Az, hogy a 10-11. században a magyaroknak voltak varég-rusz zsoldosai – még eléggé közismert lehet. Ha máshonnan nem, hát Várong falu nevéről beugorhat ez az ismeret, ha találkoztunk valahol ennek a Tolna megyei kis falucskának a történetével és hallottunk nevének eredetéről. „A község Szent István korában fordult elő először írott formában. I. István király korában egyébként – mint azt Györffy György is említi – a királyi testőrség lakhelye volt. Erre utal a falu neve is, mely a Voering skandináv szót rejti magában, amely későbbi orosz változatban varég formában jelent meg, jelentése zsoldoskatona, testőr. A falu nevét említette az 1138-ban keletkezett dömösi adománylevél is, amelyben II. Béla és Álmos herceg Várongról harangzókat adományozott a dömösi apátságnak.” (Várong falu honlapjából) A varég-magyar kapcsolatok nem szűntek meg a magyarok nyugatra vonulásával. Így ír erről Nemeskürty István a MAGYAR SZÁZADOK. Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához – című könyvében: „Tudjuk, hogy a honfoglalók megpihentek a "rusz" törzshöz tartozó vikingek (normannok, varégek) alapította Kijevben. Az Árpád-házi királyok megszakítás nélkül kapcsolatban maradtak a Kijevi Rusz-szal. Árpád kijevi "orosz" testőrsége és leszármazottaik, melyet viking fejedelmük adott kíséretül, Mohácsig adták a királyi belső testőrséget!” /N. I. Magyar századok. Bp. 2009./.  Györffy György több művében is megemlítette, hogy a 900-as évek végétől kezdve rusz-varég zsoldosok álltak Géza magyar nagyfejedelem (971/972–997) és első királyunk, Szent István (1000–1038) szolgálatában. Elméletét korábban Kristó Gyula kronológiai és nyelvészeti alapokon már megkérdőjelezte, ennek ellenére a hipotézis továbbra is népszerű tudományos körökben.

De, hogy magyar testőrsége lett volna a kijevi uralkodóknak? – arról nem tudunk. Ez így nem is igaz. Volt viszont három testvér, aki a kijevi uralkodókat szolgálta, és magyar származásúnak tartották őket. Ők voltak Magyar Mózes és fivérei: Magyar Szent György és Szent Efrém. Borisz kijevi herceg szolgálatában álltak és haláluk után bekerültek az orosz egyház szentjei közé. Történetük nem nagyon közismert. Magyar Mózes legendáját, magyar nyelven először Iglói Endre közölte 1962-ben. A nyíregyházai Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola 1997-ben megjelentette Ivancsó István: Magyar Mózes – liturgikus tiszteletének tükrében című írását is. Magyar Szent Györgyről, illetve annak arany nyakperecéről ír  Makkay János is a György apród arany nyakperece Borisz fejedelem kijevi udvarában című tanulmányában. (Megjelent Bp. 2011. A szerző kiadásában). Természetesen lexikonokban, a wikipédián további információkat is szerezhetünk ezekről a –  méltatlanul elhallgatott – magyarszármazású hősökről. Röviden, de megemlékezik róluk az orosz őskrónika, a PVL is, az 1015-16-os éveknél. (Lásd: REGMÚLT IDŐK ELBESZÉLÉSE. A Kijevi Rusz első krónikája. Forditotta: Ferincz István. Bp. 2015.).

Hogy hol születtek ezek az ifjak, Erdélyben, vagy ruszin földön? – nem tudjuk. Azt sem, hogy hogyan került Mózes a testvéreivel együtt Kijevbe? De a környezetük magyarnak tartotta őket, amire a nevükből következtethetünk. „Ugyanakkor a Vlagyimir fia Borisz kíséretében leírt Magyar György (Georgij Ugrin, 1015. évnél) és testvérei története hitelesnek tekinthetõ, miként a krónika közvetett utalásaiból Font Márta igazolhatónak érzi, hogy I. András még hercegként részt vehetett a Rusz oldalán az 1043-as bizánci konfliktusban. (Errõl részletesebben lásd Font Márta tanulmányát a Világtörténet 2015:4. számban, 607–624.)” – írja Veszprémy. (Veszprémy László: A kijevi rusz elsõ krónikája.  Századok150. évf. 2. sz. (2016.) 508-510).

Röviden e hősök életéről:

Szentéletű Magyar Mózes. Született Erdélyben, 990-995. körül, meghalt Kijevben, 1043. július 26.-án. Orosz neve: Преподобный Моисей Угри́н (St. Moses the Hungarian). Ivancsó rövid ismertetője Mózesról: Feltehetően Erdélyből került a kijevi uralkodócsalád szolgálatába. 1015 és 1018 között – átvészelve a trónharcokat - Kijevben, Predszlavánál (Jaroszláv fejedelem húgánál) tartózkodik, ahol már készül a szerzetesi hivatásra. Az 1018-as lengyel támadás után fogolyként Lengyelországba hurcolják, ahonnan csak 1025-ben térhet vissza. A kijevi Barlangkolostorban telepszik le, ahol csodatévő szerzetesként tisztelik. Itt halt meg 1043. július 26-án, ez a nap egyben liturgikus tiszteletének napja is. Iglói legendája pedig így szól Mózes lengyel fogságáról:  Mózes - a legenda szerint - erős testű, széparcú férfi. Szépsége megragad egy fiatal gazdag lengyel özvegyasszonyt, akinek férje a kijevi hadjáratban esett cl. Az asszony mindent megtesz, hogy a férfit megszerezze: próbálkozik ígéretekkel (szabadság, vagyon, házasság), fenyegetésekkel (büntetések, halál), ám eredménytelenül. Végül maga mellé fekteti az ágyba, dc Mózes kijelenti: undorodik tőle. Az özvegy dühében megvereti (naponta száz botütés), majd kasztráltatja. A szent életének második egysége a szerzetesi élet a kijevi Barlangkolostorban 1025 és 1043 között (a hagyomány szerint ő a monostor harmadik lakója).

Magyar György (Георгий Угрин) -- az alig ismert szent.

Idősebb testvéreivel együtt György is Borisz fejedelem szolgálatába állt, és hamar igen közeli, szeretett alattvalója lett. Az egyik forrás azt állítja, hogy Borisz „végtelenül" szerette Györgyöt. Borisz fejedelem tömör aranyból kovácsolt nyaklánccal jutalmazta meg Györgyöt, ami különleges kitüntetést, és egyben Borisz pártfogását jelentette. (Részletesen a nyakláncról Makkay János fentebb említett tanulmánya alapján tájékozódhatunk). 

Amikor Borisz tudomást szerzett arról, hogy mostoha bátyja, Szvjatopolk meg akarja gyilkolni őt, mint potenciális vetélytársát a fejedelmi trónért vívott harcban, elbocsátotta druzsináját, mellyel együtt tért vissza a besenyők ellen folytatott hadjáratból. György azonban Borisznál maradt, bár kétségtelenül tudta, hogy rá is halál vár. Borisz elfogadja kedvelt szolgájának áldozatát, és a halált várva, együtt imádkozik vele a sátorban. A gyilkosok, kiket Szvjatopolk küldött, kardokkal és kopjákkal támadtak Boriszra, aki nem védekezett, a hűséges György pedig saját testével védte a fejedelmet, és így kiáltott fel: „Nem hagylak el, drága uram! Ahol tested virága elhervad, én is ott végzem be életemet”. A gyilkosok szemet vetettek a György nyakában lévő arany nyakékre, mivel azonban a lánc nem csattal záródott, hanem erősen egybe volt kovácsolva, sehogyan sem tudták azt levenni. Végül a hű szolga fejét levágva szerezték meg véres zsákmányukat. Levágott fejét „félredobták", méghozzá olyan messzire, hogy később, mikor Györgyöt keresztény szokás szerint el akarták temetni, Borisz megölt szolgáinak ott heverő holttestei közül egyben sem ismerték fel. (Lepahin Valerij: Georgij Ugrin, azaz Magyar György - az alig ismert szent. aetas 1998.) Egyes források Györgynek, mások szent Györgynek említik. Ez valószínűleg azzal függ össze, hogy kanonizálásának sem dokumentumai, sem pontos ideje nem ismeretes.

Szentéletű Efrém  (meghalt 1053-ban)

György és Mózes fivére volt. Efrém, nem tudott megbékélni a történtekkel, és elment a gyilkosság helyszínére, az Alta folyó partjára. A testet nem sikerült megtalálnia, de megölt testvére fejét magával vitte.

Nem sokkal Borisz és Gleb kanonizálása után Efrém Borisznak és Glebnek szentelt kolostort alapított. Efrém életében ebben a kolostorban őrizték ártatlanul meggyilkolt fivére fejét.
Szentéletű Efrém 1053-ban halt meg, de még életében meghagyta, hogy halála után fivére fejét vele egy sírba helyezzék el. Így is tettek. Szentéletű Efrém testét s vele egy sírban fivérének, Györgynek fejét, romlatlanul találták meg 1572-ben.

Borisz és Gleb történetét a PVL-ből részletesen megtudhatjuk. (Magyarul lásd Ferincz István fordításában Bp. 2015.) Szent Györgynek saját ikonja nincs, de a szent Boriszt és Glebet életük fontos jeleneteivel együtt ábrázoló ikonokon szent György is megjelenik a szegélyképeken.

Borisz és Gleb Oroszország első nemzeti szentjei, a lovagok, az orosz hadsereg és a lovak védőszentjei. Számtalan templom és kolostor viselte nevüket. Orosz fejedelmi ruházatban, prémszegélyes köpenyben, kerek kucsmában ábrázolták őket; Borisz szakállas öreg, Gleb szakálltalan ifjú. A 12-19. sz: freskókon és ikonokon gyakoriak. Egymás mellett állnak karddal (a hatalom jele) és kereszttel, v. lándzsával a kezükben lovagolnak egymás mögött. Ha Borisz maga nem is, de életrajzírója bizonyára a herceg szenvedéseit Krisztus és a szent vértanúk szenvedése megújításának és folytatásának tekintette. A krónikás szerint Borisz Krisztus példájára imádkozott ellenségeiért is.

Gleb néhány évvel fiatalabb volt Borisznál, s ,,vértanúságát'' Szmolenszk közelében szenvedte el a Dnyeperen levő hajóján. Az uralomért vívott küzdelemben a győzelem nem Szvjatopolké, hanem Borisz és Gleb egy másik féltestvéréé, Jaroszláv fejedelemé lett. Mindkét herceg holttestét a Kijevtől nem messze levő Vizsgorod Baziliosz templomában temettette el, és szentté avatásuk érdekében is fáradozott. Haláluk napja különbözik, közös ünnepük, május 2-a az 1072-ben történt ereklyeátvitel emlékezete. Az orosz keresztények körében Borisz és Gleb olyan pár lett, mint számunkra Kozma és Damján, János és Pál. Idővel még a két név össze is olvadt: Boriszoglebszk lett a nép ajkán. Több falu és kolostor viselte ezt a nevet. (Diós István: A szentek élete. SZENT BORISZ és GLEB vértanúk.)

Ha keressük a koraközépkori magyar és (kijevi) orosz történelem közös pontjait, akkor érdekes dolgokra bukkanhatunk. Ezekről jórészt már írtam az esszéimben. (bilecz.blog.  Mémek és a gének. A puszta nyelve.). Az alábbiakban ezekből idézek, egy kis kiegészítéssel.

Szent Vlagyimir családja

I. (Szent) Vlagyimir (958? – 1015) a Kijevi Rusz megtérítője (988) igazi kurafi volt. Élete során több száz ágyasa, legalább hét felesége, 12 fia és 9 leánya volt. Vlagyimir apja I. Szvjatoszláv kijevi fejedelem, anyja pedig annak ágyasa, Olga fejedelemasszony rabnője, a ljubecsi Malusa volt. Testvére I. Jaropolk (? – 978 v. 980). kijevi nagyfejedelem volt, akit legyőzött és megöletett.

Életében rendet tartott a fiai között, mindegyiknek juttatott kormányzóságot, ahol gyakorolhatták az uralkodói mesterséget:

A cseh vagy varég Allogiától (vagy Olava) született fia, Viseszláv (977 – 1010) novgorodi fejedelem volt, majd halála után (1010-től) követte őt a másik fiú a Rognyedától született, Jaroszláv (979/986 -1054).

Testvére özvegyétől (Irinától) örökbefogadott fia, Szvjatopolk (979 -1019), Turov fejedelme lett.

Rognyedától még két fiú érte meg a felnőtt kort: Vszevolod (984 – 1013), volhíniai fejedelem, Izjaszláv (978 – 1001), polocki fejedelem lett.

A bolgár Adélától: Msztyiszláv (983 – 1036), tmutarakanyi és csernyigovi fejedelem, Sztanyiszláv, szmolenszki fejedelem,  Szugyiszláv, pszkovi fejedelem lett.

A Malfridától született  Szvjatoszláv (982 – 1015), a drevlján fejedelemséget kapta.

Bíborbanszületett Annától (?) született hercegek közül Borisz (986-1015) rosztovi fejedelem, Gleb (987 – 1015) muromi fejedelem lett. A történészek egy része szerint Borisz és Gleb anyja egy ismeretlen (volgai?) bolgár nő volt.

Ismeretlen nőtől származott még egy fia Pozvizd (988 – ?), akinek sorsát nem ismerjük.

Az idősödő nagyfejedelem kedvenc fiát, Boriszt nevezte meg utódjául, amit a nála idősebb fiúk, főleg Szvjatopolk (aki bátyjai halála után a legidősebb volt) és Jaroszláv nehezményeztek és fel is lázadtak apjuk ellen. Emiatt 1013-ban Szvjatopolkot feleségével együtt a Kijev melletti Visgorodban őrizetben tartották. Az utódlási gondok Vlagyimir halálával (1015) kezdődtek, és ez megpecsételte a Borisz herceg szolgálatában lévő magyar testőrök sorsát is.

A krónika szerint turovi Szvjatopolk így nyilatkozott: ,,Meg akarom ölni minden testvéremet, és Oroszország egyeduralkodója akarok lenni.'' Ennek az irgalmatlan testvérharcnak esett áldozatul Borisz herceg (keresztneve Román) és muromi Gleb is (keresztneve Dávid). Ők voltak Vladimir legkisebb fiai, a fejedelemnek Anna bizánci hercegnővel kötött házassága előtti időből; anyjuk egy volgai bolgár nő volt. A drevljáni herceget Szvjatoszlávot – aki a magyarokhoz akart menekülni – bérgyilkosokkal megölette a Kárpátokban, 1015-ben. 

A testvérharcból végül is Jaroszláv jött ki győztesen. Megszerezte a novgorodiak támogatását és a  novgorodi és varég harcosokból álló seregével a Dnyeper partján, Ljubecsnél megverte Szvjatopolk seregét (1016). Mostohafivére Lengyelországba menekült. Később az Alta folyónál Jaroszláv végleg legyőzte riválisát és 1019-ben kijevi nagyfejedelem lett. Már csak egy testvér maradt: Msztyiszláv! 1024-ben, Msztyiszlav tmutarakáni fejedelem kihasználta, hogy a nagyfejedelem Novgorodban van, és megpróbálta bevenni Kijevet. A sikertelenség után Csernyigovot foglalta el. A Csernyigov közelében sorra kerülő ütközetben Msztyiszlav győzött, Jaroszlav pedig Novgorodba menekült. „A csata után Msztyiszlav különleges józanságról és realitásérzékről tett tanúbizonyságot. Üzenetet küldött Novgorodba, amelyben az állam felosztására tett javaslatot: magának Csernyigovot és a Dnyeper bal partját tartotta volna meg, míg a folyó jobb parti részén (Kijevben is) elismerte Jaroszlav hatalmát.” (Makai János: Bölcs Jaroszlav bölcsessége. Világtörténet, 1997. ősz–tél, 3–23.) Ez alapján kötötték meg a gorogyeci békét 1026-ban.

A Kijevi Ruszra több éven át tartó béke korszaka köszöntött. A testvérek betartották a szerződésben foglaltakat, sőt egyesített erővel támadtak Lengyelországra. Mindenesetre az óorosz források Szvjatopolktól eltérően a legnagyobb elismerés hangján szólnak Msztyiszlavról, aki 1036-ban halt meg. Ezután Jaroszláv „az orosz föld egyeduralkodójává vált”, ahogyan a Nyesztor-krónikában áll. (Wikipédiából, a szabad enciklopédiából).

És mi közünk lehetett nekünk, magyaroknak Bölcs Jaroszlávhoz? Ha csak az írott forrásokra hagyatkozunk – semmi! De ha olvasunk a sorok között, akkor azt találjuk, hogy „A Képes Krónikában ez áll: „azok Szár László fiai, ki, amint mondják, Ruthéniából vett nőt, kitől az a három testvér szárma­zik.” Thuróczynál (Horváth János fordítás 1986. 79. old.) ezt olvashatjuk: „Magához hívatván tehát Kopasz Lászlónak, nagybátyjának (Calui Ladislai, patrui sui) fiait, tudniillik Andrást, Bélát és Leventét, azt tanácsolta nekik, hogy amilyen gyorsan csak tudnak, meneküljenek, hogy életüket és testi épségüket megőrizhessék”. A hercegek tehát Csehországba menekültek. Itt Ulrik herceg szívesen fogadta őket, de miután II. Mieszko bujdosó lengyel fejedelemmel összejöttek (apjuknak, Szár Lászlónak a nagybátyja volt Béla, alias Mihály, kinek a felesége a lengyel Adalheid, II. Mieszko nagyapjának, I. Mieszkonak a nőrokona volt), annak hatalomra kerülése után Lengyelországba mentek. Ez 1031 és 1034 (Mieszko halála) közötti időben történt.  András és Levente tovább ment Bölcs Jaroszláv kijevi nagyfejedelem udvarába, de Béla maradt a lengyeleknél. Hogy miért ment tovább a két herceg? Talán azért, mert anyjuk onnan származott!” (BF: Sarolta a fehér menyét?) „ 1038 táján András elnyerte a fejedelem leányának, Anasztáziának kezét. Feltehetően ennek a házasságnak az előfeltétele az volt, hogy Andrásnak fel kellett vennie az ortodox kereszténységet. Ekkor Ukrajna védőszentjének, Szent Andrásnak a nevét kapta. Eredeti pogány nevét a források nem őrizték meg”. (Wikipédia: I. András magyar király)

„Úgy véljük, András és Levente az 1034–1036 közötti Rusz–besenyő harcok közepette kerülhettek Jaroszlav udvarába. Jaroszlav a következő években a litvánok és a mazóviai fejedelmek ellen viselt hadat, ezután szerveződött a Konstantinápoly elleni hadjárat. Bölcs Jaroszlav udvarában sok helyről összesereglett harcos szolgált. Közéjük kerülve Andrásnak és Leventének alkalma lehetett kitűnni, a házasságot figyelembe véve ez Andrásnak sikerült”. (Font Márta: I. András és Bölcs Jaroszláv.  VILÁGTÖRTÉNET ● MTA. 2015. 4. 607-623. o.)

Van egy genetikai érdekesség is a kijevi uralkodó családban, aminek lehetnek magyar vonatkozásai is.

A Vikipédián, a „vikingek” címszó alatt van egy térkép a skandinávok lakta területekről. Itt a 10. századi területük egybeesik azzal a területtel, ahol szerintem a magyarok ősei laktak, ugyanebben az időben. Az Y-DNS vizsgálatok pedig kimutatták az R1a haplocsoport közel 50 %-os arányát ugyanezen a területen. De meglepetést is hoztak ezek a vizsgálatok, amit Sz. Sz. Alexásin mutatott ki. Arról van szó, hogy a Rurikovicsokat skandináv (viking) népcsoporthoz tartózóknak tartják a történészek, és ezt alátámasztani látszik II. Vlagyimír Monomáh kijevi nagyfejedelem (1053-1125) DNS mintája, ami N1c1-L550 csoportba tartozást mutat^[1]. Igen ám, de az unokatestvérek (pl. Oleg (†1115) tmutarakanyi és csernyigovi fejedelem Y-DNS eredménye R1a1! Az oroszok – a történelmük során – meg is különböztették a Rurikovicsok Monomakh ágát (I. Vszevolod első felesége a Monomakhosz-családhoz tartozó IX. Konsztantinosz Monomakhosz bizánci császár lánya, Anasztázia volt) és a csernyigovi Olegovicsokat, Oleg tmutarakanyi és csernyigovi fejedelem utódait, akik egymással rivalizáltak. Ez azt jelenti, hogy a hun-szkíta (szláv sicc!) vérvonalú Rurikovicsok között megjelent egy kakukkfióka, I. Vszevolod (1030-1093) személyében, aki II. Olaf norvég király és Ingegerd (Ingigerth) Olofdotter svéd hercegnő – akkor már Bölcs Jároszláv (986? – 1054) felesége – fizikai utódja volt. (Hivatalosan Bölcs Jaroszláv 6. gyermeke!). /Алексашин С. С. Современные геногеографические исследования родословной Рюриковичей посредством генетического маркера Y-хромосомы // МАЭ РАН/. A történészeknek jól jött Ingegerdnek ez a „botlása”, mivel igazolni látják a krónikásaik által leírt „varégok behívása” mesét. Egyébként Jároszláv és Ingegerd második gyermeke, Rurik Anasztázia, I. András királyunk felesége lett. 5. gyermekük, II. Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem (a csernyigovi Oleg apja) volt. A történet úgy kezdődött, hogy 1018-ban a svéd-norvég megbékélés zálogaként a norvég király eljegyezte a svéd király, Olof Skötkonung (kb. 980 – 1022) leányát. De a szerelmesek nem lehettek egymáséi, mivel a svéd király megszegte esküjét és leányát a novgorodi Bölcs Jaroszlávhoz adta feleségül. A norvég király meg megkapta Ingegerd féltestvérének a kezét. Így Szent Olaf és Bölcs Jaroszláv sógorok lettek. És először, ettől az időtől kezdve jelennek meg a svédek a szláv-varég druzsinákban. Ezért a 11. század elejétől kezdik a skandináv betelepülőket varégnak nevezni. A dán- norvég háború idején (1029-ben) Olaf Novgorodba menekült. Itt kiújult a szerelem a korábbi jegyesével, aminek 1030-ban a kis Vszevolod (Vlagyimír Monomáh apja) lett a gyümölcse. (Согласно «Пряди об Эймунде», во время пребывания Олафа в Новгороде Ингегерда «имела с ним тайную любовную связь»). Ennek ellenére az akadémikus történészek állítják, hogy „a Rurik-dinasztia több életben lévő tagján végzett DNS-vizsgálatok alapján hivatalosan is megerősítést nyert, hogy a Rurik-dinasztia valóban nem szláv eredetű. A PVL-ben egyértelmű utalások vannak arra vonatkozóan, hogy a ruszok nem svédek, nem norvégok, de nem is dánok. Tehát már a 9. században a szláv varégok alatt egy több etnikumu közösséget értettek. „A rusz és a varég fogalmak közötti különbség talán abban ragadható meg, hogy az előbbi magában foglalta azt a skandináv eredetű népességet – nőkkel és gyerekekkel együtt – mely a helyi balti, szláv és egyéb lakossággal keveredett a IX. századtól kezdve, míg a varég az európai orosz területeken tevékenykedő professzionális (skandináv) fegyveres alakulatok megnevezésére volt inkább használatos.8 Erre utal maga a varég kifejezés etimológiája is, mely az óészaki væring szóra vezethető vissza és eskütételt végző társat jelöl.” (Katona Csete: Viking zsoldosok a IX–XI. századi Kelet-Európában. Hadtörténelmi Közlemények. 2018. 4-es sz.)

Az elvégzett vizsgálatok eredményeiből a történészek többsége arra a következtetésre jutott, hogy finnugor eredetű DNS-sel állnak szemben, azon belül is valószínűleg skandináv származásúval.” (Wikipédia). A genetikusok viszont bebizonyították, hogy minimum két haplocsoport van a Rurik leszármazottakY-DNS mintájában: N1c1 és R1a1. „Таким образом, современная корпорация Рюриковичей (признаваемых в таковом статусе Российским Дворянским Собранием) принадлежит, по крайней мере, к двум разным