Évekkel ezelőtt írtam egy mese változatot -- 2016. júliusában jelent meg a bloggomon „A magyarok krónikája. (9. század)” címmel -- a magyar őstörténet honfoglalást közvetlenül megelőző időszakáról.
Az azóta eltelt, csaknem hat év alatt, sok víz lefolyt a Dunán, és sok kutatási eredmény született ebben a témában is. Ezek főleg régészeti jellegűek, (alapvetően Ukrajna-Moldávia területéről), valamint archeogenetikai kiértékelések. A magyarok őstörténetének ezt a szakaszát azonban nem kellett „újraírni”. Alapjában maradt a mainstream változat miszerint a magyarok az Urál, vagy a Volgán túlról a 9. század végén, besenyő nyomásra Levédián (vagy azt kihagyva) Etelközbe költöztek és innen elfoglalták a Kárpát-medencét, szintén a besenyőktől űzetvén. Ezt megelőzően Árpád, a kabarokkal közösen, fejedelemségbe szervezte a honfoglaló népét és ezekkel meghódította a KM-ben található maradék népeket.
Az általánosan használt történeti forrásokból, és az okkal, vagy ok nélkül el nem fogadott szerzők műveiből, a tudományos eredmények saját értékeléséből azonban egy másik történetet is ki lehetett olvasni, amit – többek között – mese formájában is megírtam a fentebb említett címen.
Fő vezérvonala az elképzelésemnek, hogy a magyarok elődeinek nem volt egy konkrét „őshazája”, mert a magyar nyelv ősi változatát kialakító, megőrző, továbbadó csoportok szétszórtan megtalálhatók voltak az Alpoktól az Altájig, a Kaukázustól a tundra vidékéig a krisztusi időket megelőző évszázadoktól a mongol- (tatár) járásig. A 4. századi nagy hun nyugatra-áramlás, majd az ezt követő keleti visszavonulás alakítja ki azokat a sztyeppei népcsoportokat, amelyek között a „magyartudatúak” kezdenek elkülönülni. Ekkor kezdenek róluk írni – elsősorban arab-perzsa, majd bizánci krónikások, különböző népneveken, amelyeket a későbbi kutatók a magyarok elődeire vonatkoztatnak, különböző megalapozottsággal. A 7. századtól (Kazária és Nagy Bulgária létrejöttétől) kezd konkrétabban kirajzolódni a magyar-elődök képe. Nálam ez egy sztyeppei koncentrálódásban, előrendeződésben jelentkezik bolgár és kazár környezetben. Lásd pl.: „A tűrk fennhatóság alól újabb steppei népek vándorolnak nyugatra, s csatlakoznak az avarokhoz (595 táján). Az sem mondható meg bizonyosan, vajon az avar kagán fennhatósága alá helyezkedő keleti jövevények a Kárpát-medencébe vándoroltak-e, vagy valahol a Pontus vidéki steppén álltak meg? (Lehet ugyanis, hogy a türkök visszahúzódásával párhuzamosan már akkor beletartozott az avarság hatalmi szférájába az Al-Dunától az Azovi-tengerig terjedő övezet.) / Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992. 107.o./
Ezt követi Kuvrat halála után (a 7. és a 8. sz. határán) a nagy szétválás, alapvetően három irányban: északra az Urál és a Volga környékére, délre a Kaukázus vidékére, és a „maradókra” a Ponto-Kaszpi régióban. Ennek a három csoportosulásnak a jól, vagy kevésbé jól elkülöníthető nyomait kutatják a mai szakemberek, és írnak róla történelmet a történészek. A fordulat a 9. századdal köszönt be. Meggyengül az avar és a kazár birodalom. Hatalmi vákuumok kezdenek kialakulni, amely kedvez a megszaporodó, egyre erősebbé váló és elkülönülő előmagyarságnak. Megkezdődik a koncentrálódási folyamat a Fekete-tenger északi és keleti sztyeppéin, a Dunától a Donig, északon Kijev vonaláig bezárólag. A 9. század végére létrejön a magyar törzsszövetség, amely elég erős a KM meghódítására és tartós birtokbavételére. ’Arra azonban nincs lehetőség, hogy az egész honfoglalást, mint egy majdnem megsemmisítő erejű vereséget állítsuk be. Adataink ugyanis ellene szólnak a szörnyű katasztrófának, hiszen krónikáink a beköltöző asszonynépről is megemlékeznek. László Gyula szerint pedig a honfoglalók sírjaiban nyugvó nők ugyanahhoz a néphez tartoztak, mint férjeik és magyaros viseletűek, meg számarányuk is azonos a férfiakéval.74. „A legjobb jóakarattal sem tudjuk megérteni - írja Götz László – mi szükség van arra, hogy erőnek erejével elvitassák a honfoglaló magyaroktól és Árpádtól a legelemibb katonai ismereteket és hadvezetési képességeket is, mikor a honfoglalás mesterien megszervezett és fölényes biztonsággal végrehajtott vállalkozása, de az utána következő nyugati hadjáratok, egykorú forrásadatok tömegével igazolható sorozatos győzelmei is kétségtelenül bizonyítják, hogy a honfoglaló magyarok haditaktikában és hadászatban messze a nyugat-európai népek felett álltak.75’ – írja Bakay és Varga. (DR. BAKAY KORNÉL - VARGA GÉZA: Rabló, nomád hordák inváziója - avagy a kincses Kelet örököseinek honalapítása? ÍRÁSTÖRTÉNETI KUTATÓ INTÉZET. Budapest, 1997. 31.o.)
Mindezeket a tudomány jelenlegi állása – ha nem is igazolja, de nem is cáfolja.
Lásd: https://bileczelbeszel.blog.hu/2016/07/16/a_magyarok_kronikaja_9_szazad
Sajnos, változásra nincs remény. Az állítás, amit Szabó T. Attila fogalmazott meg 1970-ben, (Szabó T. Attila: A magyar nyelv eredete és kialakulása: Korunk 1970. 29. évfolyam), ma is uralkodó: “más irányban, mint a finnugor származás irányában kereskedni csak a műkedvelő nyelvészkedés szintjén lehet. Az ilyen kísérletezőnek azonban figyelmen kívül kell hagynia, sőt egyenesen meg kell tagadnia azokat a nyelvhasonlító módszereket és ismérveket, amelyeket az összehasonlító nyelvtudomány szinte két százados munkája során a nyelvek rokonításának módszerei- és ismérveiként kialakított” – pedig ez nemígy van!
Nem kell semmit megtagadni, ami létezik, sőt tovább kell kutatni, vizsgálni a nyelvi kapcsolatokat. Csupán a „MIÉRT alakult így?” kérdésre kell más választ is elfogadni! Van más lehetőség is, mint a nyelvi egységek, az ősnépek feltételezése. Például az adsztrátumok kutatása. Ígéretesek azok a módszerek, amik a nyelvek közös szubsztrátumainak kutatására -- történeti areális és nyelvtörténeti megfontolások alapján – irányulnak. Erről szólt az írásom!
