Besse János Károly Ógyalán született, 1765. augusztus 31-én. Apja, Besse József földbirtokos neves jogtudós volt. Édesanyja Szécsy Teréz, Pozsony megyéből, nemesi családból származott. Saját bevallása szerint „a földismeret iránti ellenállhatatlan hajlama” késztette világjárásra. De ebben közrejátszott az a törekvése is, hogy magyarság eredetét felkutassa. Ehhez minden adottsága megvolt. 13 nyelven beszélt, átlagon felüli volt a megfigyelőképessége. Megkapta Metternich ajánlását, Reviczky Ádám kancellár és néhány megye anyagi támogatását is, így 1829-ben Wilhelm von Humboldttal, a híres porosz nyelvésszel, beutazhatta a Kaukázus vidékét.
Úti élményeiről leveleket küldött, amelyeket a Hasznos mulatságok című almanach 1829 és 1830-as évfolyamaiban adtak ki. (1829. II. 3. 28. sz.). Útjának tapasztalatait a Tudományos Gyűjtemény hasábjain közölte. (Tudom. Gyűjtemény 1829. X. 1830. II. és VIII. köt.). Jelentéseit elküldte a nádorhoz, József főherceghez is. Az őshazakutatási eredményeit azonban Magyarországon nem méltányolták, azt az osztrák kancellária nem fogadta el. Útirajzait – megfelelő számú előfizető híján – nem adhatta közre. Könyvét csak Párizsban, francia nyelven tudta megjelentetni. (Voyage en Crimée, au Cavcase, en Georgie, en Arménie, en Asie Mineure et a Constantinople, en 1829. et 1830.; pour servir a l'histoire de Hongrie. Paris, 1838.).
Az Atheneum társlapjaként – Schedel Ferenc és Vörösmarty Mihály szerkesztésében – megjelenő Figyelmező az egyetemes literatura’ körében című könyvismertetőben, Jerney János folytatásokban közölte Besse János francia nyelvű könyvének részleteit, kommentárokkal. Az 1840. febr. 18-i szám 99. oldalán például ezt olvashatjuk: „Az oruszpie népség’ agg főnöke Murza Khul által Tuma Marien khan ifju magyar fejedelemről utazónknak elbeszélt rege (p. 69-71) a’ történeti valóságra semmit nem használván, mellőzzük…”. Azaz esélyt sem adtak Bessének arra, hogy a magyar olvasó úgy ismerhesse meg írását, ahogyan ő – jó szándékkal – az olvasókat tájékoztatni szerette volna arról, hogy a távoli Kaukázus vidékén mit gondolnak a magyarokról az ott élők. És ez a helyzet a mai napig fenn áll!
Párizsban jobban értékelték a munkáját, mint saját hazájában. August de Gérando francia esszéíró, (aki a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja is volt) 1844-ben ezt írja: „Egy magyar, M. Jean-Charles de Besse 1829-ben és 1830-ban a Kaukázuson keresztül kereste a magyarok nyomát. Ott olyan törzseket talált, amelyek olyan férfiakból álltak, akik magyarnak tartották magukat, és akik legnagyobb örömmel látták őt, amikor megtudták, hogy ő egyike azoknak a magyaroknak, akik a Duna mellé költöztek. A többi törzs férfijai tájékoztatták őt arról, hogy a Kaukázusban általánosan ismert hagyomány volt az, hogy a magyarok korábban ezt az országot birtokolták. M. de Besse számos olyan magyar szót is talál, amelyek még mindig folyókra, hegyekre, és magyar családok neveire utalnak ". (A. de Gérando: Essai historique sur l'origine des Hongrois, 1844. NOTES. 135. old.) Ami azért is figyelemre méltó, mert Besse köztudottan tárgyilagos és becsületes kutató volt, aki ok nélkül nem „magyarkodott”. Részletes beszámolókat közölt a kalmükök, tatárok, kabardok, karacsájok, abházok, cserkeszek életéről. Besse jelentésében helyi forrásokra hivatkozva azt állította, hogy öt kaukázusi néptörzs – a dugur, a balkar, a kuljam, a bingizi és az uruszpie – a magyarok leszármazottai. Orosz források kiemelik az ismert kabard költő-filológusról Šora Nogmáról írt tudósítását. Egyébként egyre többen tartják úgy, hogy a kabardok a legalkalmasabbnak tűnő jelöltek, akiknek közük lehet a magyar őstörténetből ismert, a honfoglalókhoz csatlakozott, bolgár-törökként valószínűsített kabar törzsekhez. A türk nyelvű balkárok pedig valószínűleg a bolgárok névadói. A balkároktól elfoglalt területeken alakulhatott ki a bolgár nyelv is, a nyelvészek szerint. (Wikipédia).
A kudarc és az elkeseredés hazája elhagyására késztette. Legutolsó hazaírt leveleit 1841. június 12-én Marseille-ből keltezte. Betegen, utazásai viszontagságaitól megtörten, honvágytól gyötörve anyagi segítséget kért, hogy hazatérhessen, de ez a vágya már nem válhatott valóra. Feltehetően Marseille-ben halt meg. (www.fsz.bme.hu/mtsz/mhk/csarnok/b/besse.htm)
Besse János Károly útleírásának magyar nyelvű változatát nem találtam meg, viszont ráakadtam egy 1974-es orosz nyelvű kiadására. «Путешествие в Крым, на Кавказ, в Грузию, Армению, Малую Азию и в Константинополь в 1829 и 1830 гг.». Париж, 1838 — перевод с французского А. И. Петрова (публикуется впервые). Текст воспроизведен по изданию: Адыги, балкарцы и карачаевцы в известиях европейских авторов XIII-XIX вв. Нальчик. Эльбрус. 1974.
Besse János Károly emlékére és tiszteletére ebből idézem a magyar királyfiról (hercegről) szóló legendát, amit a falu öreg földesura, Murza-Khul knyáz mesélt el, mondván, hogy ezt még ő is az apjától, és törzsének vénjeitől hallotta.
A magyar királyfi legendája
Élt valamikor – kezdte Murza Khul – egy fiatal magyar, aki egy Fekete-tengerig nyúló birodalom urának fia volt. Úgy hívták, hogy Tuma-Marien kán. Ez az ifjú, igencsak szeretet vadászni. Egyszer, éppen kedvenc szórakozásának hódolva, a vadat egészen a Fekete-tenger partjáig űzte társaival, amikor észrevette, hogy a parthoz közel egy zászlókkal, transzparensekkel feldíszített kis hajó hánykódik a vízen a szélnek kényér-kedvére. Egy könnyű szellő a parthoz közel sodorta, ahova Tuma-Marien is közeledett embereivel. Hogy elcsodálkoztak, amikor meglátták, hogy a fedélzeten csupa nő van, díszes ruhákba öltözve és a segítségükért könyörögnek. A királyfi azonnal megparancsolta, hogy erősítsenek egy kötelet a nyílvesszőhöz, amelyet aztán oly sikeresen lőttek ki, hogy az éppen az egyik leány lába elé esett, aki megfogta a kötelet és gyorsan a hajó törékeny árbocához csomózta. A legények meg megragadva a kötél másik végét, a partra húzták a hajót.
A herceg azt a leányzót segítette partra szállni, akit a kísérői szemmel láthatóan kiszolgáltak. Olyan áhítattal nézte a leányt, hogy egy szót sem tudott szólni, akkora hatással volt a szívére ez a különleges, idegen országból származó gyönyörűség. Felocsúdva a csodálkozásból elkísérte őt és a kíséretét az apja szállására, aki megismerve a fiatal nőszemély előkelő származását és történetét megengedte a fiának, hogy feleségül vegye.
Az idegen fiatal hölgy különleges története a következő: Alemelijának hívták, és Bizáncban akkor uralkodó görög császár leánya volt. Ez a szeszélyes uralkodó megparancsolta, hogy a leányát a Márvány-tenger egy szigetén elkülönítve neveljék tisztes nőszemélyek. Tizennégy fiatal leányt rendelt a szolgálatára. Az uralkodó szigorúan parancsba adta a kísérőknek, hogy bármi történjen is, férfi nem kerülhet a leánya közelébe.
A hercegnő napról napra szebb lett, megfoghatatlan varázs vette körül, ártatlanságával és kedvességével elbűvölte a száműzött leánytársait és kivívta azok imádatát.
Egy nap, amikor a hercegnő a kanapén aludt, amelynek félre csúszott a függönye, a nap sugarai olyan fényesen hatoltak az ágyához, mint még soha – csoda történt: a hercegnő teherbe esett. Terhessége hosszú ideig nem maradhatott titok a császári apja előtt. Ő pedig a megsértett becsülete miatt rettenetes haragra gerjedt. Hogy alattvalói elől eltitkolja, és ne adjon tápot a császári családról szóló estleges szóbeszédnek, úgy döntött, hogy eltávolítja a leányát az egész világ szeme elől, száműzve őt a birodalmából. Ennek érdekében elrendelte, hogy építsenek egy kis hajót, rakják meg arannyal és gyémánttal, tegyék fel rá leányát és a kísérőit és bízzák az ártatlanokat a hullámok akaratára. Azonban a mindig dühös tenger irgalmas volt a hercegnőhöz és a szél a magyarok vendégszerető partjaihoz sodorta a hajócskát.
A hercegnő nemsokára fiút szült, majd ezt követően férjét Marien-Tuma kánt még két fiúval ajándékozta meg. A fiatal herceg apja halála után örökölte annak királyságát, és boldogan éltek. Alemeliától származó elsőszülött fiát szülői gondossággal nevelte. Halála előtt megparancsolta a fiainak, hogy szövetségben és a békességben éljenek egymással. Ők azonban az apjuk halála után, amikor önállóvá váltak, összevesztek a trónon és polgárháború tört ki.
Ez a viszály a magyarok pusztulásához vezetett és az egykoron szabad és erős nemzetből valamint a múltbéli nagyságból csak az emlék és ezek a sziklák maradtak ránk -- mondta sóhajtva az öreg mesemondó. De ezt úgy őrizzük, mint függetlenségünk utolsó menedékét, amit apáink hagytak ránk örökségül. Ezért mindig készek vagyunk magunk és gyerekeink életét is feláldozni.
Csak megjegyzem, hogy Marien-Tuma kán története erősen emlékeztet Kuvrat Nagy Bolgária cárjának történetére. (Kovrat-monda). Ennek lényege, hogy Kovrát, a még egységes meotiszi onogur-bolgár birodalom fejedelme élete végén magához hívatta mind az öt fiát. Amikor fiai egybegyűltek az idős fejedelem elővett egy nyílvesszőt és látványosan kettétörte azt. Majd összefogott öt nyílvesszőt, de azt már egyikük sem tudta kettétörni. Ekkor fiainak lelkére kötötte, hogy halála után ne széledjenek szét, mert mint ahogy az öt nyílvesszőt egyiküknek sem sikerült eltörni, ugyanúgy ők is csak együtt erősek, külön-külön azonban könnyen legyőzhetők! Fiai azonban nem hallgattak atyjukra. Mihelyst meghalt az agg fejedelem, a birodalom népei öt fiának vezetésével a szélrózsa majd minden irányába szétrajzottak! Így vándorolt a Balkánra Aszparuch vezetésével az a bolgár-török néprész, amely az al-dunai bolgárok őse lett, és ekkor kért bebocsájtást Kuber onogur-bolgár népe a pannóniai avaroktól a Kárpát-medencébe, és vonult Kotrag a Volgához. Batbaján (Bezmer) maradt a magyarok ellenőrzése alatt a Kazár Birodalomban. Alcek vezette csoport „még Kuvrat életében elszakadtak Régi Nagy Bulgáriától –, a 631. évben összeütközésbe került az avarokkal. Egy részük a frankoknál keresett oltalmat, I. Dagobert király azonban orvul leölette őket. Másik részük 662. körül, az avarok országából kiűzetvén, Alcek vezetésével előbb a vendek birtokain, azután (665. táján) Ravenna környékén szerzett magának lakóhelyet. Később a mai Molise és Campania környékén telepedtek le”. (Wikipédia). Sokan kétségbe vonták már a Kovrát-monda hitelességét. Pl.: „A probléma megoldásához az írott források sem nyújtanak megnyugtató segítséget. Az koraavarokról elsősorban a bizánci történetírók értesítenek, a későiekről, azaz a griffes-indásokról a nyugatiak; a középavar korra vonatkoztatható egyetlen forrást, a Kuvrát-legendát pedig sok szakember nem tartja hitelesnek.” (Wicker Erika: „A halasi határ régészeti emlékei az őskortól a honfoglalás koráig”. Kiskunhalas, 2000).
Én úgy gondolom, hogy a neveknek van jelentősége, értelme. Például amikor Theophülaktosz Szimokattész azt írja, hogy „Ezekről a győzelmekről küldött értesítést követek útján a türk kagán Maurikios császárnak ... Ugyanebben az időtájban a tarniachok és a kotragérok - ezek is a var és chunni közül valók - megszöktek a türköktől, és Európába kerülve az avarok kagánjának a népeihez csatlakoztak”. Szádeczky-Kardossnak kétségei vannak a népnév eredetével: „Vajon kotzagér ~ kotragér (az eredeti szövegben görögös végződéssel kotzagéros ~ kotragéros) egy teljesen különálló (más kútfőben nem említett) népet jelent? (Vagy a kutrigur, ill. más felfogás szerint az akatzir népnév egy variánsával állunk szemben?). (Lásd: Szádeczky-Kardoss Samu, Az avar történelem forrásai. Szeged 1992.).
Én azt tartom fontosnak, hogy a mesebeli királyfihoz hasonlóan, Kuvratnak a gyermekei csak féltestvérek voltak (itt a többnejüség jön számításba!) és különböző anyai törzshöz tartozhattak. A nevüket is innen kaphatták. Tehát Kotrag – a kotragéroktól származik anyai részről. És a testvéri széthúzás, valójában antagonisztikus, törzsi széthúzás volt. Más megfogalmazásban: Kotragot kutrigurnak tartják, nem hitelesen.
