliba - a bizánci seregek szláv kontingenseinek egykori katonái, akik a kis-ázsiai csaták során elkötelezték magukat a muszlimok előtt, valamint a szláv-német régióból, Csehországból, orosz földről és a Balkánról keletre szállított szláv eredetű rabszolgák voltak”. /Мишин Д. Е. Сакалиба (славяне) в исламском мире в раннее средневековье./ Egyébként a saqāliba vagy saqlab több muszlim szerzőnél az északi népek összefoglaló neve. Az ar-rus a katonai elit etnoszociális megnevezése, akik adóztatják a szakalibokat (szlávokat), miközben foglyokat szednek, akiket az arab piacokon rabszolgaként értékesítenek. Ez teljesen eltérő volt a skandináv gyakorlattól, ahol a föld, a terület birtoklása volt a fő hatalmi szempont, míg közös volt a hadi, katonai szerep a vele járó adminisztrációval, amire itt kialakult egy katonai réteg, a druzsináké.

A 9. században megnyílt a Bizáncba vezető vízi út a Dnyeperen. A bizánciak által roszoknak nevezettek először a Szent Bertin Évkönyvében (Annales Bertiniani) tünnek fel: „Theophilius Imperator CPlitanus misit cum eis quosdam, qui se, id est, gentem suam, Rhos vocari dicebant: quos rex illorum Chacanus vocabulo.... E szerint rusz (rhos) követek jártak Theophilosz bizánci császár (829–842) udvarában, akiket egy saját követség keretén belül küldött tovább Jámbor Lajos frank császárhoz (814–840) Ingelheimbe, ahol kiderült róluk, hogy egy bizonyos chacanus a vezetőjük, és skandináv származásúak.

866?-ban (bizánci adatok szerint 860-ban) Aszkold és Dir hadjáratot indítottak Konstantinápoly ellen. Bevenni viszont nem tudták, mert a hírtelen jött vihar a legtöbb hajójukat szétszórta, vagy összetörte a parti sziklákon. Maradék erejükből kifosztották a környékbelieket, majd gazdag zsákmánnyal visszatértek a hazájukba. Phótiosz, konstantinápolyi pátriárka pedig örült, hogy megmenekült a város, ezért 874 körül püspököt küldött Kijevbe, hogy a két vezetőt, a bojárokat és a népet megkeresztelje. Az eseményről Phótiosz írásaiban szintén tudósít. («Окружное послание» Патриарха Фотия). A keresztelés csak részleges lett, az orosz nép keresztény hitre térítése majd csak Vlagyimír (978-1015) kijevi nagyfejedelemnek sikerül. „Miután a ruszok felprédálták Konstantinápoly környékét, 860–861-ben egy bizánci követség indult Kazáriába Konstantin-Cyrill vezetésével. A Konstantin-legenda szerint a követség feladata a keresztény hit védelme volt Kazáriában, emellett azonban politikai céljai is lehettek, ezek azonban a legenda műfaji sajátosságai miatt nem domborodnak ki. Elképzelhető, hogy ezek a politikai célok legalább részben összefüggésben álltak a rusz támadás okozta új külpolitikai-katonai kihívással. Dimitri Obolensky egy közös bizánci–kazár fellépés mellett érvelt a Dnyeper középső vidékén ekkor már berendezkedett ruszok ellen, de mint azt már említettem, ezen a területen nem feltételezhető ekkor tartós rusz jelenlét, nemhogy egy erős politikai struktúra. Konstantin-Cyrill egy ungri nevű csoporttal találkozott, akik általános vélemény szerint a magyarokkal azonosíthatók. A magyar-epizód a legendákra jellemző módon mutatja be a találkozást. Véleményem szerint nem alaptalan arra gondolni, hogy Konstantin megbízatása részben a kazárok és a magyarok mintegy pajzsként való felhasználásának kieszközlésére irányult. Mint már említettem, a Fekete-tengerre való kijutás az őáltaluk uralt területeken keresztül volt lehetséges, így joggal vélhették, hogy képesek megakadályozni a ruszokat a bizánci főváros elérésében”. (Kiss Máté: A magyar-skandináv érintkezések kérdése… 2022.

A források nem túl bőbeszédűek a rusz–bizánci viszony részleteit illetően, de úgy tűnik, hogy a ruszok és a görögök egyaránt fontosnak tartották a kapcsolatok szorosabbra fűzését. Úgy vélem, joggal feltételezhető, hogy Bizánc diplomáciai eszközökkel, kulturális és politikai befolyásának növelésével is igyekezett leszerelni a ruszok esetleges későbbi ellenséges magatartását. Az első konkrét esemény, melyet a kutatás a magyar–rusz kapcsolatok körébe sorolt, az Annales Bertiniani 839. évi rusz követjárása, mellyel kapcsolatban azt is feltételezik, hogy a magyarok akkor már a Fekete-tengertől északra eső térségben, a Dnyeper mellett éltek, amelyen feltehetően magának a Bizánc felé tartó rusz seregnek is keresztül kellett haladnia. Ez felveti a kapcsolatteremtés lehetőségét, méghozzá egy olyanét, melyet a diplomáciai természetű kontaktusok közé sorolhatunk. Az áthaladásért cserébe a magyarok és a ruszok között létrejöhetett valamilyen mindkét fél számára előnyös megállapodás, amely a zsákmányolt javak elosztását érintette. Feltételezem, hogy a támadást követően a bizánci stratégiai gondolkodásban a magyarok az esetleges leendő rusz támadások elhárításának egyik eszköze lehettek, így Bizánc érdekében állhatott a kapcsolatok szorosabbra fűzése őseinkkel is.

Hogy kik is voltak a kijevi vezetők, pontosan nem tudjuk. Csak a 9. század végén, amikor a novgorodi Oleg elfoglalja Kijevet, kezd kialakulni a központi hatalom, az óorosz állam. Bizánc és Oleg között létrejött Egyezmény azonban különbözik a korábbi viking egyezményektől abban, hogy ez egy két ország közötti kereskedelmi megállapodás. Először ebben tűnnek fel a skandináv elit elszlávosodásának első jelei: a névsorban megjelennek a szláv személynevek is a főúri druzsinák soraiban. „a 10. század végére a skandinávok,  akik a 9-10. században kialakították az ősi orosz katonai elitet, és az északról újonnan érkezettek, kereskedők és zsoldos harcosok alapvetően eltérő társadalmi rétegeket alkotnak, amelyeket a krónikás egyértelműen megkülönböztet, az előbbieket ruszoknak, az utóbbiakat varégoknak nevezi.

A kelet-európai skandinávok egy elszigetelt katonai réteget alkotva kénytelenek voltak együttműködni a helyi közösséggel és alkalmazkodni az új kulturális környezethez. Már a 10. század közepén a "roszok" kétnyelvűvé válnak, kialakul egy sajátos "druzsinás" kultúra, amelyben többnemzetiségű, többek között nomád elemek olvadnak össze, és amely nem az etnikai származást, hanem az ember társadalmi státuszát jelzi. A skandinávok végleges asszimilációja a szláv környezetbe sokáig tartott, de már a 11. században a mozgalmasabb városi környezetben elvesztették eredeti etnokulturális hagyományaikat” – írja E. A. Melnyikova cikkében.

 

Megjegyzések a Fény derült az államalapítás egyik legnagyobb rejtélyére c. Buzás Gergely riporthoz.

Vasárnap, Tóth Gábor / 2022. 02. 15. riportja Buzás Gergellyel

 

 

Kép: A magyar törzsnevek összesített előfordulása a Kárpát-medencében, a kabarokkal együtt (Laszlovszky András a(z) magyar Wikipédia projektből)

 

A riport alapgondolata: „A Nyugat-Európában meghatározó római Karoling-örökség, a Magyar Királyság területén is ugyanúgy jelen volt – legalábbis az ország nyugati felében”. „Egy régió településszerkezete akkor tud huzamosabb ideig megmaradni, hogyha nem változik a lakosság életmódja. A 9. században Karoling-uralom alatt álló területeken – amennyire ismerjük –, úgy látszik, hogy alapvetően nem változott meg sem a népesség életmódja, sem etnikai összetétele” – folytatódik a riport. Mely régiókról esik itt szó? Alapvetően a fejedelmi központokról.

 

– Hol voltak a korábbi magyar fejedelmi központok? – teszik fel a kérdést. A válasz:

 

– A 9. század végén, a 10. század elején a magyar fejedelmi központok valahol a Bodrogköz tájékán, a Nyírségben, valamint az Alföldön mutathatók ki. A 10. század második felében azonban átkerültek azokra a vidékekre, ahol egyáltalán nem volt jelentős a honfoglaló népesség: a Kárpát-medence középpontjába: a Veszprém–Székesfehérvár–Esztergom vidékre, amit a középkorban Medium Regninek, azaz az ország közepének neveztek.

 

Ez valóban így van, jól látszik ezen a Laszlovszky térképen is, amely -- a magyar törzsnevek összesített előfordulását a Kárpát-medencében, a kabarokkal együtt – mutatja be. De kimarad az értékelésből egy igen fontos és jellegzetes terület, mégpedig a Mezőföld és a Balatontól délre eső, a Kapos-Sió közét tartalmazó rész. Miért fontos ez? Többek között azért, mert itt a Karoling hatás nem mutatkozik meg. Valamiért a bolgárok és a frankok is elkerülték ezt a vidéket. Pedig nem volt lakatlan. A római kor óta a KM legtermékenyebb, leglakottabb területe már a keltáknak is kedvelt lakóhelye volt. Állítólag itt volt Atilla utolsó központja is. Ennek ellenére a római térképeken elég üres ez a táj. Iovia megtalálásáig nem is igen foglalkoztak vele a régészek. De kiderült, hogy a késő római kor legjelentősebb belső erődje és városa volt itt (Iovia, a mai Szakcs alatt). Miután II. Tiberius 583-ban ténylegesen átengedte Pannóniát az avaroknak, a teljes „elbarbárosodást” az 568–678 (avar uralom) közti időszakra teszi a történelemtudomány. Például Mursa városát az avarok a szlávokkal együtt 591-ben, lerombolták. (Csak jóval később a horvátok építették fel, mint Osieket, amit csak 1196-ban említenek meg először a dokumentumok.) Hogy ki a barbár és ki nem, az nézőpont kérdése. A kelet-rómaiak szemében barbár volt egész Nyugat-Európa, még a 11. században is. Pannóniában az avarok egy romanizált, germán, hun és szláv jellegű nép keverékét találhatták. Az egykor virágzó római gyarmatbirodalom maradványain a népvándorlás népei kiválóan megéltek. Bizonyítják ezt a sűrűn talált sírmezők – és a kirabolt római erődítmények, temetők.

 

Avarkori temetőkben is bővelkedik a vidék. A Karoling korban a német elnyomás ellen a szlávok a Sárköz és a Kapos völgyének ingoványaiba húzódtak és Szvatopluk (830?–894) vezérsége alatt, felvették a harcot a betolakodókkal. A Rába-Dráva-Duna között élők lelki üdvéről ekkor már a salzburgi érsekség papjai gondoskodtak. A jámbor szlávok vevők voltak erre, az avaroknak viszont nem tetszett a tized és az ingyen munka – a robot. Fellázadtak és négyévi háborúskodás után a Balatontól délre és délkeletre eső területeken csaknem teljesen kipusztultak a törzseik. 2008-ban Bátaszék közelében Ódor János a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum régésze százötven-kétszáz késő avar kori (8-9. századi) temetőt tárt fel. „A környékén található település nemcsak fazekas, hanem kohászati központ is lehetett a szóban forgó időszakban.” – mondja a régész. (TEOL. hu 2008. augusztus. 01.) Az M6-os autópálya nyomvonalának feltárásakor 19 darab, késő avar kori vaskohót találtak a régészek Bátaszék mellett.[1] Az egyik legjelentősebb avarkori mintakincseket is tartalmazó cserép leletre a Somogy megyei bodrog-bűi ásatásokon akadtak a Magyar Kálmán vezette régészek. Itt találták meg a legrégebbi (10. századból származó) székely-magyar rovásírás emlékünket. Merészebb feltételezések szerint elképzelhető, hogy a magyar nyelven beszélő és író kézművesek már Árpád előtt Somogy területén éltek. Vékony Gábor[2] szerint a rovásírás 864-873-ból származik.

 

Később, a magyar vezéri megyer törzsnek is ez lett a szállása. A honfoglalás kor fejedelmeinek nevét ma is több település viseli. Tolna a fejedelmi Megyer törzs, Árpád birtokába került. A fennmaradt falunevek is bizonyítják ezt a tényt: Nyék, Keszi, Kér, (tiszta onogur törzs nevei a szabír-onogur törzsszövetségből) Kurd, Tevel, Tormás. (Tevel és dédunokája Tormás, Árpád közvetlen leszármazottjai voltak.) Bátaszék és Bonyhád környéke Ete fejedelem birtoka lehetett: a középkorig ugyanis itt állott Etevár (Etény). Somogy, Koppány hadainak volt a fészke. Az első századokból fennmaradt oklevelek tanúsága szerint a környéken volt egyebek között Szák, Héder, Monoszló, Osli, Gut-Keled nemzetségek szállása. (Apor, Bikács, Döröcske, Haraszt, Harc, Kemény, Szák, Szente-Mágócs, Zsadány nemzetségek) Anonymus a Tolna megyei nemzetségek közül Vajtát, és a szekcsői vár építőjét Ete fia Öd nemzetségét emeli ki. A somogyvári Kupavár Koppány vezér szálláshelye volt. Koppány leverése után földjeit a királyi birtokokhoz csatolták, várára később Szent László 1091-ben bazilikát és kolostort építetett, a francia Saint Gilles apátság mintájára.

 

Árpád szállásterülete a korabeli tudósítások alapján 900 előtt Kelet-Magyarországon, a Felső-Tisza vidéken lehetett. A nyugati források ugyanis nem tudnak Árpádról, csak Kurszánról, az Árpáddal és utódaival kapcsolatba lépő bizánciak viszont úgy írják le Magyarországot, mintha az csak a Tiszántúlból állna, bár megjegyzik, hogy tőlük nyugatabbra a frankok vannak. Az valószínűsíthető, hogy a bizánciaknak Árpád utódai a saját uralmuk alatt álló területről számoltak be részletesebben. Györffy György a honfoglaló magyaroknál úgynevezett félnomád, téli-nyári legelőváltó életmódot feltételezett, melynek során Árpád és fiai is – az állatok vízigénye miatt – egy-egy folyó mentén vándoroltak téli és nyári szállásuk között. A helynevek alapján arra a következtetésre jutott, hogy Árpád téli szállása – nyilván 900, Pannónia elfoglalása után – a Pécs részét képező Árpádváros, a korábbi Árpád falu volt, míg nyári szállása – ezt Anonymus is megerősíti – a Csepel-szigeten, s közben a Duna jobb partján nomadizált. De fennmaradt egy nyári szállás neve a Sárvíz mellett is, Jutas partvonalán, a Sárkeresztes és Moha közötti Árpád-völgy Székesfehérvár mellett. Négy fia pedig a Duna, a Sárvíz és a Kapos-Szék-patak partján nomadizált úgy, hogy téli szállásuk egymáshoz viszonylag közel, a Duna két partján Kalocsa magasságában volt, Zoltáé például Solt mellett. Jelek nyári szállása Üllő mellett, Tarkacsué Tarrós mellett, Jutasé a ma Veszprém részét képező Jutaspuszta területén, Zoltáé pedig Bodrogban, a mai Vajdaságban. Kurszán ugyanekkor Árpádhoz hasonlóan a Duna jobb partján nomadizált, téli szállása Aquincumban, nyári szállása a Csallóközben volt 904-ig, amikor a bajorok megölték. Györffy György szerint Árpád ekkor Kurszán partvonalával meghosszabbította a sajátját, új nyári szállásának szintén a Csallóközben maradt helynévi nyoma. (A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából Árpád magyar fejedelem).

 

Állattartás és legeltetés szempontjából is különlegesnek számít ez a régió. Van itt terület a ménesek, csordák számára is, de mégis a nyáj és a konda dominált. „A kelta füstölt disznóhús Rómában is keresett élvezeti cikk volt” (Tolna megye Adattára 1937. 48. old.). A Kaposba ömlő Konda patak neve is erről tanúskodik. Már Plinius Úgy említi a területet, hogy "Pannónia glandifera", azaz a "makkot termő - vagyis tölgyerdős - Pannónia". A tölgyerdő, a legelők, az árterületek - mint ahogyan a török uralom utáni birtokszerző harcokból kiderül – a legértékesebb területeknek számított. A makkoltatásra még a mohamedán török úr is adót vetett ki, a magyar földesúr pedig dézsmát szedett a sertésszaporulatra is, és a makkoltatásra neki is cenzus járt. (Nem lehet véletlen, hogy később a betelepített besenyők Ireg és Kánya között lévő falujukat Tengődnek, Tingultnak azaz „gazdagságnak” nevezték el..). „Kies tartomány” - írta róla Csokonai 1799-ben - ahol „sertést nevelt a makk s haraszt”. A kondákban tartott állatok szabadon turkáltak erdőkön, mezőkön, jórészt maguk keresték meg táplálékukat. A disznó, akár egy tökéletes gép, nagy hasznot hajt. Mindenevő, így gilisztákat, tölgy- és bükkmakkot, mindenféle gyökeret, vadgyümölcsöt, de még a turkálás közben kitúrt egeret is megeszi, és értékes nyersanyaggá: hússá, zsírrá, hájjá, bőrré, szőrré alakítja azt. A konda télen-nyáron a szabadban, erdőkben, illetve vizes réteken legelt, és erdei makkon hízott. A rablók sem az erdőben fél vadon legelő disznókat, vagy a réten legelő libákat, a patakban úszkáló kacsákat hajkurászták, vagy a víz alatt élő halakat, rákokat fogták ki, hanem a lovakat, marhákat, a bivalyokat - a ménest a csordát, a nyájat - és a ház körüli állatokat: a kecskéket, a tyúkokat, gyöngytyúkokat (vagy az asszonyokat) rabolták el. A sertéstartásnak ezen a területen jelentős szerepe lehetett a fennmaradásban. A disznók ráadásul szaporák. A rómaiak sem vetették meg a húsát. Állítólag Izraelben a római uralom idején kezdték el tenyészteni a sertést. A megtermelt árut azonban el kellett juttatni a fogyasztókhoz. Mi szükség lehetett a dombóvári Kapos hídtól Iovián, Koppányon át Triccianába (Ságvárra) vezető belső római útra, ha nem a nagybirtokok összekötése? Hiszen Sopianaeből minden fontosabb irányba e nélkül is bárki könnyedén eljuthatott, nem nagy kerülővel!

 

Nem vitatott, hogy a Mohácsi vészig egységes magyar ajkú etnikum élt ezen a területen. Megoszlik viszont a vélemény abban, hogy a hódoltság végén a falvakban ugyanebből a szűk körű etnikumból alakultak-e ki az újratelepült magyar falvak a természetes szaporulat által, vagy a telepesek az ország más részeiről jöttek zömében. Véleményem szerint a népesség adott volt, nem fogyott, pusztult el olyan mértékben, ahogyan ezt általában a történészek állítják, és nem történt külső újratelepítés, hanem bizonyos szomszédos családok helyet cseréltek a magyar falvakban. A családnevek tájegység, és nem helység szerinti elemzése ezt támasztja alá! Lásd például a Pesthy Frigyes felmérésre adott 1864-es naki választ. (Pesthy -- Gaál Atilla–Kőhegyi Mihály: Tolna megye Pesthy Frigyes Helynévtárában). A földművelés mellett a vadászat és az állattartás is évszázadokig megmaradt. A honfoglalóknak kettős szállásrendszere erre az életmódra utal: legeltetésre szolgáló nyári-, és telelésre való állandó téli szállás. Ezekből alakultak ki a későbbi falvak.

 

A besenyők[3] leverését követően a foglyok egy részét a királyi birtokokra telepítették (11-12. század), így jutott belőlük a Dél-Dunántúlra a Sárvíz és a Duna mellé is. Tolna és Fejér megyében a Sárvidéken, a Balaton déli részén és a Duna–Száva-vidéken is találunk elszórt besenyő telepeket. Például: Értény község neve besenyő Ertim, Ertem törzsnévből keletkezett. Tengőd falu (F. Ireg és Kánya között) besenyő jelentése: Tingulit, Tinguld azaz gazdagság. Bátaszék neve is szír-szasszanida "Báta"="ház", avagy "nagycsalád" és "nemzetség" jelentéssel bír, azaz besenyő telepesek valamelyik magas rangú "házának" a székhelye volt. Sur besenyő törzsek egyébként már az avarokkal együtt bejöttek a Kárpát-medencébe, így jóval Árpád magyarjainak Magyarországra érkezése előtt már itt voltak.

 

A fentiek részletezésére azért volt szükség, mert – mint írtam – erről a dunántúli területről a riportban egy szó sem esik. Pedig a magyar államalapítás egyik sarkalatos pontja a Koppány, majd Vata és fia lázadásának leverését követő helyzet. Egyáltalán nem általánosítható, hogy nálunk a klasszikus feudális hatalmi struktúra a késő középkorig a német mintára alakult volna. Bár a szándék ez volt. Ezért Buzás Gergely szavait, miszerint -- „Úgy tűnik, hogy Árpád fejedelem utódai a 10. század közepére felismerték, hogyha ők egy erős, keresztény, feudális államot akarnak létrehozni, akkor azt elsősorban nem a magyar népességre tudják alapozni, hanem a már itt élő, jobbára megkeresztelt és a feudális társadalmi rendet ismerő és elfogadó lakosságra. Azokra, akik néhány évtizeddel korábban egy hasonló keresztény–feudális államban, a Karoling Birodalomban éltek” – csak a szándék leírásának tudom elfogadni, mert a magyar királyválasztások Aba Sámueltől I. Lászlóig, valamint a dukátusok működése  ugyan csak  megmutatták a törzsi elit társadalmat formáló erejét. Az Alföldön és Erdélyben kialakult helyzet csak növelte a két (német és magyar) minta közötti különbözőségeket. De maximálisan egyetértek a nyilatkozat zárógondolatával: „Egy ilyen ellenálló népességet nem lehetett könnyen egy feudális államba szervezni. A 11. század belső harcai is nagyrészt éppen azt célozták meg, hogy megtörjék az ő ellenállásukat, megkereszteljék és a feudális rendbe sorolják be az ottani népességet”.

 



[1]Ezeket a kohókat faszénnel fűtötték fel. Erre egy felső nyíláson keresztül dobálták rá azt a vasércet, amelyet a környéken találtak. Miután megolvadt, a vas a kohó aljában összegyűlt. Csak akkor tudták kivenni, ha a vas kihűlt és a kohót szétszedték. Hasonló lelet Kaposvár, Zamárdi mellett és Győr-Moson-Sopron megyében került elő. (Honfoglalás kori „magyar” vaskohókat a Somogyvártól 8 km-re fekvő Gamáson is találtak. Egyes vélemények szerint Gamás név a gumó szóból származik. Ezek pedig gyepvasérc vastartalmú gumók, amik kezdetleges fémnyerésre alkalmasak.)

[2] Vékony Gábor (1944-2004) történész, régész és nyelvész, egyetemi docens, a történettudományok kandidátusa, az ELTE Régészeti Tanszékének tanára. A rovásírás egyik szakértője, a magyar őstörténet nem elfogadott irányzatának képviselője.

[3] A honfoglalás előtt ősellenségnek számított - muszlim vallású - besenyők miután katonai vereséget szenvedtek a bizánciaktól és a kijevi fejedelmektől is, államuk szétesett. Az Árpád házi királyok egyes csoportjaikat Pest, Moson, Fejér, Szepes, Tolna stb. megyékben telepítették le.

 

 

 

süti beállítások módosítása