„Csak ha szövetkezik, képes a kisember a nagygazda gépinstrukciójával lépést tartani”.

/ IFJ. LEOPOLD LAJOS: ELMÉLET NÉLKÜL. Gazdaságpolitikai tanulmányok. BUDAPEST, 1917./

A szövetkezeti viszonyok Magyarországon más országokétól eltérően alakultak.

1898-ban megalakult az Országos Központi Hitelszövetkezet, amely a 20. század legelején szinte egyedüliként már rendelkezett szövetkezeti hálózattal.

Szintén 1898-ban alakult meg az ország egyik legjelentősebb fogyasztási szövetkezete, a Hangya Termelő, Értékesítő, Fogyasztási Szövetkezet. A 25. évfordulón, 1923-ban mintegy kétezer szövetkezet volt a csonka Magyarországon.

Dombóvár és környékén több tejszövetkezet is működött.

1919-ben megalakult a Futura, a Magyar Szövetkezetek Áruforgalmi Részvénytársasága.

Nakon a Futura bizományos F. Nagy Sándor terménykereskedő, nagygazda volt. Később a fia, F. Nagy József lett a „futurás”.

Jellemző ezekre az időkre, hogy még a kerékpárt is be kellett jelenteni! (Lásd az 1. és 2. sz. képet.)

A II. Világháború után a Futurát gyorsan beolvasztották az állami hálózatba, ettől kezdve önálló működésről nem beszélhetünk.

1945-ben Nakon, a Földigénylő Bizottság 2200 kat. hold földet osztott ki, így kb 240 földigénylő kapott juttatott földet az Eszterházy birtokból. Az új tulajdonosok azonban nem rendelkeztek megfelelő eszközökkel a földjük műveléséhez. Itt jutott szerephez ismételten a szövetkezés.  Kezdetben – 1945-től – a szolgáltató jelleggel működő dombóvári Gépszövetkezet Mac Cormick (petróleum hajtású) traktora (Gy.sz.: 147097/36), a nosztányi uradalomból maradt Hoffer és a hetényi határban az uradalom gőzekéje oldotta meg az újgazdák eszközproblémáját, a náluk végezett bérmunkával. Tekintettel a szovjet megszállásra, a traktor használatát a megszálló szovjet parancsnoksággal engedélyeztetni kellett. (3. sz. Kép. A Cormick engedélye).  Az üzemanyagért terménnyel fizettek a gépszövetkezetnek. Később a Gépszövetkezettől 1 db vetőgépet, 1 db kukoricamorzsolót, 1 db lókapát, és egy trágyalé szivattyút kaptak. (4. sz. Kép. Működik a szövetkezet).

1945-ben a dombóvári Gépszövetkezet tulajdonába ment át a naki malom és szeszgyár is. (Lásd a 5. sz. képen az újraindulási engedélyt.)

A gazdálkodás elsajátítására Gazdaképző Iskolák indultak, Nakon Nagy József végezte el a mezőgazdasági főiskolát és szervezett Ezüstkalászos Gazdatanfolyamot. (6. sz. Kép. Bizonyítvány).  Időközben megalakult a Naki Földműves Szövetkezet is. Elnöke Kelemen Ignác, ügyvezető igazgatója: Bilecz Lajos, igazgatósági tagok K. Balog Imre, B. Kovács József, L. Kovács Sándor lettek. A cégbejegyzési költségeket terményből és tojásból szedték össze. (7. sz. Kép. Tagsági könyv.)

1945-47 között a földműves szövetkezetek agrárszövetkezetekként indultak és fontos szerepet játszottak a földreform során felosztott birtokok eszközállományának hasznosításában és az új gazdák termelőmunkájának segítésében. Az 1945. őszi jogszabály beszerzési és értékesítési tevékenységre is felruházta őket. Így ez a szövetkezeti hálózat a falu elsődleges – áruforgalmi téren egyetlen – szövetkezeti típusa lett. Ezeknek a szövetkezeti mozgalmaknak a továbbfejlesztése alkalmas lett volna az önkéntes, nyugati típusú bérlőszövetkezetek kialakítására – de nem így történt.

A politikai viszonyok alig két esztendő alatt a földműves-szövetkezeteket agrárszövetkezetekből korlátozott szerepkörű fogyasztási-értékesítő szövetkezetekké formálták. Ez a folyamat mezőgazdasági rendeltetésű vagyontárgyaik jelentős részének elvesztésével járt.

A mezőgazdasági termelés szövetkezeti formájának megtestesítője a szovjet típusú kolhoz lett. Nakon a juttatott földek új tulajdonosai -- a Gépszövetkezet termelési jogkörének megszüntetése miatt -- kénytelenek voltak ezen az úton elindulni.

Nakon a TSzCs 1949 őszén kezdett szerveződni és első elnöke Kelemen Gyula volt. (8. sz. Kép. Az első TSzCs elnök aláírása).

A központi irányításnak mindenben megfelelő kolhoz, 1950. augusztus 20-án alakult meg Nakon, 10 családdal és 70 kh földdel. Az első belépők az „újgazdák” lettek, akik földet kaptak a nagybirtokból, de eszközöket nem.  Neve:  „Út a szocializmus felé” TSzCs lett. Elnöke Tölösi Antal volt.

Az 1956-os forradalom nem hozott különösebb változást a TSzCs életében, csak név és elnökváltás lett, 1957 januárjában. Az új név: „Új élet” TSz lett, Zrinyi József elnökkel. Az 1959-1961 között végbement mezőgazdasági kollektivizálás a faluban 3 termelőszövetkezet megalakulását eredményezte. A parasztság meggyőzésére, Nakra a Lóden Posztógyár kollektíváját rendelték ki. (9. sz. Kép. A három TSz. elnöke, és az agitátorok). A meglévő mellé megalakult TSz-ek a következők voltak: „Béke” (elnöke Mányok Ernő), és „Napsugár” (elnöke: Vörös Ferenc). 1960-tól országosan megkezdték a termelőszövetkezetek egyesítését. Nakon így jött létre a „Dózsa” Mg. Tsz.

Ezt a pályamunkát az 51. Országos néprajzi gyűjtőpályázat  Bíráló Bizottsága dicsérő oklevélben részesítette.

Budapest, 2010. december 18. 

BEVEZETŐ 

            Ebben a tanulmányban egy nyugat-tolnai – egyutcás – falu 19-20. századi terület-, és lakosságváltozását mutatom be, egy falusi „cipészdinasztia” betelepülés-történetén keresztül, alapvetően családi archívumra hagyatkozva. Ahol külön nem jelöltem, ott saját, családi képeket, dokumentumokat használok. Ezeken keresztül érzékeltetem az utcakép változásait, hiszen anyai nagyapám a Fő utcában, az apai nagynéném az Eszterházy, míg szüleim az Újsorban laktak, ami alatt az Eszterházy utca túloldalát kell érteni. A három utcanév, három nagy esemény hatására alakult ki. Az első. a falu történelmi utcájának, – a Fő utcának – a létrejötte, amely Somogy-Tolna határával párhuzamosan fut észak-dél irányban. A 20. század előtt ebből az egy utcából állt a falu. A második esemény a Nagyatádi-féle nagybirtokrendezés volt, amelynek során 1930-ra kiépült a kelet-nyugat irányú Eszterházy utca déli oldala. A harmadik, az 1945-ös házhelyrendezésekkel és földosztásokkal kapcsolatos, amikor ennek az utcának az északi oldalára kezdték felépíteni a házakat. Nemcsak a ház és gazdasági udvar kialakítása jellemző egy-egy korszakra, hanem a falu és a nagybirtok alapvető viszonyának változása is. Családunkra jellemzően, a fotók egy falusi iparoscsalád életéből lesnek el pillanatokat, amelyben a mezőgazdasági gazdálkodásnak, munkának is jelentős szerep jutott.

 Szekszárd, 2010. május                                                        Bilecz Ferenc

Háttér, ami a településképhez hozzátartozik 

            Nak község Tolna megyében, a Dombóvári kistérségben található. Földrajzi koordinátái: é.sz. 46° 28′ 24.35″  k.h. 18° 3′ 5.87″. Lakói magyarok. 2010-ben 618 fő lakott 299 házban, és a faluhoz 2 778 hektár földterület tartozott.

            A falu nevét legkorábban egy 1266-os irat említi, villa Nok néven.[1] A Nak/Nok nevet többféleképpen magyarázzák. A faluban egy legenda él, amely így szól: „A koppányi basának volt egy Nak nevű szépséges leánya, akibe szerelmes lett egy magyar vitéz. Egyszer ez a vitéz elrabolta a basa leányát, lóra ültette, és meg sem álltak, amíg egy faluba nem értek. Itt bekéredzkedtek egy faluvégi házba, és kérték, hogy rejtsék el őket. A törökök egész estig kutatták, keresték, de nem találták meg őket. A faluban minden háznál jól bezárták az ajtókat, az ablakokat lefüggönyözték, nehogy fény szűrődjön ki, ami elárulhatta volna a törököknek, merre van a falu. A basa lánya nagyon félt, és kikukucskált az ablakon, jönnek-e az üldözők. Azok meg meglátták a világosságot az ablakban, és elkezdtek kiabálni, hogy „Ott vannak! Ott van Nak!” – hát így lett a falu neve: Nak.” Önmagában NAKnak, sem a NOKnak, nincs értelme a mai magyar nyelvben. Ha megtalálnánk az értelmét, akkor néhány helységnév lehetne jelzős összetételű is. A szótő maga a NAK (régiesen: Nok, Nock, Nook, Nakk) és jelző állna előtte: jágóNak, andorNAK. Van jó pár helységnevünk, amelyek neve -nakra végződik. (Andornak, Bakonak, Barnak, Csanak, Csorbának, Dobrónak, Dusnak, Idvornak, Jágónak, Kanak, Kapornak, Nak, Obronak, Palaznak, Parnak, Rozsnak, Szalonak (Schlaning), Szalatnak, Zalatnak.) Néhány kivételével felbonthatók szótőre és –nak ragra. De mi ennek az értelme? Az igeragozás (többes szám harmadik személy) nyilvánvalóan kiesik. Marad(nak) a részeshatározós, vagy a birtokos személyrag (idegen nyelvi mintára: német „für”; orosz „для”;) vagy a latin eredethatározó „de”, honnan, hova  „via de villa Bako” Bakóra vezető (Bakónak menő) út = Bakonak, vagy Bakó (Bakónak a ) faluja = Bakonak, esetek. A -nak rag a részeshatározói és a birtokos személyrag funkción kívül sokféle jelentéssel rendelkezik. A –nak ragos névszó a mondatban lehet például: helyhatározó, állapothatározó, eredményhatározó, okhatározó, célhatározó, tekintethatározó és még ki tudja mi nem? Egyelőre csak azt tételezhetjük fel, hogy Nak helységnév valamilyen idegen eredetű névszóból alakult ki, hacsak valaki rá nem mutat arra, hogy a nok valamilyen ómagyar lexéma és a képző itt egy önálló szó volt valamikor. De mit kezdhetünk egy lexémává vált képzővel vagy raggal? Idegen, feltehetően német vagy vallon eredetűnek tartják a szakértők is. Néhányan, (meg nem nevezett[2]) forrásra hivatkozva, lehetségesnek tartják, hogy a Zichy család egyik veje, bizonyos de Genere Nok kapta birtokul a falut az akkori hűbéri viszonyok szerint. Állítják, hogy „több legenda és mese közül jelenleg ez az egyetlen elfogadható magyarázat és írott forrás e furcsa néveredetre.”[3] De Nok nemzetségről nem tudunk! A német Nock személynévnek (de a nyílvesszőnek) sem lehet sok köze Nak falu nevéhez. Nak falu a „Réti folyónak” is nevezett, Marosd és Várong között eredő, patak völgyében alakult ki. A szomszédos helynevek, a földrajzi viszonyok, és a történelem elemzése nálam azt eredményezte, hogy a „Nok” falunév kialakulásában a francia nyelvű szerzetesek, lovagok szerepét találtam döntőnek. Ilyen szomszédos hely „Mersi” és „Várong”, amelyek névadói kapcsolatban lehettek a francia nyelvvel, ugyanis a somogyvári Kupaváron -- a Saint Gilles apátság mintájára építtetett kolostorban -- az 1200-as évekig francia alapítású bencés szerzetesrend élt. 1047-ben András királyunk befogadta a verduni szerzeteseket, a kalocsai érsek is a francia György lett. A szomszédos Várongnál a falu nevét királyi (külföldi, normann-varég) testőrség nevéből eredeztetik. Arra a kérdésre, hogy hogyan egyeztethető össze a francia a normannal Magyarországon, az a válasz, hogy a keresztesek seregében (ugyanígy a király testőrségében is) a zsoldosok ebben az időben, nagy számban besenyők, franciák, és varég gárdisták voltak. Ha Merse francia eredetű személynévből lett helységnév, akkor a Noque (Nok) francia elnevezés is szóba jöhetett a szomszédos helységre. Az óangolban merse=mersc, lápot, mocsarat jelent. Franciául ugyanez marais. Luxembourgban egy város és egy kanton neve Mersch. Az ófranciában a Noque „zöld öböl”, „félkör alakú bemélyedés a dombok között, völgykatlan” jelentésű. (Ezt egy francia-angol szótárban találtam meg: Noque: early French name for Green Bay.) Nak két domb a Mersi és az Almási között fekszik, a veszprémi és a pécsi püspökség határán. Elképzelhető, hogy valamikor a 12. században úgy nézett ki, mint egy zöld öböl „lápafő” alatt. Merse, Várong, Nak – egy helyütt, egy időben, megfelelő történelmi és földrajzi (Lápafő/Vápa-fő) háttér magyarázattal együtt, az ófrancia névadás logikus feltevésnek tűnik, és ez az elmélet sem gyengébb az eddig ismerteknél. Nak közelében több templom is épült, ez látszik az alábbi térképrészleten, amely a Szekszárdi Múzeum kiállításán szerepelt.

 Kép 1 Nak környéki középkori templomok 

A térképen 71, 103, 122, 164, 220, 255, 207, számmal vannak jelölve a templomhelyek, és Nak körül egy kb 3-5 km sugarú körön belül álltak, Egyházasmersén, Várongon, Lápafőn, Borjádon és Nosztányban. 1304-ben a naki földesúri templomot, amelyet Szent István első vértanú tiszteletére szenteltek, tulajdonosa a Papa nemzetségből származó Kustán fia László fia Demeter, eladta Sydó fia János fiainak, Istvánnak és Domokosnak. (DL 1677. Kelt: 1304-07-00. Kiadó: PÉCSI KÁPTALAN. Régi jelzet: Q 316 / 39 31). Így szól erről az 1304. júliusában kelt az alábbi oklevél[4]: 

 Kép 2 Nak. Dűlő nevek 

„Miklós pécsi prépost és káptalan bizonyságlevele: megjelent előttük a Papa nemzetségbeli Kustan fia László fia Demeter, aki a Tolna vármegyében fekvő, Nok nevű birtokát – amely Jurke fia Jurke terra-ja (földje), János két fia: István és Domokos, a vevők földje, a fehérvári egyház Inám nevű földje és Berolth-i Herbord fia Balázs földje között fekszik, és ahol Szent István első vértanú tiszteletére szentelt templom található – patrónusi joggal (az egyház kegyúri jogával) együtt eladják 80 márkán a Somogy megyei, Zala-i Sydo János két fiának: Istvánnak és Domokosnak, akik közül ez utóbbi most személyesen is megjelent. Erről a káptalan pecsétjével megerősített oklevelet adunk ki, a káptalan méltóságsorával, Gallus mester, pécsi olvasókanonok keze által.” Nak önálló plébániával rendelkezett, melynek filiája volt Lápafő és Várong községben. A regeszta megtalálható Fenyvesi László: Tanulmányok: tolna megye középkori történetéhez kapcsolódó oklevelek regesztái (Tolna megyei levéltári füzetek 8. Szekszárd, 2000) 56. oldalán. 

            Nakról a Katolikus Lexikonban az alábbiakat olvashatjuk:

„Nak, Tolna megye. Plébánia a pécsi egyházmegye dombóvári esperesi kerületében. - 1332: már létezett. Templomát Szt. Mihály tiszteletére szentelték, a mait 1904-ben építették. A törökök 1526 u. elfoglalták. 1772-ben alapították újra. Orgonáját (2/13 m/r, op. 507.) 1906: az →Angster gyár építette[5]. Harangjait 1923: 60 cm átm., 1926: 88 cm átm. ismeretlen mester öntötte. Kegyura 1880: Eszterházy Miklós herceg.

Gerecze II:895. (a templom 1757-ben épült) - Schem. Qu. 1981:232.

Lakói 1840: 873 r.k., 5 izr., 139 egyéb vall., össz. 1017; 1910: 1231 r.k., 1 ref., 21 izr., össz. 1253; 1940: 1189 r.k., 2 g.k., 3 ev., 1 ref., 1 izr., össz. 1196; 1983: 753 r.k., össz. 822. - 1948: r.k. ált. isk-ja volt.” 

            Megjegyzés: Az 1772-es újraalapítás nem teljesen értelmezhető, ha figyelembe vesszük az első templom 1757-es építését, vagy 1770-72-es adóösszeírásban szereplő 39 adófizető család meglétét. Pontosabban az alapítás az egyházra vonatkozik, amit bizonyít a naki Szt. Egyház pecsétjén található dátum is. Ekkor lett önálló plébánia, Lápafő, Várong, Nosztány, Szilfás filiálisokkal. A hívek száma 1783-ban 1131 fő volt. Az oltárt Lewis Róbert készítette fából, neogót stílusban. A templom építésze Molnár (vagy Horváth?) István hercegi építész volt. A templom, a régi templom helyére épült. A Szt. István első vértanú templom pedig, valószínűleg a falu északi végén, az Ökörélés dűlőben állhatott, a mai halastó partján. (Mersi közelében. A műholdas felvételeken jól látható a templomot körbevevő sáncárok.)

             Fényes Elek 1851-ben Pesten kiadott „Magyarország geographiai szótára, mellyben minden város, falu és puszta betűrendben körülményesen leíratik”, azt írja Nakról, hogy: „Nakk, magyar falu, Tolna vmegyében: 780 kath., 4 zsidó lak., paroch. szentegyházzal. Bort termeszt; erdeje és vízimalma van. F. u. h. Eszterházy.” 

            Csánki Dezsőnél^[6]: Nak (Nok) helységnév Villa Neku. (1138: Knauz. M. Strig. I. 89.) Terra seu poss. Nok. Villa Nock, Nok. Részben a veszprémi püspökségé volt. 

            Crusius postalexikonában (Bécs, 1804. IV. r. 1. kötet. A magyarországi posta története) is megtalálható Nak, „mint amely a dombóvári Eszterházy uradalom egyik faluja és Somogy megye határán fekszik. Tolnától 18 órányi távolságra van.” 

            A Pesthy Frigyes féle felmérésben - 1864-ben - a nakiak még ezt a választ adták a 4. kérdésre [7]: „A most meglevő községnek valóságos eredetéről bizonyos tudomással senki sem bír; azonban a létező egyházi iratok közt ezen község 1772-ben mint anyaszentegyházzal bíró fordul elő. Azelőtt tehát bizonytalan időkig a szakcsi anyaegyházhoz tartozván, meg sem lehet határozni, hogy mikor lett e néven említve. A létező egyházi iratok a szakcsi anyaegyháznál adhatnak erről kellő felvilágosítást.” Az elöljárók (a lelkész, a tanító, a jegyző, a bíró, esetleg a választott esküdtek) a gyűjtést alapvetően a faluban ismert mesékre, mondákra alapozták, kikérdezve az öregeket és a tanultabb embereket. Ezért ezeken a területeken arra a kérdésre, hogy mikor említették először a falu nevét, vagy honnan „népesítetett be” a falujuk - elégséges ismeretek hiányában - nem adhattak kielégítő választ. Viszont jól mutatja, hogy kinek, minek tartották magukat a hagyományaik szerint. Nakon, 1864. április 19-én küldték be a választ.^[8] Összeállította: Szemenyei Mihály lelkész, Kaposy György tanító, Gunda Lajos jegyző, Kétyi György bíró. A község leírását – az átlagtól eltérően - jobban részletezték a 7. pontban: „Ezen község határos éjszakról Lápafővel és Váronggal, keletről mielőtt az úrbéri regulatio bekövetkezett volna határos volt Szakcs mezővárossal, a bekövetkezett Urbéri Szabályozás után keletkezett uri birtok elválasztván e községet a szakcsi határtól, jelenleg keleti szomszéda Nosztán puszta: délről Hetény és inámi pusztákkal, melyek Somogy megyében vannak, és végre nyugatról ugyan Somogy megyében levő Szill községgel. A faluhoz legközelebb álló szántóföldek és rétek a következő topographiai nevek alatt fordulnak elő. Almási dűlő, szántóföld és sári rétek. Az első valószínűleg az ott hajdanán fenn állott és vadon nőtt körtvély és almafáktól az utóbbi pedig mocsáros hely lehetvén valamikor, a mocsáraktól vehette elnevezését. Kőlábi dűlő, az itt fenn álló kőláb vagy oszlopra állított szobortól vehette elnevezését. Érmelletti dűlő: ezen földek alatt messzebbről keletkezett ér, vagy folyócska, csermely húzódik, innét vette elnevezését. Itt közben esőleg megemlítendő, hogy a községnek jókora kiterjedésű legelője van. E legelő résznek nyugati végénél kezdődnek a községnek legjobb szántóföldei, valamint átaljában az egész határ, úgy ezen hetényi- és inámi-dűlő név alatt ismeretes földek meglehetős rónaságú fekvésűek és termékenyek. A falu alatt egy jókora kiterjedésű 35 holdas nádas húzódik el, melynek éppen közepe táján az úgynevezett malom-árok választja el Tolna megyét Somogytól. Ezen bozótság éjszaki végén kis Mersi név alatt fordul elő egy kissé emelkedettebb rétség, a nevét ezen helyiség a szomszédos inámi pusztának egyik kiegészítő részét képező Mersi pusztától veszi. Ezen Mersi puszta pedig hajdan bizonyos Mers nevű magas rangú katonatisztnek tulajdona lévén, róla neveztetett el. Végre a községnek éjszaki részén végződő legelőbirtok ökörélés, somosi és rókaberek név alatt ismeretes. Valamint az almási név alatt előfordult dűlő a mondott vadgyümölcs fáktól úgy az itt érintett somosi berek is somfáktól, melyek régen itt tenyészhettek, neveztetett el. Ebből azt lehet következtetni, hogy e községnek éjszaki része régente erdőföld lehetett, és így Nak községnek határa röviden de körülményesen le van írva, a lakosság pedig egészen magyar ajkú és rom. Katholikus hitvallású.” (Kiemelések tőlem).

            A Tolna Megyei Levéltár Alispáni iratok között (15235/1940. számon) a Közigazgatási tájékoztató lapon található Nak (úrbéres, 1848 előtt) kisközség 1925-ös közérdekű viszonyainak leírása. A történeti leírás az alábbi: „Az Árpádházi királyok korában, a XII-ik, vagy XIII-ik században keletkezett. Neve eredetileg NOK volt. (Zichy kódex I.130). Eredetileg Tolna megyéhez tartozott. A község a török hódoltság idején elpusztult és 1752-ben magyar lakosság települt ide.

A 800 holdas naki major nevű pusztát 30 évvel ezelőtt a község területéből lecsatolták és Újdombóvár eszményi községhez kapcsolták. (adatok hiányoznak)” Ez utóbbi mondat azért érdekes, mert az 1923-as földbirtokrendezéskor gyakorlatilag ezt kapta vissza a község az Újsor kialakítására! A falu 1632. kat hold területéből 1281 szántó, 126 kat. hold rét (kaszáló), 45 kat. hold szőlő, 81 kat. hold legelő, 79 kat. hold terméketlen terület volt jegyezve. Az 1275 összlétszámból 1264 r.kath. 1 g.kath. 4 ref. 2 ág.h.ev. 4 izr. vallású, 1274 magyar és 1 fő oláh volt. A faluban 270 ház, 410 lakásrésszel volt. Középületek: templom, iskola, községház. A községi képviselőtestület száma: 6 virilista, 6 választott tag, 2 póttag. Nagy és középbirtok nincs a faluban. A kisbirtokok átlagos terjedelme 7 kat. hold, törpebirtokok 3 kat. hold. Van 350 ló, 600 szarvasmarha, 1000 sertés, 300 juh. Háziipar: vászonszövés, házi szükségletre. 13 fő iparos. (cipész, asztalos, nyerges, bognár, lakatos, kovács). Megoldandó feladatok: műútépítés, világítás, vasútépítés. 

            Az 1937-es Tolna megye Adattára szerint, 1226 lakosa és 167 kat. hold (96 hektár, valószínűleg téves adat!) birtoka volt a községnek. A falu adminisztratív irányítását az alábbi személyek végezték: Körjegyző: Arany János. Segédjegyző: Papp Gusztáv. Irnok: Monostory Teréz. Községi orvos: Dr. Klapka János. Postamester: Bakos Erzsébet. Plébános: Fodor József. R.k. iskola: Cser János igazgató-kántortanító, Horváth József tanító. Iparosok, kereskedők voltak: Asztalos: Apáti István, Vörös Imre. Bognár: Kakas Ferenc. Borbély: Czakó János, Markovics György, Béres János. Cipész: Bimbó Ferenc, Farkas Mihály, Tölösi Antal. A listából kimaradt cipészek: Gadár Ferenc, Bilecz Lajos, Mányok Ernő, Varga József, később Kovács István. Kovács: Süle István, Vörös Gyula. Lakatos: Nagy György. Mészáros: Szitár József, Bíró János, Vörös László. Vegyeskereskedő: Farkas Mihály, Kovács János, Lekics Antalné, Weisz Jónás, Wolf Miksa. Vendéglős: Csókás György (falu, a templom közelében), Farkas Mihály, (utána: Kiss Imre, Eszterházy utca) Nagy Vilmos (a régi falu végén, a mai közepén), Szitár József (a régi csárda helyén, az Eszterházy és a Fő utca sarkán. A házon ma Szittár Gyula – hősi halált halt pilóta – emléktáblája látható). Nem szerepel az adatok között a községi bíró, aki a falu első tisztviselője, a községi elöljáróság feje, a községi képviselet választott elnöke volt. A 19. században a falu már nem tartozott a földesúr hatáskörébe. Inámban és Nosztányban állt az Eszterházy kastély, amelyben az intéző lakott, aki a nagybirtok és a cselédek napi dolgait rendezte. Az 1860-as telekkönyvi térképvázlatból kiderül, hogy a falu keleti szomszédja „Új Dombóvár”, a későbbi eszmei község, vagyis az úri birtok lett. „keletről mielőtt az úrbéri regulatio bekövetkezett volna határos volt Szakcs mezővárossal.” írják a nakiak 1864-ben. Nakon rendesen szabályozott községi közigazgatási életet éltek, melyben a községi bírónak vezető szerepe volt. Csendőrőrs, rendőrség sohasem volt a faluban, csak önkéntes tűzoltóság. Legközelebbi csendőrőrs 10 km-re, Szakcson volt. A lányok korán – 14-16 évesen férjhez mentek. Húsz éven túl a hajadon már vénlány volt. 1935-36-ban, Vonyó Kata nem mehetett férjhez a szerelméhez, Vörös Ferkóhoz, ezért 22 évesen falun kívül keresett magának egy Vörös Ferencet és hozzáköltözött. 1954-ben a hetedikes Macek Annust felpofozta Kelemen Gáspár igazgató, mert terhes lett, és a nyolcadikat már nem kezdhette meg. Hát így változnak az idők...

Családnevek az 1931-es Községi adófőkönyv alapján: Apáti, Balog, Bana, Barabás, Baranyó, Béldi, Béres, Bimbó, Bíró, Bodó, Bódog, Bognár, Bognár, Bucsi, Cser, Csizmadia, Csókás, Czakó, Czeglédi, Darázsdi, Durczi, Farkas, Ferencz, Fodor, Fülöp, Gadányi, Gadár, Gondos, Gulyás, Hájder, Halmai, Hegedűs, Hetesi, Hiti, Horváth, Iván, Juhász, Kadarkuti, Kakas, Kanizsa, Kapinya, Keceli, Kelemen, Kétyi, Kinli, Király, Kiss, Koltai, Kovács, Kránicz, Kum, Lakatos, László, Lekics, Lukács, Madarász, Magas, Maglóczki, Magyar, Markovics, Marosi, Márton, Mikolics, Nagy, Orbán, Pál, Pap, Pető, Pintér, Rab, Rádóci, Salamon, Sipos, Spergel, Süle, Szabó, Széles, Szeli, Szép, Szili-Balog, Szita, Szittár, Takács, Taszári, Tolnai, Tormási, Tölösi, Turi, Vancsa, Varga, Vonyó, Vörös, Weisz, Wolf, Zsiga. 

Kép 3 Ezüstkalászos gazda oklevél, 1948-ból 

Kép 4; Kép 5 Adásvétel hitbizományból, 1934-ben 

Kép 6 és telekkönyvi bejegyzése 1937-ben. 

Az Eszterházy utca kialakulása

(Nagyatádi birtokrendezés következménye, 1923-1945) 

            Mielőtt az utca létrejöttét bemutatnám, először kitérek néhány olyan létesítményre, amely később befolyásolta a falukép ezen részének alakulását. Ezek: a kisvasút, a szeszgyár, a malom, no és az Eszterházy uradalom.

            A 20. században Nak életében meghatározó szerepet játszott a „kisvasút” (Gazdasági Vasutak, továbbiakban: GV), mivel közúti összeköttetés Dombóvárral csak nagy kerülő úton – Szakcson keresztül -- létezett. A falun kívüli föld, herceg Eszterházyé volt, de kisebb-nagyobb területekre osztva bérbe adta jómódú gazdálkodóknak, akik közül nem egynél apáról fiúra szállt a bérleti jog, mint a Dőry-családnál, akik több nemzedéken át bérelték Tüske-pusztát. Nosztány-puszta 1946-ig Újdombóvár eszmei község része volt. Egyik bérlőjének nevét egy első világháborús emlékmű felirata is megőrizte: „állíttatta Szabó Lajos, Nosztány puszta bérlője, 1922. augusztus 27-én.” Az emlékművet a hagyományőrző fiatalok felújították. 

Kép 7 Inám. Eszterházy kastély 

Kép 8 Nosztány. Eszterházy kastély

http://www.nak.hu/galeria.htm

A bérlők intézőket alkalmaztak, az ő feladatuk volt a cselédek földművelő és állattenyésztő munkájának irányítása. Voltak kisebb kaliberű bérlők is. Például Strasser Henrik. Az ő kezdeményezésére kezdtek foglalkozni a vasútépítéssel. Ezt bizonyítja az ORSZÁGOS HIRLAP II. évf. 20. számában, 1898. január 20-án, a 12. oldalon megjelent hír: „Közlekedés. Vasúti előmunkálati engedélyek: Strusser Henrik, Inám pusztai lakos haszonbérlőnek, a magyar királyi államvasutak Új-Dombóvár állomásától Mászlony, Alsó-Hetény és Inam puszták, továbbá Gölle, Nak és Szili községek irányában Inámig vezetendő rendes nyomtávú gőzüzemű helyi érdekű vasútvonalra.” 1914-ben először a kegyes tanítórend indított járatot Csoma-Szabadi MÁV állomásról egészen Somogyszilig. Itt megindult a személyszállítás két- és négytengelyes, lórékből átalakított személykocsikban. A kegyes tanítórendnek két vontatójárműve – egy gőzmozdonya és egy Austro-Daimler-motoros mozdonya – volt. A Világháború megállította a fejlődést. Az Eszterházy bírtok gazdasági igényeinek kielégítésére csak 1923-ra épült ki a Nosztány-pusztáig elérő GV hálózat, 60,3 km-es hosszban. 1948-ban még pár összekötő- és szárnyvonallal bővült, majd a Gazdasági Vasutak első Ötéves Tervének keretében megépült Inámpuszta-Cserepespuszta szakasszal érte el végleges formáját. Az Inám-Nak-Nosztány vonal építése 1949-ben kezdődött. A kiegészítés megvalósításában nagy szerepe volt a nakiak követelésének, hogy biztosítva legyen számukra is a személy és áruszállítás. A kisvasút jelentőségét mutatja, hogy 1951-ben, május 5-én tartott naki községi tanács VB ülésén az alábbi Határozat született. „Inám puszta csatlakozását Nak községi tanács végrehajtó bizottsága a község nevében szívesen veszi. Mivel szocialista építünknek irányítása Dombóvárról sokkal könnyebb, mint Kaposvárról, a gazdasági vasút kiépítésével Dombóvár sokkal könnyebben megközelíthető, valamint területi adottság (Somogy megye sarkal bele Tolna megyébe) megkívánja, hogy Tolna megyéhez tartozzunk és ne Somogy megyéhez.” A kiépítés után csilléskocsik sora hordta a cukorrépát a dombóvári „nagy vasútra”. Egy zárt (paklikocsi) és egy pőre tehervagon állt a lakosság rendelkezésére egyéb teherszállítmányok (elsősorban építőanyagok, szén, fa) fuvarozására. Az ötvenes években késő ősszel -- a volt szeszgyár előtt felhalmozott-- répaprizmák látványa mindennapos volt. Itt a gazdák répája várt elszállításra a kaposvári cukorgyárba. Cserébe szeletet, melaszt, cukrot és pénzt kaptak. A vonat az Eszterházy – akkoriban Sztálin, majd Petőfi – utca kertjei alatt döcögött lépésben a domb miatt. (Szép nagyszüleim kertjénél mindig le tudtam lépni a mozgó vonatról, minden kockázat nélkül.) A vonatnak Nakon az utca felénél, és a falu Inám felöli végén volt egy-egy megállója. A 60-as évek elején fedett állomás épült a faluvégi megállónál. Inám állomáson az államosítás után deltavágányt létesítettek, és az addig különálló két vonal, a Dombóvári és a Csoma-Szabadi GV itt találkozott. Nakról Dombóvárra 1 óra alatt lehetett beérni a kisvasúttal. A Nak-Alsóhetény műút megépítése után, 1980-ban, a kisvasutat feleslegesnek ítélték az akkori illetékes elvtársak, és ez a leszereléséhez vezetett. 

Kép 9 GV hálózat térképe 

Kép 10 A Dombóvári Gazdasági Vasút szerelvénye Tüskében, a '70-es években.

FOTÓ: Erky-Nagy Tibor

Kép 11 A Dombóvári Gazdasági Vasút pályája a Konda-völgyben, az elbontás előtt, 1994-ben.

FOTÓ: Erky-Nagy Tibor 

            Nakon a XX. század első felében - a szeszgyárnál - volt egy malom is, mellette a Krakler molnár háza állt a megyehatáron, amelynek mára már a nyomai is eltűntek a malommal és a szeszgyárral együtt. Tolna megye levéltárában található az 1915. aug. 31-i Alispáni időszaki jelentés, amelyben Inám puszta, u.p. Dombóvár, hellyel van megjelölve a naki malom, mint Strasser Henrik gőzmalma. A megyehatáron épült malom, később a szeszgyár hovatartozása, mindig vita tárgyát képezte. A malom nevét Esterházy Pál gőzmalma, Nak néven olvashatjuk Szitkovics Sándor: Fejezetek a Tolna megyei malmok történetéből című írásában, (TMÖL Tanulmányok 4. kötet megjelent, 1994) valamint A gyárak Tolna megyében 1922-ben feliratú térképen 36-os jelölésű. (TMÖL alispáni lt. 3757/922). A szeszgyár, Inám-puszta néven, Magyarország gazdasági térképekben 1913, (Szerk. Edvi Illés Aladár és Halász Albert. Bp. 1921) anyagban található. Az Újdombóvárhoz tartozó Inámpusztai gőzmalomról, először a Pécsi Kereskedelmi és Iparkamara 1892. évről szóló jelentésében olvashatunk. Tulajdonosa Deutsch Zsigmond. A kazán tűzfelülete 36,92 m². Később Strasser Henrik gőzmalma, majd 1930-ban az inámpusztai Renaissance Bérgazdaság 70 q őrlésű malma, 1942-ben az Inámpusztai Gazdaság naki malma, végül, 1942-ben Esterházy Pál Gőzmalma, Nak – néven szerepel. A malmot 1947-ben államosították, a szeszgyár 1949-ig üzemelt. Legvégül, 1953-ban, a kormánydöntésre, lebontásra került létesítmény kéményének tégláit a nakiak használták fel – járdaépítésre az Újsorban. (A szeszgyárak és a malmok tömeges megszüntetése Magyarországon, éppen olyan ország romboló cselekedete volt az akkori kormánynak, mint a rendszerváltást követő kormányok intézkedése a magyar élelmiszeripari feldolgozó üzemek külföldikézre játszása -- és ezzel azok felszámolásának előkészítése.). 

Kép 12 A malom és a szeszgyár újraindítása 1945-ben 

            Szólni kell még a hitbizományról és az eszmei községről.

A hitbizomány egy olyan rendelkezés, amellyel valaki - az alapító - bizonyos vagyont minden jövendő vagy legalább több nemzedékre a család elidegeníthetetlen vagyonának nyilvánítja. Magát a vagyont is hitbizománynak nevezi. Magyarországra a hitbizományt először az 1687. évi IX. t.-c. hozta be a főrendek vagyoni romlásának megakadályozása, az önkényes vagyon elidegenítések és tékozlás megfékezésére. A hitbizomány alapítása királyi privilégiumlevél alapján csak szerzeményi birtokra, a fennálló öröklési jog alóli kivételként jöhetett létre a család “fényének” (splendor familiae) biztosítása érdekében. Végrendeletileg érvényéhez szükséges királyi jóváhagyás, s az illető megyének vagy megyéknek, ahol a hitbizományi javak fekszenek, közgyűlésén történendő kihirdetés. A hitbizomány hatálya, hogy az utódok a hitbizományt annak elvesztésének terhe alatt el nem zálogosíthatják, s el nem idegeníthetik, legfeljebb az értékének egyharmadáig terhelhetik meg, a hitbizományi bíróság hozzájárulásával. (Hogy ez hogyan történt papíron, lásd példának a nagyapám, Gadár Ferenc és Eszterházy Pál herceg hitbizományos között létrejött adásvételi szerződést.) Az Eszterházy hitbizomány ugyanis megengedte az elidegenítést arra az esetre, ha a család érdekeit szolgálná és ahhoz az egész család hozzájárult. Ezt a legnagyobb hitbizományt, 1685-ben herceg Eszterházy Pál alapította (402.820 hold), elsőként az országban. Elnevezése: Hochfürstlich-Esterhazyscher Fideikommis, vagyis Magas-hercegi Eszterházy hitbizomány. Külön érdekessége, hogy nem szerzeményi, hanem ősi vagyonból[9], (szerintem a török után szerzeményi volt a vagyonának jó része) ami ellentmondott az 1687. évi IX. tc-nek. Pál herceg és nádor az alapítást 1695–1696-ban két végrendeletben erősítette meg. Az Eszterházyak birtokának területe Galgóczi Károly szerint elérte, ha meg nem haladta a württembergi királyságét. Ágoston Péter az egész hitbizományt egy millió holdra becsülte. 29 uradalmi központja volt és két részre: felső és alsó uradalmakra osztották. A felső kerülethez a nyugat-magyarországiak tartoztak. Ezeket 1764-ig egy, azután két felügyelő (inspector) igazgatta. Az alsó uradalmak két: lévai és ozorai kerületre oszlottak, mindkettő élén egy-egy felügyelővel. Az Eszterházy hitbizomány 54 075 kateszteri holdra terjedő dombóvári uradalmában az alábbi helységnevek szerepelnek: Új-Dombóvár (Csurgó, Dalmand), Kondor, Leperd, Mászlony, Nosztány, Szarvasd, Túr, Tüske, Gyula-Jováncza, Döbrököz, Kurd, Szakály, Kocsola, Szakcs, Nack, Pula, Gölle, Kapos-Szekcső, Sásd, Tékes, Vaszar, Nagyágh, Mekényes, Tófő, Ráczkozár, Meződ, Hörnyék, Jágónak, Vásáros-Dombó, Csikóstöttös, Gerényes, Tarros.[10] A hitbizomány alapítási jogát ez a törvény a Magnati et Proceresre, tehát a főurakra szorította, s a köznemeseket kifejezetten kizárta. A köznemesekre az 1723. évi L. t.-c. terjesztette ki, mely az első törvényt részben módosította. (1885 előtt csak főnemesek alapítottak hitbizományokat, összesen 27-et. 1850-től 1870-ig összesen 11 új hitbizományt alapítottak.) 1870-től 1899-ig azonban, Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt 54-et, kétszer annyit, mint az egész rendi korszakban. Ekkoriban került sor köznemesi hitbizományok alapítására is. A hitbizomány alkalmas volt arra a célra, hogy a föld megszerzéséért folytatott nemesi vetélkedéseknek, családi torzsalkodásoknak, vagy lazaságoknak a birtok ne essen áldozatul. Eszterházy birtokon – mai szemmel nézve is – modern gazdálkodás folyt. Inámban a dohánytermelés, szárítás adott munkát a környékbelieknek. A cselédházakban trágyából nyert biogázzal főztek, szélkerék húzta a vizet az istállók számára, a terményt – főleg a cukorrépát – lóvasúton (lórén) szállították Dombóvárra. A múltban mindig a leghatalmasabb egyházi és világi személyek gondoskodtak arról, hogy ne kelljen feldarabolni, megosztani senkivel ezt az állattartásra és földművelésre kiválóan alkalmas területet. Ugyanakkor a 20. században a merev és megváltoztathatatlan tulajdonviszonyok már a fejlődés gátjaivá váltak, mivel nem tették lehetővé, hogy a nincstelen parasztok földhöz juthassanak. Éppen Illyés Gyula volt az, aki írásaival ráirányította a figyelmet arra, hogy föl kell oldani azokat a jogi védelmeket, amelyek a nagybirtokokat védték az akkori Magyarországon, hogy földet kaphasson a lakosságnak az a nincstelen része is, amelyik képes volna előre lépni, de föld híján nem tud gazdálkodni. De erre csak 1945 után kerülhetett sor. 1948. július 27-én jelent meg a 7930/1948. Korm. számú rendelet a családi hitbizományokhoz tartozó vagyontárgyak zár alá vételéről. A hitbizomány megszűntetéséről 1949-ben hoztak törvényt. (1949. évi VII. törvény.)

A fentiek ismertetését azért tartottam lényegesnek, mert a vizsgált területen a viszonylag csekély földesúri birtokokon kívül a veszprémi püspökség, a fehérvári kanonok, és az Eszterházyak osztozkodtak, még a török idők alatt is! Ez pedig jelentősen befolyásolta az itt élők életét, sőt hatással volt a török hódoltságot követő betelepítésekre is. Gondoljunk csak arra, hogy az Eszterházyak katolikusok voltak és mindjárt érthető lesz Tolna megye nyugati részének vallási hovatartozása! Nak kegyura is Eszterházy volt. (Kegyúr: Katolikus templomot alapító, fenntartó vagy anyagilag támogató és ezért kiváltságos jogokat élvező jogi személy.)

            Az „eszmei község” magyar sajátosság. Ellentétben a Monarchia más országaival, nálunk az uradalmak önálló közigazgatási kategóriával nem rendelkezhettek, ezért „csináltak” maguknak egy „községet”, ami a nagybirtokokhoz kapcsolódva működött. A lakói teljesen vagy legalábbis túlnyomó részben bérlők, cselédek és uradalmi alkalmazottak voltak, akik a megélhetésük miatt függő helyzetbe kerültek a földbirtokossal. A községnek járó, törvény szerinti szerveket (képviselő-testület, elöljáróság), a helyhatóság jogait a földbirtokos kisajátította, és saját érdekében működtette. Az eszmei községek létezése tehát ellentétes volt a községekről szóló törvénnyel, mind a betűjével, mind a szellemével, de mivel jelentős magánérdekek fűződtek a működéséhez, és mivel az érintett nagybirtokosok komoly befolyással voltak az érintett vármegye közigazgatására, ezért a hatóságok sok évtizeden át szemet hunytak a létezése fölött. Újdombóváron az Eszterházy hitbizomány 1910-13-ban alakította ki az újdombóvári eszmei nagyközséget, amelynek területe 36 023 hold, 560 n-öl, népessége 4826 lélek. Állt: „Tüske, Gunaras, Kiskonda, Mászlony, Nosztány, Szilfás, Felső- és Alsó-Borjád, Felső-, Alsó-, és Kisleperd, Iharos, Ó-, Új- és Németdalmand, Csáblény, Kőkut, Vörösegyháza, Alsó-, és Felső-Sütvény, Ürgevár, Külső-, és Belső Pogányvár, Tárkány, Csurgó, Hangyálos, Szarvasd és Nagykonda pusztákból; Birka, Dombóvári, Szakcsi, Naki, Cser, és Újcser majorokból; és Kozmándi-, Újbíródi-, Keskeny- és Pilicz tanyákból” (Dr. Szőke S. Dombóvár. 1996/218. old.) Újdombóváron már 1918-ban kimértek az Eszterházy-birtokból 200 kataszteri holdat 591 építési teleknek, főleg vasutas, és más kisembereknek. 1924-ben a Belügyminisztérium rendelete alapján az eszmei községet fel kellett oszlatni, mert az újdombóvári Esterházy-telep 220 házával, mely ekkor készen állt, valóságos községet alkotott. A nagybirtok további felosztására – ami Nak, Eszterházy utcájának kialakítását lehetővé tette – csak a Nagyatádi féle földbirtokrendezés következtében valósult meg, 1923-28-ban. Bár ezt megelőzően is állt már itt néhány magánház, ezt bizonyítja az 1922/23-as tanév tanulólistája, ahol az alább felsorolt gyerekek „újsoriak” voltak:[11], természetesen utcanév és házszám nélkül, Nakhoz tartozva. I. osztály: Kétyi István, Kránic Katalin. II. osztály: Darázsdi János, Kovács Sándor, (Eszterházy u. 52) Kovács István, Kétyi Teréz, Pál Erzsébet, Takács Imre. III. osztály: Turi Katalin. IV. osztály: Apáti Margit, Szabó István, Szabó Teréz, Takács Ilona, Turi Mária. V. osztály: Béres János, Kum Juli, Szabó Teréz. VI. osztály: Szabó Rozália. Erre a magyarázatot az 1893-as Nak község kateszter térképén találhatjuk meg. (TMÖL). Itt látható, hogy kialakításra került az „Esterházy telep” 62 udvar-, és kerthellyel. (Ez a számozás, később is megmaradt. Nagyságuk 1200 négyszögöl, egységesen.) Ezekből a 6, 9, 15, 25, 27, 28, 31, 56 számú telkek már „házhelyként” vannak jelölve. Velük szemben, az északi oldalon, a naki kisházasok „nadrágszíj” parcellái húzódtak, amelyek csak 1945 után lettek összevonva és az útra merőlegesen kimérve házhelyeknek. A 29 és 30 számok között a később „Pap Antal” útjának elnevezett út húzódott, amelyen a kisvasút újsori megállójához lehetett kijutni, sokszor „nyakig érő sárban”. A mai Petőfi utcából egy ház van ezen a térképen jelölve, mégpedig a Szittár-ház fölötti, ami Kovács József tulajdona volt, és a 913/2-es kateszteri számmal látták el.

Kép nak 001 és 002

Nak. Kateszter 1893. Újsori rész. 

A házhelykiosztás lebonyolítását az Országos Földbirtokrendező Bíróság 6090/1923 számú Ítélete alapján végezték el.[12] Tekintettel arra, hogy a hitbizomány Nak és Lápafő községek kérelmezőinek földhözjuttatására a borjádi területet adta át az OFB-nek, az a két község megváltási ügyét együtt kezelte. Nakra vonatkozóan ez így nézett ki:

            A kialakítandó utca helyén lévő községi és magán földeket az Országos Földbirtokrendező Bíróság (OFB) „házhelyek céljára – az alábbiak szerint adandó kárpótlás mellett – megváltás útján megszerzi...” , a herceg Eszterházy Pál nádor által alapított elsőszülöttségi hitbizomány, pedig összesen 264 kat. hold 800 négyszögölet, „az államtól földbirtokpolitikai célra átvesz, és abból elsősorban a házhelyek részére megváltott területek kárpótlásául, Nak községnek, Kelemen Lászlónak, Máriának, és Gézának, Balog Jánosnak juttat, a többi  ingatlant pedig az 1923. évi január hó 17-ik napján kiállított egyességi okirat szerint .......176 kérelmezőnek .........juttatja....” Elsőbbséget élveztek a hadirokkantak, hadiözvegyek, a vitézségi éremmel kitüntetettek, a hadiszolgálatot teljesítettek, nagycsaládosok. Az egyenlő körülményekkel rendelkezők között „sorshúzás eredményéhez képest” nyertek kielégítést. Az „új soron” végül 62 házhelyet mértek ki, (az Esterházy-telepen) amelyre hamarosan házak épültek. Ugyanebből az ingatlanból a 16 kat. holdat két vitézi telek kialakítására a vitézi szék rendelkezésére bocsátottak. Valamennyi földhözjuttatottat kötelezi, hogy a kapott ingatlan minden kat. holdja után a kat. tiszta jövedelem 100%-os összegét előlegül és kat. holdanként 1000 K. költségelőleget – felszólításra – a magyar állam részére fizessen meg. A megváltási árat a birtokbavételtől bizonytalan időre, de legfeljebb tíz évre elhalasztja, de a birtokbavétel és a teljes megváltási ár közé eső időre haszonbért kell fizetni, melynek mértéke 7,5-10 kgr. búzát, vagy annak tőzsdei árát kell minden naptári év szeptember havának első napjáig leadni. A megváltási árra az 1920. évi XXXVI. törvénycikk 42. §-a az irányadó. Lényege, hogy a vételárat az 1914 előtti viszonynak megfelelő aranykoronában állapították meg és azt teljes egészében az új tulajdonosoknak kellett megfizetniük. (A fenti Ítéletből -- mint lápafői választmányi tag – egy példányt kapott nagyapám, Gadár Ferenc is, aki katonaviseltként, a kisiparosok között 1 kat. hold földhöz jutott ily módon Lápafőn.) A megváltási ár kifizetése nem kis terhet jelentett az újonnan földhözjutottaknak, főleg ha nem volt mivel megművelni a földet. Ez pedig az újsoriaknak nemigen volt, és később a 45-ös földosztáskor sem jutnak majd felszereléshez és állatállományhoz. Apám nagynénjének a férje Szép István – aki nekem az apai nagyapámat pótolta -- háborús rokkant (a bal szemét kilőtték az olasz fronton), és útkaparó volt, tehát állami fizetést, majd nyugdíjat kapott. Nekik a teheneik voltak az igásállatok. Ők laktak az Eszterházy u. 47 alatt, amelynek udvarvázlatát láthatjuk az alábbi rajzon. Szinte valamennyi ekkor épült porta, hasonló elrendezésű volt. A hátsó udvar kialakítása lehetővé tette, hogy csépléskor a traktor-cséplőgép-elevátor egységet, a „masinát”, egyik portáról a másikra könnyedén áttelepítsék. Egy ilyen egységet látunk a képen, munka és telepítés közben. A felvételek 1939-ben készültek, Nakon. A téli képen az Eszterházy u. 47-49 számú házakat láthatjuk, 1963-ban, és ugyan azt, 2009-ben. (A Szép, Kum, Széles porták már 1930-ban ezekkel a házszámokkal rendelkeztek). Az Eszterházy utca számozása szinte változatlanul megmaradt a mai napig. Kezdődött a malomnál lévő legelőnél, az 1-es számmal (Itt özv. Horváth Györgyné lakott, akinek házát Gadár nagyapám megvette a faluban, és később is segítette az özvegyet az új háza felépítésében), és véget ért a falu keleti legelőjénél a 62-es számú házzal. (Kiss Péter). A 63-as szám már a túlsó oldalon volt. (Apátiék, később szó lesz róla).

 Kép 13 Nak. Udvarelrendezés 20 sz. eleje

 Kép 14; Kép 15 Nak. Petőfi u. 1963 és 2009. (Korábban Eszterházy u. 47. Fotó a 77-es hsz. felől nézve) 

Kép 16Masinálók Nakon, 1939-ben 

            Sajnos az adminisztráció gépezetébe por kerülhetett, mert a dombóvári főszolgabírónak 1927-ben, levelet kellett írni az alispánnak, annak érdekében, hogy a „naki újsort” ténylegesen csatolják Nak községhez, mert még mindig Újdombóvárhoz tartozik. A kérelmet Apáti István asztalos és társai (valamennyien naki lakosok) adták be, még 1926 tavaszán. „A naki újsor ma is Ujdombovárhoz tartozik, holott ez a rész teljesen összefügg Nak község lakott részével.”-írja a levelében a főszolgabíró, 1927 okt. hó 4-én. Így fordulhatott elő, hogy a kérelmező nakiakat, hivatalosan újdombóvárinak tekintették. A határátcsatoláshoz az engedélyt 1928. május 14-én a pécsi M.kir.állami 11.földmérési felügyelőség megadta. Tolna Vármegye alispánja a 17.990/1928 számú Véghatározatában 40 kat. hold 1.350 négyszögöl ingatlant közigazgatásilag Nak községhez csatolta, 1928. nov 12-én. Ezzel kialakult a közlekedési út és ekkor kapta az Eszterházy utca nevet az új sor. A szomszédos falvak ettől kezdve csak úgy hívták Nakot, hogy hely, ahol az emberek „egy oldalon borotfálkoznak”. Ez így is volt az Újsorban 1945-ig, amikor az újabb házhelyrendezés eredményeképpen elkezdték felépíteni a másik oldalon is a házakat. 1950-től Sztálin utca, majd 1957-től Petőfi utca lett a neve. Itt a számozás már többször változik.

            A falu legismertebb embere Széles Lajos (1897-1992) az utca régi, déli oldalán lakott feleségével. Sok égési sérült és kísérője ismerhette meg a 60-70-es években a naki Újsort, amikor Lajos bácsi és csodaszere (Naksol[13], Irix) valójában csodás gyógyulást adott a rászorulóknak. (lásd: Mezei András: Mindenki megégetheti magát avagy a Naksol regénye című könyvét. Maecenas Kiadó, 1988.) Lajos bácsi kálváriája – halálával -- véget ért. Találmányát 2004-ben kivonták a forgalomból. A hivatalos verzió szerint: „A NAKSOL (amit 1988-ban gyógyszerként törzskönyveztek, ma: Törzskönyvből törölt!) azért nincs gyógyszerként forgalomban, mert a növényi kivonat sok száz hatóanyagának nagyon bonyolult összetétele miatt, a standardizálás hosszú fejlesztési folyamatot igényel.” No comment.......

            Gadár nagyapám 1924-ben vette meg Horváth Györgyné (született: Istenes Teréz) házát Nakon, a Fő utcában. A házra, felesége (Mányok Ilona) szakcsi örökségéből tellett. (175-ös számú volt a Fő utcában, amikor a 70-es években lebontották), és később földet, szőlőt is szerzett hozzá. Ez a ház akkor még a régi falu szélén volt, szemben a mai faluházzal, amelynek helyén pásztorház, és Weisz Jónás kis boltja, később buszgarázs, állt. Szőlőskertje volt a Mersi hegyen és a kertek fölötti dűlőben, a Fő utca keleti házsorai fölötti domboldalban is. Lova, fogata, tehene, szekere, hízói, 8 hold szántó, szőlő és a házhoz tartozó rét, no meg a cipészműhelye volt 1945-ig. Több, későbbi naki cipész nála tanulta ki a szakmát. Üzletköre kiterjedt az uradalom területére is. A kertek alatti szőlőben a Bíró hentes volt az egyik szomszéd, akinek szalmával fedett jégverme állandóan gyermeki kíváncsiságunk tárgya volt. Ezt telente, a megáradt és befagyott patakból, vagy a halastóból, töltötték fel jéggel. A nakiaknak még az Almási dűlőben (Lápafő és Nak között) volt szőlejük. A viszonylagos jómódhoz takarékos életvitel tartozott. Húsétel csak vasár-, és ünnepnapokon került az asztalra. Most is visszacseng a fülembe az egykori gyerekmondóka szövege, amit nagyanyámnak válaszoltuk, amikor megkérdezte, hogy mi legyen az ebéd: „Gánica, pempő / Nékem az nem kő!” – skandáltuk kórusban. A „lisztisterc” – egy fokkal már előrébb volt a lisztes étkek sorában. Viszont olyan finom kukoricaprószát, meg „kábosztásrétest”, amilyet a Barcsa néném készített -- azóta sem ettem! 

Kép  17 Újdombóvár Nakon? 

            1945 előtt Nakon, Vörös Gyula volt a bíró. A bírói tisztség 1950-ig megmaradt. 1945-ben – a földosztáskor – a bíró H. Nagy János, a helyettes bíró K. Balog Imre lett. Láthatjuk, hogy a 20.század elején négyszer több lakója volt a falunak, mint ma, és jelentős iparos létszámmal rendelkezett. A „textil háziipar” maradt a gazdákra. Erről Anyám, Bilecz Lajosné, született Gadár Mária, (Lápafő, 1922. augusztus 13) – aki 88 éves korára a falu legidősebbjei közé tartozik – így mesél: „Régen, 1700-800-as esztendőkben jött hozzánk a szomszédos oláh, szerb, horvát területekről a kender feldolgozásának technológiája. A kender 1-1,5 m magasra is megnő. Sűrűre vetik, így vékony szárú lesz. Nyáron nyüvik, áztatják a kenderáztató tóban 10 napig. Utána szárítják, törik, azaz „tilolják”, ahol „pozdernya” keletkezik. Este a „nyomóban” ezt összetekerik és a lányok lába alá rakják, hogy a sarkukkal tapossák puhára. A lányok énekelnek, dalolnak, csalogatják a legényeket. Főtt kukoricát kínálnak, citerára táncolnak. Később, a megpuhult, megtaposott kenderszálat rokkával „megfonyták”. A fonalat edényekbe rakták, rétegenként meghamuzták vízzel és a tüzes kemencébe, tették, hogy megfehérítsék. Szövőszéken szőtték belőle a vásznat. Szövőszék volt minden faluban legalább egy. A vászonból maguk varrták a ruhaneműt, rendes gatyát, inget. A „fehérnép, fehércseléd” elnevezés innen ragadhatott a nőkre.” Az „aszögről ezt mesélte: „A faluban, 1932-ben, az aszögön lévő szalmatetős régi házak leégtek. Akkor már volt biztosításuk és 1940-re felépültek a házak. A „deréksoron” egy ház maradt meg az 1800-as évekből. Ez egy púpra épült, vastag föld- vályog fallal, piciny kis ablakokkal, vesszőfonatú csúcsfallal, zsupp tetővel, szabadkéménnyel, hidegkonyhával, alsó-felső ajtóval. A másik legrégibb ház a Jóni Árpié volt a deréksoron, ami 1940-ben dőlt össze. Jóni zsidó árus volt. Kocsival hozták az árut, és termést, baromfit, tojást vittek el cserébe. Voltak „jövő-menő” árusok is. Tojást vásároltak az oláhok, a bolgár árus nyakba akasztott ládából bugylibicskát, tűt, cérnát, zsínórt, gyöngyöt árult. Fagylaltot a Kuti cukrász hozta vasárnaponként, Dombóvárról, kocsival. Az ötvenes években már mozi is működött egy benzines agregátról, a Nagyék kocsmája helyén.”

 Kép 18 Kép 19 Életképek egy naki cipész udvarából. Gadár Ferenc az 1930-as években. 

Kép 20; Kép 21 Nak, Eszterházy u. 47. alatti lakos kerékpárjával és annak papírjával 1937-ben

(Bilecz Lajos ás Pál Rózsika) 

Kép  22 Szittár Gyula emléktáblája. Nak, 2009 

Kép 23 Szittár Gyula pilóta levelei Bilecz Lajos cipész mester úrhoz 

Kép 24 Ahol az Újsor kezdődik. Szittár Gyula emléktábla avatása 2009-ben. 

Az Újsor kialakulása

(1945-ös föld-, és házhelyosztás) 

A 45-ös földrendezésnél a falu vezetői igyekeztek kiterjeszteni Nak határát, amelyet a 90-es évek „rendszerváltásánál” azután elvesztettek. („Kijárták” Kaposváron, hogy a Tolnába nyúló 500 kh. somogyi földet Naknak adták! De a malmot és a szeszgyárat nem tudták megmenteni.) Az 1945-ös házhely kimérések az Eszterházy/Újsor utca üres (északi) oldalán is lehetővé tették a házépítéseket. Pontosabban a folytatást, mert a szüleim 1940-ben, már telket vásároltak itt (Hájder Jánostól) és megkezdték az építkezést, ami 1943-ra fejeződött be. Akkor szinte még egyedül a mi házunk állt ezen az oldalon, (1945-ben, én már ott születtem, az akkor 65-ös számú házban) nem számítva a faluvégi egyszobás kis házat (Újsor 63), amit a falu épített az Apáti lányoknak és az anyjuknak özv. Apáti Imrénének. Még egy szomszédunk volt a keleti oldalról: Farkasék. (Farkas József, Újsor 64). 

Kép 25 Telekkönyvi végzés az első házhelyvásárlásról az újsor északi oldalán, 1940-ben 

            1960-ra az Újsor (Sztálin utca, majd Petőfi utca.) mindkét oldala beépült. 1945-ben a házhelyigényeket a Földosztó Bizottság bírálta el a rászorulók között, majd kisorsolták a házhelyeket. Aki nem kapott, annak megindokolták az okát, ami általában az volt, hogy már van házhelye, vagy örökölt, vagy éppen nőtlen. Az átengedésre kötelezett földtulajdonosok (Összesen 38 fő, 23 kh. 647 n. öl) 1,2-szeres kárpótlást kaptak az Eszterházy birtokból kisajátított földrészekből. A tulajdonosok jól jártak, hiszen nagyobb területet kaptak az eléggé értéktelen földjükért. Ezek a paraszti „nadrágszíj” parcellák ugyanis az Eszterházy utca házaival párhuzamosan-szemben feküdtek, és mint út menti földek, a szemben lakók baromfiainak legelőivé váltak. Jogi alapja a rendezésnek a földmívelésügyi miniszter 2.400/1945. F.M. számú rendelete volt, amely 1945. április 27-én jelent meg. Nakon azonnal, még április elején, megalakult a Földigénylő Bizottság. Elnöke: Bilecz Lajos, tagjai: Balog Imre, G. Nagy József, Béres József, Szabó Mihály, Bódog Mihály, L. Kovács Sándor lettek. Jegyzők: Dobos György és Szíjártó Emil voltak. Bíró: H. Nagy János. Az igénylés befejeztével – járóöllel – azonnal nekiláttak a föld kiméréséhez és kiosztásához. Így a tavaszi vetést időben el tudták kezdeni. (Kukorica, búza, lucerna). Kb 240 földigénylő kapott így 2200 kat. hold földet. A megváltási árat rendelet szabályozta. Ha figyelembe vesszük az 1925-ös adatokat, ahol a falu 1281 kat. hold szántóval rendelkezett, akkor 1945-ben a falu szántóföldjeinek 2/3-át a juttatott földek tetté ki! Ez a naki családok több mint 80%-át érintette! A házhelyrendezés véglegesítését a Tolna Vármegye Földhivatal 32934/1948 számú Véghatározata tartalmazza. Házhelyet 29 család kapott, indokoltan elutasítottak 34 kérelmet. 

Kép 26¸Kép 27 Részlet a Véghatározatból 

Kép 28 A Rendelet 

            Az Eszterházy utcának folyamatosan „Újsor” volt a neve, akkor is, amikor Sztálin, vagy Petőfi utca feliratú táblák kerültek a házakra. Amíg nem került sor a villanyoszlopok felállítására – ez 1954-ben történt – volt egy különleges látványossága ennek az utcának. A közepén startoltak reggelente a ludak. Az út elég meredeken lejtett keletre és nyugatra is. Pár lépés nekifutás után a levegőbe emelkedtek és csak a faluvégi legelőnél (pataknál) landoltak. Ezek az 5-6 kilós madarak azután rendszeresen kiverték az oszlopon lévő biztosítékokat, ami a mutatványuk elmaradásához vezetett. Szárnytollaikat levágták, később, 1959-től -- a nosztányi és felsőhetényi „TSz” kövesút megépítése és az autós forgalom beindulása után -- már ki sem engedhették őket az utcára. (Az Újsor ekkor kapott szilárd útburkolatot, amely korábban csak a Fő utcában volt.) Megszűnt a legeltetés is. Eltűnt a juhász is a falu legelőjével együtt, amit a TSz felszántott. Csordás az utóbbi időkben már nem volt. Ezt a feladatot is megosztották egymás között a falusiak, mígnem erről is „leszoktak”. Nyaranta, aratás előtt, a falu lakói sorban teljesítettek éjjeli tűzfigyelő szolgálatot. Legkedvesebb emlékeim közé tartoznak azok az éjszakák, amiket nagyapámmal a tűzfigyelő toronyban, vagy a gallyakból épített sátorban töltöttünk ilyenkor.

            Kezdetben – 1945-től – a szolgáltató jelleggel működő Gépszövetkezet Mac Cormick (petróleum hajtású) traktora (Gy.sz.: 147097/36), a nosztányi uradalomból maradt Hoffer és a hetényi határban az uradalom gőzekéje oldotta meg az újgazdák eszközproblémáját, a náluk végezett bérmunkával. A többi kézimunka volt. Az üzemanyagért terménnyel fizettek a dombóvári gépszövetkezetnek. A sikeres munkát a megyei vezetőség is elismerte és gépeket adtak jutalomként. Az ekkor kapott 1 db vetőgépet, 1 db kukoricamorzsolót, 1 db lókapát, és egy trágyalé szivattyút, később átadták az alakulófélben lévő TSzCs-nek. A fejlettebb gazdálkodás elsajátítására Gazdaképző Iskolák indultak. 

Kép 29; Kép 30 A Cormick engedélye és a göllei gazdaképző báli meghívója 

Kép 31 Ha ló nincs – traktor is jó. (Apám az aratógépen) 

            A TSzCs 1949 őszén kezdett szerveződni és hivatalosan 1950. augusztus 20-án alakult meg Nakon, 10 családdal és 70 kh földdel. Az első belépők az „újgazdák” lettek, akik földet kaptak a nagybirtokból, de eszközöket nem. (Kivéve a Gépszövetkezet „ajándékát”). A belépés és a szervezés önkéntes volt. A korábbi gépszövetkezet típus ment át Nakon 1949 őszén TSzCs formába. Ami megmaradt belőle azt „Földmívesszövetkezet”-nek hívták, de ennek már termelési nem, csak kereskedelmi (bolt és felvásárlás), azaz beszerzési és értékesítési jellege, volt. A naki Földműves Szövetkezet elnöke Kelemen Ignác, ügyvezető igazgatója: Bilecz Lajos, igazgatósági tagok K. Balog Imre, B. Kovács József, L. Kovács Sándor lettek. A cégbejegyzési költségeket terményből és tojásból szedték össze. Ezeknek a szövetkezeti mozgalmaknak a továbbfejlesztése alkalmas lett volna az önkéntes, nyugati típusú bérlőszövetkezetek kialakítására – de nem így történt. A naki TSzCs első elnöke Kelemen Gyula volt. Mivel a magyar honvédségnek Kelemen Gyulára nagyobb szüksége lett, így a hivatalos megalakuláskor (1950 augusztus 20) Tölösi Antal lett az elnöke az „Út a szocializmus felé” TSzCs-nek. Anyám kezdettől szervezőtagja volt a TSzCs-nek, aminek 1954-re már 710 kh területe, és 112 fő (66 család) tagja lett. Szüleim a földosztáskor nekik juttatott földet átadták a TSzCs-nek használatra, mivel 1950-ben elköltöztünk Nakról. Házunkat jelképes összegért bérbe adtuk Háger Máriának, alias „Bába Mariskának”. Az alábbi nyilatkozat a föld átadásáról szól: 

Kép 32 Földátadás a TSzCs-nek 1950-ben 

Kép 33 Juttatás és terhelés 

Kép 34 A teljes megváltási ár beszedése, 1957-ben. 

            A földosztáskor kapott földet meg kellett váltani a búza napi árának megfelelő összegért 10-20 év alatt. A 600/1945 M.E. rendelet szerint a juttatott földet „megváltási ár és költség terheli”. (Aki nem fizette ki a földmegváltást – annak később elengedték...)

Természetesen a „falusi” gazdák, akik minden szükséges felszereléssel, lovakkal rendelkeztek, nem léptek be a TSzCs-be, így a tagok jó része „újsori” és nosztányi volt. „Kulák listát” 1951. február 25-i tanácsi VB ülésen határozták meg Nakon. Kétyi István kereskedő, Bucsi Pál kereskedő, Nagy Sándor földműves (volt futurás, 56 kh földdel), B.Nagy Lajos földműves, Sz. Pintér György, özv. Salamon Sándorné, és Tevesz Vendel kereskedő-földműves lett kuláknak nyilvánítva. A lista 1953-ig – Nagy Imre miniszterelnökségéig – létezett. Hogy öt év alatt milyen sikereket értek el a naki TSzCs-ben, az a Magyar Mezőgazdasági Múzeum dokumentumfilm gyűjteményében megtalálható „Egy a sok közül” (1955) című filmet megnézve, megállapítható. (A film a naki „Út a szocializmus felé” TSzCs-ről szól. 2006. decemberében a TV-ben is bemutatták). Nakon, a kvázi önkéntes TSzCs 56. október 31-én csak formálisan bomlott fel, valójában csak átalakult, azaz nevet változtatott, és mint „Új élet” Tsz működött tovább – 1957 januárjától -- elsősorban nosztányi és újsori tagokkal, Zrinyi József elnökkel. A sokaknak már csak történelemkönyvekből ismerős „erőszakos” TSz szervezés csak 59-60-ban, kezdődött meg az országban. Nakot a Lóden Posztógyár munkásai „patronálták”. Ők láthatók az 1959-es fényképen, a falu vezetősége körében. 

Kép 35 A Lóden Posztógyár küldöttei Nakon 1959

TSz elnökök: balról a negyedik Vörös Ferenc, mellette Mányok Ernő, jobbról az első Zrinyi József, a második: Tölösi Antal. (Bal szélen Bilecz Lajos) 

            A falu összetételének megfelelően a különböző beállítottságú családok kezdetben külön-külön alkothattak TSz-t. Így lett 1959-ben: az „Új élet” mellett „Béke” (elnöke Mányok Ernő), és „Napsugár” (elnöke: Vörös Ferenc), végül a többszöri egyesülés után: „Dózsa” Mg. TSz Nakon, de ez már más történet.........(Ma: Naki Mezőgazdasági ZRt. a néven prosperál a volt szövetkezet.)

            Az Újsor északi oldalán a házak többsége az 50-es években épült. Általában sátortetős, „L” alakú hajtott háztípusok jöttek létre. Lásd a Petőfi u. 77. ház tervrajzát. Hosszú, egyenes, „pitaros házak”, gazdasági udvarral, már csak elvétve épültek, azok is a korábbi időszakban, közvetlenül a házhelyosztások után. Szőlő, gyümölcsfa, virág és azért ólak az aprójószágnak, disznóknak, kukorica góré – ez töltötte be az udvart. Az engedélyezett „háztáji”, a beadott föld utáni terményjáradék, tisztes állattartást és bevételt tett lehetővé az arra vállalkozóknak. 

Kép 36 Földműves szövetkezeti tagsági igazolások 1948 

Kép 37 Nak, Petőfi u. 77. Építési terv 

Kép 38 Házhelyigény Nakon, 1947-ben 

Hogyan építkeztek Nakon?

A 19 és a 20. század elején már döngölt (vert) falú un. tömésházak épültek a környéken. A földet a pince és a kút kiásásánál nyerték, vagy pld. a falu két végén lévő lösz oldalból „bányászták”. Nakon a Gula-gyöpön, a Malom-ároknál, az É-i legelőknél ma is meglátszanak ezek a megkezdett, meredek löszfalak, ahol vályogtéglát is készítettek. A kutak a falu nyugati részén 3-5 méteresek voltak, vizük édeskés volt. A keleti utcasoron már jobb víz volt a kútban, mert itt már mélyebben volt a talajvíz. Az új soron pedig 10-15 méteres mély kutakat ástak. Általában csak a felső és alsó részét téglázták ki a kutaknak 2-3 méter hosszban, középen a sárgaföld megtartotta magát. Alul akác, vagy tölgyfa keretre rakták a téglasorokat, speciális, ívelt un. kút-téglákból. A pincéket általában nem téglázták ki, csak a mélyebben fekvő telkeken, ahol e nélkül beomlottak volna. A tömés házak építésének technikai leírását Tormási Lajos naki kőműves így adta meg az ötvenes években, amikor még javában épültek ilyen házak, bár már tégla sarkokkal megerősítve:

„Amikor a falusi építészeti technika fejlődése kiszorította a vesszőfonásból készült sárral tapasztott házat több fejlődési irány alakult ki. Téglát még ipari méretekben nem tudtak előállítani ezért azt csak néhány helyen alkalmazták. Masszív erős épület készítésekor kézenfekvő volt a döngölt földből készült fal, amit Nakon tömésfalnak neveznek. Ilyenkor sok ember gyűlt össze a rokonságból, baráti körből segíteni a munkában.

Az építtető igényei szerint a kőműves vagy a tömőmester kijelölte az épület alaprajzát. Itt a talajtól függően 50-80 cm mély fundamentumot (alapot) ástak, ebbe 20 cm vastag sárgaföldet (lösz) szórtak majd jól ledöngölték, ezután ismét földréteget szórtak, ledöngölték és így tovább. A fundamentum „színét”(külsejét) félsukkosan (1 sorban) kitéglázták, hogy jó tartása legyen. Ez a földszintig történt szigetelés nem volt. Ezután a fal mellé a földbe függőlegesen „landinákat”(oszlop szarufa) állítottak a fal mindkét oldalával  egymással szemben, megfelelő távolságra egymástól, ebbe deszkákból 40-50 cm vastag zsaluzatot készítettek. A landinák tetejét kötélistránggal kötötték össze, hogy a föld ne nyomja szét.

A zsaluzatba ismét 15-20 cm vastag földréteget tettek, ezt a férfiak 10-11 ember a szélén, hogy a föld ki ne folyjék, vékonyabb tömőfával „szupitykúták”(döngölték.) Az asszonyok és a nagyobb gyerekek a zsalun belül a föld tetején állva nagyobb sulyokkal (nyeles vastag döngölőfa) tömték. Ilyenkor énekelni szoktak, és ütemre tömték a földet. Amikor a zsalu megtelt, azt egyben egyszerre feljebb emelték és a tömést újra folytatták és így tovább a kívánt 280-300 cm magasság eléréséig.

A sarkokat az erre szolgáló lyukas fák fogták össze derékszögben. A sarkokat függőbe a zsaluzatot vízszintbe állították. Az egyes földrétegekbe szőlővenyigét tettek a jobb tartás érdekében, megelőzendő a tömésfal repedezését. A közfalakat külön tömték. A fal készítése közben ajtó ablaknyílást nem hagytak, azokat később ásóval és más szerszámmal vágták ki a megfelelő méretre. Ugyanígy történt a kéménykürtő elkészítése is, de azt élére állított téglával vagy vályoggal rakták ki. Amikor a falak elkészültek, az ácsok a fal tetejére un. Sárgerendát raktak hosszába erre merőlegesen kerültek az un. fűgerendák, erre rakták fel a szalufákat. (szarufákat) A szalufákat belécezték olyan mértékűen, hogy arra zsúp, fasindel, vagy cserép került. A pitarnál kilógó gerenda végeket dúccal (tornácoszlop) támasztották alá. Ezután a kőműves vályogból kirakta a „csúcsfalat” (tűzfalat) és felrakta a kéményt. Ez általában a tetőszerkezetben tégla volt régebben vályog. Ha a konyhában, hidegkonyhában kemence, rakott sporhelt (nem öntöttvas, hanem épített sparherd) volt és ott boltív is helyezkedett el húsfüstölés céljára, akkor un. hidegkéményt készítettek, ennek fedett teteje volt, oldalról távozott a füst és nagy átmérője volt. Ha csak kis kémény készítettek azt cilinderkéménynek nevezték. Ugyancsak ezután falazták fel véglegesen a pitart is (tornác.) A falakat első rétegben polyvás sárral (kalászos gabonapelyva) vakolták, majd a második rétegben meszes sárral. A második réteget lehetett szépen elsimítani. Száradás után az asszonyok több rétegben bemeszelték. A szobák padozata simára döngölt föld volt. Erre 2-5 cm polyvás sarat kentek és simították, 2-3 napos száradás után az asszonyok vizes kenderkóccal felsikálták. Az ajtó, ablak, valamint a fal festése és díszítése már egyéni ízlés szerint történt.             

A tömésfal vastagsága néhány háznál akár a 80 centimétert is elérte. Az ilyen ház nagy előnye volt a vastag falak miatt a fokozott hőszigetelés. A fűtés költségeinek visszafogására kicsi ablakokat használtak. Az ajtók magassága nem volt nagy de az akkori emberek átlagmagassága is alacsonyabb volt a mainál. Hátrányuk volt a talajszigetelés valamint az ereszcsatorna hiánya, ezért a fal sok helyen felázott, állaga romlott, ennek ellenére évszázadokon át állt, és még ma is áll sok tömésfalu ház. A későbbi karbantartásoknál érdekességképpen meg kell említeni, hogy újra vakoláshoz-, foltozáshoz a sárba „lószart” (lótrágya) kevertek ennek tapadásfokozó hatása volt. Nakon még most is rengetek tömésfalu ház van, de a javítások, átalakítások során felhasznált más építőanyagok (kőpor, vakolóanyagok) láthatatlanná teszik.”

Egy bontás alatt álló és egy új tetővel ellátott 19. századi, valamint egy 1942-ben épülő modern, vertfalú házat, a szülőházamat láthatjuk az alábbi fényképeken. 

Kép 39; Kép 40 Nak, 18-19. századi házak 

Kép 41 Téglasarkokkal megerősített, alapokkal, szigeteléssel épülő vertfalu ház 1942-ben. Újsor 65 

Kép 42 Az elkészült szülőház 1943-ban. Nak, Újsor északi oldal. 

Kép 43 Ugyan az a ház, 2009-ben. Nak, Petőfi u. 77 

Kép 44; Kép 45 Faluvégi ház 1913-ban és 2009-ben

(1893-ban 913/2 kat. számon, Kovács József tulajdonában)

Öltözködés, viselet Nakon, az 1930-45-es években 

Kép 46; Kép 47 Naki népviselet (Horváth Magdolna)         Szép István a bátyámmal 

Kép 48 Bilecz Lajos és Gadár Mária esküvője, Nak 1941 

Kép 49; Kép 50 Nakiak a szakcsi búcsún, 1941-ben. Cipészsegédek 

Kép 52 Iparoslányok (Gadár Mária és Markovics Ilona) 1939 

IRODALOMJEGYZÉK 

BILECZ FERENC: Jelek a Kárpátok körül (Novum pro Sopron, 2009) 

GAÁL ATTILA–KŐHEGYI MIHÁLY: Tolna megye Pesthy Frigyes Helynévtárában (Szerk.: Mészáros Gyula. In: BBÁM Évkönyve II–III. köt. Szekszárd, (1971-1972) 

ILLÉS LÁSZLÓ: Föld adta sors. Nak község története. 2010. 

KÁLLAY ISTVÁN: Birtokok, birtoktestek elnevezése a XVIII–XIX. században (Magyar Nyelvtudományi Társaság–ME BTK, 1997)

 MERÉNYI LAJOS DR.: A dombóvári uradalom a XVIII. sz. elején (Magyar Tört. Társ., Budapest, 1895) 

SZŐKE SÁNDOR DR.: Dombóvár (Dombóvár Város Önkormányzata, Dombóvár, 1996) 

TMÖL Alispáni iratok 6490/1930. Nak és Újdombóvár községek területének meghatározása 

TOLNA MEGYE ADATTÁRA 1937 (Haladás Nyomdarészvénytársaság,

Pécs, 1937) Szerkesztette: Zsadányi Oszkár.

[1] Codex diplomaticvs Hvngariae ecclesiasticvs ac 82. civilis /IX/7./ANECDOTA A CHRISTOPHORO BEKE ERUTA AC HISTORIAE CATHEDRALIS ECCLESIAE WESPRIMIENSIS INSERTA./XXXII.

[2] Említik ugyan, hogy a Historica Doma szerint a 13. századtól szerepel a Zichy Kódexben NOOK néven.

[3] Magyarország településeinek címermagyarázata. http://www.nemzetijelkepek.hu/onkormanyzat-nak.shtml

[4] DL 1677. Kelt: 1304-07-00. Kiadó: PÉCSI KÁPTALAN. Régi jelzet: Q 316 / 39 31

[5] Angster József pécsi orgonagyáros. (A szegedi dóm orgonáját szintén ők készítették.)

[6] Csánki Dezső M.o. történelmi földrajza a Hunyadiak korában. 1897. III. 443.

[7] Gaál Atilla Köhegyi Mihály:Tolna megye Pesthy Frigyes helynévtárában. 280. old.

[8] U. ott.

[9] Kállay István: Birtokok, birtoktestek elnevezése a XVIII–XIX. században

[10] Dr. Merényi Lajos: A dombóvári uradalom a XVIII. sz. elején.

[11] Illés László: Föld adta sors. Nak község története. 2010. 236-240. o.

[12] TMÖL Alispáni iratok 6490/1930 Nak és Újdombóvár községek területének meghatározása

[13] A Naksol  gyógyhatású termék: hatóanyaga: Rosa centifolia. extractum 96%-os alkoholos steril oldatban. (Neve: NAK + oldat jelentésű, amiben az SL még Széles Lajos nevének kezdőbetűit is tartalmazza. A feltaláló névadása.)

A 2013-ban megjelent Bel-Ár című könyvem (Schubert Grafikai Stúdió, Szekszárd, 2013. ISBN 978-963-08-6232-5) egyik fejezetében írok a Szvatopluk név értelmezéséről, keletkezésének lehetséges változatairól. Az eltelt időszak mérsékelt kritikai észrevételeiből is leszűrhettem, hogy névmagyarázatom indokait nem teljes mértékben értették meg, illetve fogadták el. Nyelvész-történész szakmai oldalról érthető a laikus-autodidakta szerző szinte automatikus elutasítása a szokásos indokokkal, amelyeket most nem sorolok fel.  A legenyhébb vélemény is úgy tartja, hogy a cikk nem annyira etimológiai fejtegetés, inkább egy kis naiv etimológiai morfondírozás hasonlóságokra építve. (Ismerve a szakma jó néhány prominens képviselőjének e témában kifejtett gondolatait, közérthetően: „agymenéseit”, -- ez a vélemény elfogadható, mivel ezek a tudós fejtegetések sem lépik át a „morfondírozás” szó takarta jelentéstartalmat!). Az alábbiakban – nem magyarázkodásképp – írásom némely fogyatékosságát szeretném pótolni, illetve közölni olyan információkat, amelyek valamilyen oknál fogva kimaradtak a cikkemből.

Amikor az ószláv „svato” szó jelentéseit magyarázom, a hitelesség és a szláv szakmai vélemény bemutatása érdekében sok esetben nem adtam meg a pontos, értelemszerű magyar fordítást, amely legtöbbször csak körülírással lehetséges. Mentségemre szóljon, hogy az eddig megismert nyelvész vélemények egyike sem hozta összefüggésbe a Szvatopolk személynév egyik változatát sem az ószláv *svātī (сват) „szvat” (vendég) szó etimológiájával. (Lásd: Этимологический словарь русского языка Макса Фасмера). (Kb. 20-30 szerző és több száz év vonatkozásában!). Az irány, amelyben elmentek az a „szent”, a „fény” és a „fehér” értelem, amelyet sem a hangváltozások, sem a történeti események nem indokolnak bizonyíthatóbban, az általam kifejtetteknél! Ennek bizonyítására először pótolom a csaknem összes szláv nyelvben meglévő „szvat” szó magyar jelentésének magyarázatát, nem saját kútfőből, hanem elismert szláv nyelvészek fejtegetéseinek fordításával.   Mint ahogyan a könyvemben is kifejtettem, ennek a szónak az eredete a *svo-, *sve-, („szvoj” magyarul: saját) névmásban keresendő. „свой челове́к, своя́к”, azaz: „a mi emberünk, mienk”. De nem a vérünk! A litván svẽčias, svẽtis – „vendég”, azaz valójában „idegen” ("чужак, сам по себе"). Kiválóan illik ez a kifejezés a „vőre”! Ezek évszázados nyelvi tények! Mégsem hozta egyetlen szerző, krónikás sem kapcsolatba a Szvatopolk név különböző, idegenek adta formájával! Miért? Talán azért mert nem találtak alkalmas kapcsolatot arra, hogy ki, kinek lehetett az embere? De ha meglett volna a személy, akkor is magyarázni kellene a név későbbi elterjedését! Hiszen több hasonló nevű személyről szólnak a krónikák! Ott van például Christian Lübke tanulmánya, amelyben azt írja, hogy: „Arnulf császár házasságon kívül született fiának a 870-es években a morva Szvatopluk volt a keresztapja. A fiút Zuendipolch-nak nevezték, tehát keresztapja nevét kapta”. De a lengyeleknél is előjön ez a név: I. Mieszko (932-992) másik fiának nevét, a Suentepulcus nevet Lübke nem a morva hagyománnyal való kapcsolattal magyarázza, hanem lotharngiai hatással, ugyanis azon a vidéken használatos volt a Zwentibold név. (Lübke 1993. 58‒90., 84-85). Ha a nyelvész nem ismeri fel a frank-germán Zuendi-, Suente-, Zwenti-, jelzőkben a hasonlatosságot a szláv „Svato”-val, akkor a történész segíthet Arnulf és Szvatopluk krónikákban (Thietmar, Liudprad, Widukind) fennmaradt kapcsolatával. II. (Vak) Béla királyunk (1108/1110-1141) anyai nagyapját –a Rurik dinasztiából származó kijevi nagyfejedelmet – szintén Szvjatopolknak hívták. (II. Szvjatopolk, ur. 1093-1113). Az első Szvjatopolk pedig  Свѧтопо́лкъ Влади́мировичь, 979? – 1019. kijevi nagyfejedelem volt. A név elterjedésében és népszerűségében az ortodox területeken közrejátszhatott, hogy V. (VI.) István pápa 885-ben levelet intéz Szvatoplukhoz, melyben „Zventopalco regi Sclavorum” néven szólítja. (Monumenta Germaniae historica Epp. VII. No.1). Ebből a szláv népetimológia könnyen megalkothatta a Szvjátopolk ma is használatos „szent harcosokhoz tartozó” fogalmat. (Значение имени Святополк: Входящий в состав святого воинства).

A könyvemben nálam a kiindulási pont a 9. század közepe. Azt írom, hogy: „Lehet, hogy már Szvatopluk apja, a Mojmir családba benősülő avar nemes, megkapta ezt a ragadványnevet, amit azután a fia (később több szláv uralkodó) is örökölt. (Megjegyzés: Szvatopluk apja, Bolug valószínűleg Rasztiszlav nőtestvérét vehette el, így házassági rokonságba -- szláv nyelveken: szvátovsztvo[1]– kerültek. Így a neve „Szvato Bolug” lett. Ez indokolhatta, hogy a keresztapa-nagybácsi az unokaöccsének már hivatalosan is ezt a nevet adta!). Szegfű László is úgy véli, hogy Szvatopluk a 850-es évek végén házasodással került hatalomra a bolgár fennhatóságot elismerő dél-alföldi avar kagáni családban”. Látható, hogy minden hasonló név, elvben visszavezethető az avar-magyar Szvato-Bolugra! És azok a tudós, szakmai nyelvész-történész mondások, amelyek valahogy így záródnak, hogy „a Szvatopluk névben található „szvato” fehéret, szentet, világost jelent” – semmivel sem megalapozottabbak annál, hogy azt jelenti, hogy „a mi emberünk”! A szakember is maximum azt mondhatja, hogy: „a szvato valószínűleg IE "fényes, fehér, világos, világosság" jelentésű, de ez a valószínűség semmivel sem nagyobb az általam állítottaknál, illetve jelentésmódosulás történt, ami nem ritka jelenség, de visszamenőlegesen nincs bizonyító ereje!

Most nézzük a „Bolug” nevet!

A Bolug név előfordulása a magyar vonatkozású krónikákban, oklevelekben elég közismert, könyvemben egy részüket felsoroltam, ezért ennek bizonyítását itt elhagyom. A mai magyar nyelvben a Balog/Bolug név minden torzítás nélkül fennmaradt. A külsők által elkövetett torzulások jól nyomon követhetők akár szláv, akár germán nyelvterületen. (Lásd: Blh!). Ezzel foglalkozzanak a nyelvészek, hogy miért lesz belőle pluk, polk, fulc, bulg, blh stb. Ezt úgy érzem eléggé világosan kifejtettem a könyvemben, ezért itt kiegészítésre nem szorul.

[1] Például bolgárul: Сватовство се нарича правната роднинска връзка (без кръвна връзка) между всеки от съпрузите с роднините на другия съпруг. Szvátovsztvo (házassági rokonság) úgynevezett jogviszony (vérkapcsolat nélkül) az egyes házastársak között a másik házastárs rokonaival. Orosz: сват -- родич, ставший таковым после свадьбы. Rokon, aki az esküvő után vált azzá.

Terület elnéptelenedéséről alkotott vélemények 

Úgy gondolom, hogy a származásom és a szülőföld ismerete feljogosít bizonyos szubjektív véleménynyilvánításra, ott ahol írásos bizonyítékok nincsenek, vagy a meglévők tartalma, illetve az azokból leszűrt következtetések, nem teljesen fedik a valóságot - az én meglátásom szerint. A „nagy igazságot” már a múlt század elején kidobolta a törökkoppányi kisbíró, Punktum Lacibácsi: „Kátozzon ki mit tud. Ki asztalt, ki padot. Kurva az egész világ! Föld az Isten, mert Ő ád nékünk kenyeret. És punk-tum!”[1]

Általában csak egy-egy falu történetét írják meg a történészek, és ha a felkutatott listákban nem egyeznek a családnevek, akkor levonják azt a következtetést, hogy a falu lakossága teljesen kicserélődött. Valóban, ez igaz is! Csak az nem mindegy, hogy távolról jött idegenek, vagy éppen a szomszéd falu régebbi lakói költöztek új helyre, mert például új kedvezményeket akartak szerezni, vagy éppen ott volt szabad terület. Míg az első esetben az őslakosok eltűnéséről, a második esetben a fennmaradásukról van szó. Más esetben feltételezik a mesterséges betelepítéseket, mint a Vadnyugaton: „A Kapostól nyugatra elhelyezkedő területek benépesítését az Esterházyak már a 17. század legvégén elkezdték, az ország nyugati és északi részéről származó katolikus magyarokkal.” Ehhez hasonlókat olvashatunk Nyugat Tolnáról. („Tolna megye nyugati felének katolikus templomai” CsaTolna Egyesület) Természetesen részben ez is igaz! De igaz lehet az is, amit az alsónyékiek tartanak magukról: „Alsónyék református lakói a török hódoltság idején a mocsarak közé menekültek, de a veszély elmúltával visszatértek falujukba.” Ez az álláspont Sárközre vonatkozóan már elfogadottá vált. Csalogovits József 1933-ban elkezdett ásatásai nyomán megtalálták a sárközi elpusztult Ete község török hódoltság előtti temetőjét. Itt ötven sírt tártak fel, amelyek leletekben ugyan nem gazdagok, s a bennük talált csontvázak annál értékesebb antropológiai adatokat szolgáltatnak. Ezekből csaknem minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a Sárköz népe besenyő eredetű. Az antropológiai megállapítások pedig azt bizonyítják, hogy a Sárköz mai lakossága a régi Ete lakosságával fajilag azonos. Sőt, ma is élnek családok Öcsényben, Decsen, Alsónyéken, amelyek neveit már a török hódoltság előtti oklevelek is említik. Egy ilyen oklevél hatvan besenyő eredetű etei család nevét sorolja föl. Előfordul közöttük a Széll, a Karácsony, a Kaza és a Köncöl. Ezek a nevek a Sárközben még ma is élő családok neveivel azonosak. Dunántúl második legnagyobb mocsárvilágára, a Kapos-Koppány völgyére, ez a „felfedezés” még késik. Pedig mocsár volt a Kapos mellett is elég… Ágoston Gábor írja: „A török korral foglalkozó korábbi munkák nemcsak a pusztulás mértékét túlozták el, de olyan nagyarányú vándormozgalmakról számoltak be, amely alapján egykori eleinket nem békés földműveseknek, állattartóknak, hanem egyenest holmi költöző madaraknak vélhetnők.”[2] Később megállapítja, hogy „a tizenötéves háború pusztításai nem számítottak kivételnek a korabeli Európában.”[3]

A kutatásom során kiváló régi és új tanulmányok, monográfiák álltak a rendelkezésemre. A régebbiek közül Pesthy Frigyes Helynévtára az 1864-1888-as évekből, majd a XX. század második felétől Dr. Szőke Sándor, Dr. Horváth Árpád, Dr. Holub József, Dr. Hajdu Lajos, és Hegedűs László munkái, míg az újaknál Ágoston Gábor, Dávid Géza, a "Száz magyar falu könyvesháza" - sorozat köteteinek szerzői, Szilágyi Mihály: A grábóci szerb ortodox kolostor története. Glósz József nevéhez fűződik a Kölesd-kismonográfia, Szilágyi Mihály írt Gyönkről, s a harmadik Tolna megyei kötet szerzője Gaál Zsuzsanna (szerkesztőjük Gaál Atilla megyei múzeumigazgató.)

Az előttünk járókat köszönet illeti az elvégzett munkáért. Ugyanakkor ma, a számítógép és az internet korában, amikor a levéltári anyagok rendezetten jó részük mikrofilmre véve, állnak a nagyközösség rendelkezésére, a Holub József által felsorolt előnyök egy része megszűnik előnynek lenni, bizonyos hátrányok pedig új értelmet kapva, súlyos identitás zavart okozhatnak a térség magyar lakosainál. Holub azt írja, hogy „le kell tennünk arról, hogy egységes képben mutassuk be” az életet. Ő csak arra gondolhatott, hogy ha fejezetekre bontjuk a „szerves összefüggő egészet”, akkor elkerülhetetlen, hogy ismétlésekbe bocsátkozzunk, de ezt kisebb bajnak tekinti „mintha az olvasót arra kényszerítenénk, hogy állandóan keresgélje a magyarázatot és felvilágosítást.” A ma embere megkívánja a magyarázatot és elvárja a tájékoztatást a történészektől.

Óriási az adathalmaz, amit a munkáikban feldolgoztak. Talán egy-egy tanulmány terjedelme, talán az általánosan elfogadott történelemszemlélet, de a korszak adatainak hiányos, és sokszor – szándékosan - a valóságnak nem megfelelő szerepeltetése az adólistákban, olyan következtetések levonásához vezetett egyes esetekben, amiket érdemes lenne újragondolni.

Már Holub József is kitért bizonyos korlátozó tényezőkre, amik akadályozták, nehezítették a kutatást. Ilyenek például a megyehatárok, amelyek egy viszonylag egységes tájat és etnikumot választanak szét fizikailag, de a dokumentáltság, a vizsgálhatóság szempontjából is. Azt írja „Az újjáépítés megindulása Tolna megyében a török kiűzése után 1686-1703-ig” című tanulmányának bevezető részében.[4] :

„Tulajdonképpen az egész felszabadított területen nagyjából ugyanazok a problémák merülnek fel, s így az első pillanatra helyesebbnek látszanék az újjáépítés munkájának összefoglaló vizsgálata. Kisebb területre való korlátozásnak tehát kétség kívül vannak bizonyos hátrányai,- viszont sokkal nagyobbak az előnyei. Egy megyére szűkítve ugyanis a vizsgálódás körét teljesebb forrásanyaggal dolgozhatunk, s nagyobb lehetőség nyílik arra, hogy ismerős helyen, ismerős emberek között mozogva jobban hozzáférhessünk a felmerülő problémákhoz s megláthassuk azt is, hogy egy-egy megye miképpen oldotta meg őket a maga sajátos körülményei között. Ily módon jobban tudunk életközelségbe jutni s maradni vizsgálódásaink során azokkal, akiknek ezt a nagy munkát sokszor hihetetlenül nehéz körülmények között kellett elvégezniük.”

Holub büszkén állíthatta, hogy az újjáépítésnek a bemutatása még egy megyével kapcsolatban sem történt meg ilyen részletességgel. Azonban azt a célt, hogy a tanulmány ne csak Tolna megye monográfiájának egyik fejezete, hanem az újjáépítés szempontjainak feltárása legyen, csak részben, és sokszor vitatható formában sikerült teljesíteni. Tisztább kép tárul elénk, ha Dr. Horváth Árpád „Szakcs mezőváros története” és Dr. Szőke Sándor „Dombóvár” című kiváló monográfiáit, Hegedűs László „Tolna megye nyugati felének települései 1580-1704” tanulmányát és a „Száz magyar falu” sorozatból Agárd, Andocs, Bikal, Gyönk, Kölesd, Ozora, Somogyvár köteteit is elemezzük a sok korabeli okmány mellett. Ezek egy részében a megyehatáron túlnyúló területek történelmét is kénytelenek voltak részletezni, hiszen Szántót nem lehet Koppánytól, Nakot Mersitől, Inámtól, Nosztánytól, Szilfástól elválasztani anélkül, hogy hibát ne követnénk el. Azonban a megyei és a falusi határok egyben a kutatásnak is korlátjai lettek. Ha például két szomszéd falu múltját ugyanabban a történelmi időszakban, csak azért ítélik meg másképpen, mert az egyik Somogyban, a másik Tolnában van, akkor ott valami nem „gömbölyű”. Én ilyenekkel gyakran találkoztam. (Csak össze kell például hasonlítani, hogy a koppányi nahié területén történtekről, hogyan írt Bősze Gábor, vagy Dr. Magyar Kálmán és általában a Tolna megyei szerzők mit tartanak a Koppánnyal közvetlen szomszédos vidékről.[5])

Természetesen ennél sokkal több írásos anyag áttanulmányozására lenne szükség a kérdés teljes körű tárgyalásához és az objektív kép kialakításához. Minden esetre a helytörténeti vizsgálatoknak döntőbb szerepe lehet ebben a kérdésben, mint az etimológiainak, vagy a családnévkutatásnak. Nem vitatott, hogy a Mohácsi vészig egységes magyar ajkú etnikum élt ezen a területen. Megoszlik viszont a vélemény abban, hogy a hódoltság végén a falvakban ugyanebből a szűk körű etnikumból alakultak-e ki az újratelepült magyar falvak a természetes szaporulat által, vagy a telepesek az ország más részeiről jöttek zömében. Véleményem szerint a népesség adott volt, nem fogyott, pusztult el olyan mértékben, ahogyan ezt általában a történészek állítják, és nem történt külső újratelepítés, hanem bizonyos szomszédos családok helyet cseréltek a magyar falvakban. A családnevek tájegység, és nem helység szerinti elemzése ezt támasztja alá! Lásd például a Pesthy Frigyes felmérésre adott 1864-es naki választ.^[6] Illyés Gyula azt tanácsolta: „Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája, virágzó város volt.”

A falvak elnéptelenedésének kérdését azonban nem lehet megkerülni. Itt nem arról van szó, hogy az adóösszeírásokkor üres házakat találtak-e a defterdárok, vagy a földesúrnak adott „kém” jelentésekben hány fő, vagy marha szerepelt, mert ezeknek a dokumentumoknak a valóságtartalma – mint ahogyan később kiderül – igen csekély. Viszont a korabeli helyzetet elég jól tükrözik. Megtudjuk belőlük, hogy milyen állapotban voltak a földek és az adófizetők. Szántók, vagy a legelők voltak-e többségben, hol lehetett makkoltatni, hol termett a szőlő, volt e malom a közelben és jó fogás volt-e abban az időben a Sárban, a Kaposban, vagy a Koppányban. Sőt azt is, hogy ki, kinek a földjét szántotta el, kinek a jobbágyát csábította a földjére, vagy éppen jogot tarthatott-e a birtokára, vagy elvette a császár. Vagy, hogy milyen állapotban maradt meg a vár, a templom a kocsma a török elvonulása után. De a népességre, illetve annak összetételére, egyedül csak az adóalanyok számából következtetni hiba lenne. Ez még a mai, modern számítógépes világban sem sikerülne, amikor az adóellenőrzéssel és végrehajtással foglalkozók száma lassan meghaladja a tényleges termelő munkások számát. (Gondoljunk csak a feketemunkát végzőkre, a láthatatlan gazdaságra, a kenőpénzekre, az eltitkolt jövedelmekre, az embercsempészetre. Így volt ez négyszáz évvel korábban is.) Míg Amerikában az adócsalás főbenjáró bűnnek számított már száz évvel korábban is, addig Magyarországon az adó meg nem fizetése a bocsánatos bűnök kategóriájába tartozott mindig. Az üres államkassza miatt alkalmaznak egyre szigorúbb megtorlást, általában a kisembereken, míg a nagyok, a külföldiek, ritkán nyerik el büntetésüket és akkor is „méltányosan”. Így volt ez hajdanán is. Lásd a Wesselényi-féle összeesküvést, vagy a szatmári békét. Megtorlás és megbocsátás. A kicsikről és védtelenekről „hét bőrt lehet lenyúzni.” Mint ahogyan a Habsburgok is gyakran kiegyeztek – érdekük szerint - a magyarok rovására a törökkel, vagy éppen a délszlávokkal. Híres jelszavuk és elvük - amit a rómaiaktól vettek át - az „Oszd meg és uralkodj!” (Divide et impera!) volt. Az ilyen politikával szemben talán az egyedüli helyes (ösztönös) magatartásnak elődeink részéről a „kétkulacsos” politika bizonyult. Hiába állnak ki egységesen és egyoldalúan I. Ferdinánd mellett, a Habsburgok akkori ereje nem volt elég Nagy Szulejmán ellen és csak teljes német kiszolgáltatottságot eredményezett volna. Ha a török mellé állnak, akkor a Balkán sorsára jutottunk volna.

Mondhatnám, hogy félre a politikával, csak az objektív tények és dokumentumok számítanak. Igen ám, de a 16-18. század (nem nemesi) családfa kutatóinak az egyházi anyakönyveken kívül az urbáriumok[7], és az adóösszeírások az egyik legfontosabb hozzáférhető dokumentumai. Míg például az anyakönyvi adatok teljesen politikamentesnek tűnnek, hiszen a születés-halál kérdése igen demokratikus rendszerben működik, a házasságnak csak a ténye lehet politikamentes, mert itt már erősen számít a házasulók származása, hovatartozása, sőt az esküvői tanuké is sok mindent elárul, addig az adóösszeírások, az urbáriumok tartalma erősen érdekfüggő. Számít az, hogy kinek készül, ki készíti, milyen körülmények között készült és kikről szól. A lényeg az adóalanyok számbavétele volt, ezért sokszor kimaradtak a nők, a gyermekek, az adót nem fizető nincstelenek, a katonák, a szabadosok, a kuriális nemesek és jobbágyok,[8] a rác kenézek, a bírók, vagy az „egy kenyéren élő” többiek. Ha az adó alapja a település, a telek, vagy a ház volt, akkor a pusztán, vagy az erdőkben lévő ideiglenes szállások, a bujdosók, nem számítottak. A kocsma, a malom, a telken épült ház az igen. Ha az összeíráskor éppen üresen álltak a házak, akkor „nem lakott helynek” - loca deserta „D” - jelölték a települést.

Ágoston Gábor „A hódolt Magyarország” című könyvében (ADAMS kiadó 1992. 101. o.) részletesen kifejti, hogy ezek a dokumentumok „eredetileg adóztatási célokból készültek, azokban ma már számos kérdésünkre nem lelhetünk választ.” Az új tanulmányokat készítők egy része viszont kritika nélkül elfogadja a száraz, hiányos adatokat és nem veszi észre, hogy a saját írásában is ellentmondás van. Ez jórészt annak tudható be, hogy az általuk felhasznált irodalomban a szerzők szintén beleestek a „dokumentáltság” csapdájába. Egy példán keresztül megpróbálom érzékeltetni, hogy mire is gondolok. Az alábbi tanulmányt nem azért választottam példának, mert nem tartom jónak, sőt kitűnő munka, és a szerzőket nem érheti az a vád sem, hogy nincs alapja a leírtaknak, míg én ugyanból a forrásmunkából más következtetést vonok le. A választásom kizárólag azért esett A Dombóvári Kistérség történelme[9] című tanulmányra, mert ugyanazzal a tájegységgel foglalkozik, mint én ebben a könyvemben. Először a török adóösszeírásokból levont következtetéseket idézem a tanulmány szerint: „Jelentős pusztulás éri a térség más községeit is, mint például Kurdot, amelyet egy 1553-as összeírás „deserta”-nak, pusztának tüntet fel, vagy Dalmandot, Kocsolát, Nakot és Gyulajt is, amelynek a török megszállás alatt csak a neve élt, egyébként teljesen elpusztult. Csikóstőttősön 1582-83-ban az összeírások csak 13 házról tesznek említést, Kaposszekcső 5, Lápafő pedig 12 házzal szerepel egy korabeli összeírásban.

Dombóvár és környékét 1691-ben Esterházy Pál nádor kapta meg, a területet aztán 1692-ben megbízottja, Kelcz Mihály, Vas megyei birtokos nemes vette át. Kelcz még ugyanebben az évben jelentést készített, amelyben a legnagyobb pontossággal mérte fel Dombóvár korabeli helyzetét. A jelentésben összeírta a lakosokat, jellemezte a természeti környezetet, és számba vette a Dombóvárhoz tartozó városokat, falvakat. Ebből az összeírásból is kiderül, hogy a település magyar lakossága a török uralom alatt zömmel elpusztult, illetve elmenekült, helyüket bevándorolt rácok foglalták el.” (Kiemelés: tőlem) A történelmi részben már kitértem arra az anomáliára, ami az 1563-as és 1575-ös defterekből kiviláglik. Inám, Nak, Lápafő, Várong, Nosztány annyira közel van egymáshoz, hogy ha figyelembe vesszük a régi település elhelyezkedéseket (a templomromok alapján), valamint a szétszórtan elhelyezkedő házakat a rideg állattartással, minimális földműveléssel és azzal, hogy ez az állapot több emberöltőn át fenn állt, akkor nyilvánvalóvá válik számunkra is, hogy a defterdár nem tudhatta pontosan, hogy melyik határban is jár. Főleg ha az ott élők szándékosan bujkáltak minden idegen elől, aki sohasem hozott, csak vitt minden elmozdíthatót. Az ellentmondást pedig abban látom, hogy míg egy településről megállapítják, hogy „zömmel elpusztult” „helyüket bevándorolt rácok foglalták el”, és ezzel erősítik azt a látszatot, hogy a környék is így járt. Később viszont elismerik, hogy (és most szintén a fenti tanulmányból idézek): „Dombóvár esetében az itt maradt és a környékről visszatelepült magyar lakosság elegendő volt a település benépesítéséhez.” Természetesen ezt nem csak Dombóvárra vonatkoztatják ugyanezen szerzők, hanem estenként a tárgyalt (nem német telepesekkel feltöltött) többi magyarlakta falvakra is. (Ez, más szerzőknél, a Somogy-megyei falvak történelmének bemutatásakor reálisabban működik.) Bemutatják a szerzők Várong falu újjáépítését is, részletezve az irtási munkákat. Nekem ez a leírás inkább a 19-20. századi körülményeket idézi és nem a 150 évig tartó „török idők” utáni helyzetet. Egy erdő kialakulásához 50-60 év elegendő egy jó termőképességű, csapadékban gazdag – egyébként is őshonos erdei - területen. A mai Marosdi-, Koppányi-, Csádi-erdők csak szerény maradványai a 16-17. századi gazdag erdővilágnak, amely ezt a területet boríthatta. „A török háborúk idején elsősorban a szántók és rétek helyén alakultak ki azok a bozótosok, amelyeket a várongiak sűrűnek neveztek. Ezekben a sűrűkben a cserjék és a bokrok mellett a kifejlett fák is megtalálhatók voltak, és a fák sűrűsödésével fokozatosan átmentek erdőkbe.” – hát így is lehet fogalmazni, de én azt gondolom, hogy a „sűrű” kialakulásához elegendő volt az a 20-30 év ami a török kiűzése után kezdte belepni a házhelyeknek és kerteknek szánt területet. Az erdőt pedig a földesúr engedélyével irthatták, mert a lakosság növekedéséből származó pénz és munka (robot), nagyobb hasznot hozott, mint az erdő. Az irtás során befektetett munka ellenértékét megfizetve, bármikor visszaválthatta birtokosától a földesúr a művelhetővé tett területet, kivételek voltak azok az irtások, amelyek a telki állomány részévé váltak, vagy a megélhetés kizárólagos alapját nyújtották a zselléreknél. Így alakultak ki az un. írtásfalvak. Ez azonban a lakosság összetételére nézve valymi kevés támpontot ad. A várongi „sűrű” irtásához nem kellett a származási bizonyítványt benyújtani. A különbség nem feltűnő a két szemlélet között. De ha pontosítom a kérdést, akkor úgy tűnik, hogy az egyik szemlélet abból indul ki, hogy a Mohácsi vészt megelőző időszak virágzó rétjei és szántói pusztasággá váltak, belepte azt az erdő, a bozótos, és csak a telepesek kemény munkája árán vállhatott ismét lakhatóvá, például Várong határa. Ez az elnéptelenedés és az újratelepülés változat. Az 1563-1631-ig megmaradt török adóösszeírások adataiból viszont kiderül, hogy Várong folyamatosan lakott maradt, s lakóinak száma a környező településekhez képest sem volt alacsony. A feljegyzésekben rendszeresen 15-18 ház szerepel. Mutatja a falu jelentőségét az is, hogy az 1643. évi missziós jelentés, amelyet a török területeken tevékenykedő papok készítettek, Várongot plébániaközpontként vették számba, melyhez Marosd és Szil is tartozott. A falu összezsugorodása az 1700-as évek eleji betelepítési hullám során következett be, amikor a lápafői telepesek erőszakkal elfoglalták a földterületük nagy részét, elvágva őket a szakcsi határtól. (Az 1767-es urbárium szerint Várong és Marosd a fehérvári őrkanonokság fiskális igazgatása alatt szerepel.)

Szerintem a török-kor előtti szántókból legelők lettek, de sohasem tűnt el a környékről a – földművesből kényszer hatására állattenyésztővé, legeltetővé vált - lakosság. Ezt a korabeli tájleírások is megerősítik, amikor arról tudósítanak, hogy a környéken feltűnően sok a legelő, szántó pedig nincs. A nép életmódja a 150 év alatt a nomád pásztorokéhoz közelített, időnként felépítve a kényelmesebb vályog és veremházakat. A lakosságnak volt annyi terménye, állata, hogy tudott adózni a töröknek, sőt a végváriak, rácok, labancok, a magyar földesúr megbízottjai is jövedelmezőnek tartották a portyákat e területen. Ami meg mocsár, vagy erdő volt, az az is maradt a 18. század közepéig. Ezt nevezem az itteni táj és a benne élő nép megmaradásának törvényének. Minél nagyobb volt az erőszak, annál nagyobb lett a fennmaradási képesség. Ez a törvényszerűség a környezet hatására alakult ki, már a kelták idejében. Ott ahol írtani kellett, ott írtottak, ahol a legelőt kellett feltörni, ott azt feltörték. Gazdátlan terület itt nem volt, főleg nem a jogilag még jobbágynak számító telepesek számára. A földesúr valóban engedélyezte a faizást, és kedvezményekkel elősegítette az erdők irtását, adómentességet, telket adott a házak kertek, legelők kialakításához. A betelepítésre vállalkozók szabadosok[10] lettek és ennek fejében vállalniuk kellett a falu megszervezését, benépesítését. A református Lápafő terjeszkedésével a várongiaknak irtani kellett az erdőt, hogy legyen életterük. 1734-ben indult be Várongon a falu mai képét meghatározó építkezés, a régi mellett. A korabeli dokumentumok szerint a szomszédos falvak lakói ezekben az időkben állandó határvitákat folytattak egymással a szőlőskertekért, a legelőkért, az erdők használatáért. A telepesek ölni is képesek voltak az igazukért, pedig a föld nem is volt a sajátjuk. Elnézést kérek az olvasótól, hogy kicsit előreszaladtunk az időben és kitértem a következményekre, de ettől még visszatérhetünk a hódoltság korába, hogy jobban megértsük azt, ami utána következett.

Hogy valami nincs rendben a listákkal, az feltűnt még a török császárnak is, és ezért a hódoltság fénykorában, a XVII. század elejétől áttértek a fő szerinti adózásról a települések adóztatására, tekintet nélkül a lakosság számára. Korábban „az 1563. évben csak a házak számát tüntette fel a török számadó. Tíz évvel később 1573-ban már névszerint is felsorolta a házakban lakókat.”[11]

Nézzük tovább a történelmi tényeket. A 18. század elejéig Magyarország népessége 3,5 millióra csökkent. Főleg a törökök által uralt vidékek néptelenedtek el. Nem csupán a magyarság lélekszáma apadt véres oszmán háborúkban, Horvátországban a horvátok számát éppúgy apasztotta ez, s a Dunántúlon az őslakos szlovénokét is. 1686. szeptember 2-án sor került Buda visszafoglalására, de a felszabadító harcok még 1699-ig folytak, amelyek során Magyarországot újból feldúlták, sok volt az áldozat. A törökök teljes kiűzése után, olyan, korábban egyértelműen magyarlakta területekre, mint Pilis, Baranya, Tolna, Bánság, Szatmár, ahol az évszázados harcok során kipusztult az őslakos magyar lakosság zöme, nyugati telepeseket (elsősorban svábokat) hoztak, a magyar ajkúak letelepedését ezeken a területeken pedig gyakran meg is tiltották. Tehát 1500-tól 1700-ig a Magyarország népessége 4-4,5 millióról 3,5 millióra csökkent. Most képzeljük el, hol lehetett nagyobb a népirtás a török részről? Ott-e, ahol a végvári harcok, örök csatározások folytak 150 évig, vagy ott ahol berendezkedtek, és adófizető „hitetlenekre” volt szükség a saját létük fenntartására?

A XVI. században a reformáció terjedése és a török hódítás a teljes középkori egyházszervezetet elsodorta e tájon. A reformátori tanítást neves prédikátorok terjesztették el (Sztáray Mihály, Szegedi Kis István), akiket a főurak, mindenekelőtt Enyingi Török Bálint és Nádasdy Tamás támogattak. Igaz, hogy a kiépülő végvári rendszer katonasága többnyire protestánsokból állt, a mezővárosok közül pedig helyi központjukká vált Kálmáncsehi (ma Kálmáncsa), ahol jelentősebb iskola is működött. A pusztulás egyaránt érintette a plébániákat és a kolostorokat, úgyhogy a későbbi hagyomány szerint Somogyban, Tolnában egyetlen katolikus pap sem maradt. Ezt igazolja a kaposvári káplán, Csányi Ferenc: „A mohácsi vész után a török dúlása megváltoztatta a vallási viszonyokat. A déli részekből a törökkel beözönlött rácz zsoldosok s a protestantizmus kereszttűzbe vették a katholikus egyházat úgy, hogy a XVII. század elején főképp a török hódoltság területén alig volt hírmondója a katholikus egyháznak.”miközben a protestáns lelkészek száma elérte a százat. A rekatolizáció csak a XVII. század közepén indult meg. Máza, Váralja, Nagymányok visszatért a katolikus hitére. Tolna megye keleti, déli, északi és északnyugati felén az 1570-es évek közepéig virágzó lutheránus, majd kálvinista egyházak működtek, aránylag jómódú, polgárosodó élettel, iskolákkal. A nép észrevétlenül lett protestánssá, azután pedig papjai elhatározásából, evangélikusból reformátussá.

A törökök nyíltan a protestánsokat támogatták. Ők a katolikus király ellen harcoltak, míg a velük szövetségben lévő erdélyi főurak többségében protestánsok voltak. Tolna a dunántúli protestantizmus központja lett, mert a török védőlevelekkel biztosította az új hit terjesztőinek bántatlanságát. A katolikus hívőket arra kötelezték, hogy templomukat közös használatra engedjék át a protestánsoknak. Amikor Tolna város bírája ez ellen tiltakozott, a basa egyszerűen lefejeztette. Még a 18. század elején is kálvinista többség volt a megyében, némi egyszerűsítéssel a magyarokat a református, míg a németeket az evangélikus hittel azonosíthatták a kortársak.

A megye közepén és délnyugati részén (Sárköz, Andocs, Koppány, Szakcs, Szántó, Dombóvár, Nak környékén) élő rácok és magyarok viszont katolikusok voltak. A ferences barátokat a törökök – a derviseikhez hasonlóan – szabadon engedték járni-kelni, sőt a csuhásoknak szultáni menlevelük is volt egy idő után. 1621 után már a jezsuiták is megjelennek. A székhelyük a közeli Koppányban, majd Andocson lesz. Taha, Szántó, Nak, Inám, Nosztány, Várong, Szakcs, Dombóvár nagy része katolikus helység maradt. Egy 1643. évi missziós jelentés szerint, amelyet a török terülteken tevékenykedő papok készítettek, Várongot plébániaközpontként vették számba, melyhez – a Nakkal szomszédos - Marosd és Szil is tartozott.

Hegedűs László írja az 1580-84-es évekről, hogy a simontornyai szandzsák magyar lakossága a viszonyokhoz képest elég nagy számban továbbra is a helyén maradt. Hogyan történhetett, hogy míg a Kapos nyugati felén félmegyényi, Tolnában két járásnyi terület magyar lakossága másfél év alatt nagyrészt elvész, addig a simontornyai szandzsák majdnem száz, azaz 92 helységének lakossága megmarad? – teszi fel a kérdést ugyanott a 12. oldalon.

„Az látszik legvalószínübbnek, hogy az utóbbinak jobb török parancsnokai, bégjei voltak, kik védték, és nem zsákmányolták ki túlságosan saját területüket, melyet a fizetetlen, a bécsi kormánykörök által félig éhenhalatott végváriak is gyakran megleptek és megvámoltak.”

Pincehely honlapján ezt olvashatjuk: „Érdekes dolog figyelhető meg az eddigiek során: az írások hol arról számolnak be, hogy a helységek lakatlanok, hogy elnéptelenedtek, de alig egy évtized múlva már adót is fizetnek. Ez úgy lehetséges, hogy a török hódoltság alatt állandó mozgásban volt a nép, gyakoriak voltak a szökések. Így aztán hol elnéptelenedett egy település, majd hamarosan mások jöttek abban a reményben, hogy talán itt néhány évig békén hagyják őket uraik. Csak ez lehet a magyarázata Pincehely török utáni gyors fejlődésének is.”

Kiss István: Simontornya krónikája c. művében a következő kimutatás szerepel a török alatti házak számára vonatkozóan:

Azt hiszem, ez elég bizonyíték arra, hogy ha ideiglenesen el is néptelenedtek ezek a települések, hamarosan újra kezdtek itt életet „mások, boldogulásuk reményében”- tudatják a honlapon.

Egy névtelen író ez időben (1600) azt írja, hogy Tolnának népes piaca és fürdője van, Koppány környékét kertek, patakok és zöld virányok díszítik.[12] A koppányi magyarok szívesen fizettek adót a törököknek, mert Koppányban nyugalom és béke volt. A magyarok nem gazdagodhattak meg túlságosan, de jól éltek. A törökök pedig megvédtek őket a csellengő, rablásból élő török és magyar martalócoktól. A Koppány folyó partján hasznot hozó zöldségtermesztés folyt. Jelentős volt a len és a kendertermelés. A hússzükségletet a sertés és a juh, valamint a halászat biztosította. A magyar gazdák a termékeiket szabadon vihették a piacra, a vám és a piaci helypénz lefizetése mellett. Még vegyes házasságok is előfordultak. Bizonyosság erre a fennmaradt Zana és Tobak családnevek. Hogy a lakosság nehogy túlságosan összebarátkozzon, a töröknek sűrűn cserélni kellett az agákat és az őrséget is. Kelcz Mihály 1692-es jelentése a dombói vár melletti lakosságról igen tanulságos. 96 név szerepel a listában. Az ismert magyar nevek mellett szerepel: Koppányi, Egregyi, Dombói, Kapossy, Döbrekezi, Igali, Siklósi, Szállási, Gyaláni, Kondai, Borjási, Szarvasi, Tamási, Szigeti, Szekcsői, Pulyai, Tötösi, Borjádi, Szili. Csaknem 20 családnév és mindegyik a maximum 20-30 km-es körzet helységnevéből! A névsorban a keresztnevek utalnak a rác származásra, a Pedestris gyalogost, Equestris lovas katonát jelent. A többi mind magyar. Nehéz eldönteni Borjási Iván gyalogosról, hogy magyar-e mint a Hidvéghi Gyurka, vagy Török Máté gyalogosok, vagy talán rácok, mint Igali Manyola, vagy Szállási Porodán lovas katona. Itt a válasz Dr. Horváthnak, hogy honnan jöttek a rác taxások a faluba! Onnan, ahonnan Dombóvárra, a szomszédból! De ezt a tényt Dr. Szőke Sándor sem hangsúlyozza csak, mint tényt közli a listát. Sőt összegzi, hogy „Dombóváron az eredeti magyar lakosság zömmel elpusztult, jobbik esetben a környező falvakba húzódott. Helyüket bevándorolt szerbek, illetve akkor rácok foglalták el.”[13]

Dombóvár körüli falvakról Egervári Ferenc tudósít, aki azt írja 1613-ban: „Az fölül megh írt Falukat hogi Tittkon megh Szállottam és megh írattam, hogi Mellik Falukban háni házas Ember lakik – s michoda Nemzetség lakja az Falukat, Azoknak Szándékukra s fáradsághokért fizettem fl. 64.”[14]

A „fent megírt falvak”: Szarvas, Szakcs – rác. Abrán, Uga, Mászlon – ráczok. Békató, Nok, Kiskonda. (jelzés nélkül, tehát: magyarok), Henye. Sessio 31. Ráczok lakják. Görcsmény. Sessio 24 magyarok és ráczok. Hegedűs László ennél a résznél – 84. jegyzet – megemlíti, hogy a Baranya megyei történetírók Henyét és Görcsményt is a Baranya megyei helységek között sorolják fel, holott 1696-os iratok szerint (II. Rákóczi Ferenc Dombóvárral együtt a Tamási melletti Henyét[15] is örökli, amihez tartozik az adorjáni szőlőhegy.) Ezek Tolna megyeiek. „Adorján rác lakosai 1669-ben elfutottak.”[16] HENYE (Latitude: 46° 37' 60 N; Longitude: 18° 19' 60 E) templomának maradványa a 19. század elején még látható volt. (Tamási-Alsócseréngát.) Dr. Szőke Sándor könyvében (első kiadás 60. oldal.) ezt olvashatjuk idézetként egy korabeli jelentésből: „Tolna megye az 1694. évben Baranya megyével egyetemben kénytelen volt az uralkodó előtt panaszt emelni, azért mert a kegyetlen és a világ teremtése óta nem ismert terheket képtelen elviselni. Néhány évvel később, az 1699. évben Lipót császár már arra kényszerült, Tolna megye urait utasítani, hogy akadályozzák meg a magyar lakosságnak a török uralom alá való visszaszökését.” Az elvándorlást török területre, vagy városokba, nagyobb falvakba megakadályozni nem tudták, de az adólistákon szereplő magyar nevek azt bizonyítják, hogy ezek az elvándorlók képezték a magyar újbóli betelepülések jó részét.

Elnéptelenedésről, lakosság teljes lecserélődéséről tehát nem beszélhetünk. Ez óriási tévedés. A lakosság fogyott, ezt bizonyítja, hogy Szakcson bőven volt föld a 18. század közepéig, amit az uraság bérbe adhatott, de a magyar nevű népesség a Koppány és a Kapos között ugyanaz maradt, mint a hódoltság előtt. Ezt tények bizonyítják, csak a vizsgálatokat objektíven, előítéletektől mentesen, alaposan kell elvégezni. Ez azt jelenti, hogy a vizsgálatokat a koppányi szandzsák egész területére és Dombó vár környékére, összességében együtt kellene megvizsgálni, kiértékelni.

[1] Punktum Laci bácsi mondása Törökkoppányból. Szájhagyomány.

[2] Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. 1992. Adams kiadó. 104. o.

[3] U.o 113. oldal.

[4] Holub József: Az újjáépítés megindulása Tolna megyében a török kiűzése után 1686-1703-ig. Tolna megyei Levéltár, Tanulmányok V. 5. oldal.

[5] Bősze Gábor: Törökkoppány a török hódoltság alatt; Dr. Magyar Kálmán: Somogy első honfoglalói

[6] Pesthy = Gaál Atilla–Kőhegyi Mihály: Tolna megye Pesthy Frigyes Helynévtárában

[7] Az Urbárium a földesúr birtokát, az ott lakó és az úrral „úrbéres” kapcsolatban álló népességet, valamint a birtokból és az emberektől befolyó jövedelmeket veszi számba.

[8]Kuriális nemes -- egytelkes nemes (nobiles unii sessioni) akinek csak teleknyi földje van, mely adómentes nemesi föld, s azt családjával együtt maga műveli. Kuriális jobbágy -- kuriális (nemesi telken) lakó és gazdálkodó jobbágy. Az összeírásból vagy kihagyták, vagy zsellérként vették számba őket.

[9] http://ikon.e-government.hu

[10] Szabadosok voltak még a földesuruknak kölcsönt adó jobbágyok, akiket uruk felszabadított, számukra dézsma ellenében, haszonélvezetre egész vagy féltelkes adományt tett.

[11] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 53. oldal.

[12] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 21. oldal

[13] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár, 1996-os, 1965-ös  kiadás. 73. oldal

[14] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 19. oldal

[15] Ma puszta Tamási közelében. Csánki Dezső M.o. történelmi földrajza a Hunyadiak korában. 1897. III. 428.

[16]Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 47. old.

A professzor álma

Fen Ugrik professzor álmában egy Bencés kolostorban járt.

Hogy, hogyan került a 11. századi Szent Márton hegyére épített szentélybe – maga sem tudta. De ha már itt van gondolta, megbeszélhetne az apáttal néhány dolgot, ami jól jönne a soron következő előadásának alátámasztására.

• Isȧ, por ës homou vogymuk – köszöntötte az apátot.
• Mi van? – fordult felé az egyházfi.
• Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, -- próbálkozott a folytatással Ugrik.
• Isten áldása legyen rajtad, idegen. Mi járatban vagy?
• Ës aduttȧ valá neki pȧrȧdicsumot hȧzoá!
• Ugyan, hagyd már ezt a halotti beszédet! Nem tudsz értelmesen szólani? Talán valami tót atyafi vagy?
• Én junhum búol fárȧd, te vérüd hullottya én junhum olélottya – váltott témát a prof.
• Johan! – szólította meg a mellette álló csuhást, az apát.
• Nem megmondtam, hogy a Számábuta Tádé elől zárjátok el a pennát meg a kalamárist mindaddig, amíg meg nem tanul rendesen magyarul! Hát nem lemásolta –de milyen siralmasan – a Mária-könyörgést! És még ki is vitte ezt a fércművet a kolostor falain túlra! Másképp honnan tudna idézni belőle ez a jó ember?
• Atyám! Én a jövőből jöttem, és kérni szeretnék valamit – vallotta meg a kilétét Fen Ugrik.
• A jövőből? És ott ezeket a selejteket olvassátok? A mi rovásainkat meg cenzúrázzák! Talán fenn sem marad belőlük egy sem! De mindegy, legyen meg az Úr akarata!
• Ámen! – mondta Johanisz testvér.
• Előadhatod a kérésedet, ha tudok, segítek – mondta az apát.
• Tudod, István királyunk megyésítése során különböző címeket, rangokat adományozott és ezek közül az egyiket – éppen a legmagasabbat – sehogyan sem tudjuk megfejteni, hogy honnan szedte?
• Csak nem a nádorispánról van szó? – nevetett fel az apát.
• De, éppen arról. Úgy hírlik, hogy Istvánt a sógora beszélte rá, hogy kellene egy Pfalzgraf nekünk is! De ezt a latin nyelvű kultúrkörökben nem lehetett elfogadtatni, ezért közfelkiáltással a comes palatii nyert.
• Na és mi a baj ezzel? Ezt úgyis csak az úri közönség érti!
• Éppen ez az! Itt vannak a felvidéki tót hívők, alattvalók is. Ők tán nem magyarok? Azok mindig csak azt hallják, hogy az udvar, meg az udvar! Oszt ennek semmi értelme -- mondják! Nem lehetne legalább, na dvorĕ, vagy nadъ dvorjь, vagy nadvorni változat? Ezt legalább megértenék, ha nem is tudnák, hogy miért!
• Mindig ezekkel a tótokkal van baj! Keverik a nyelvüket a magyarral, azután meg nem értenek a szép szóból. Ott vannak például a szomszédok, a szerbek, a horvátok és a csehek. Nekik jó a magyar nádorispán is, kicsit honosítják, de az nem baj:  nadršpan, illetve náderšpan! De a tótoknak az udvar kell meg a zsupán!  
• Ha egy krónikába, vagy egy kódexbe beírnátok, hogy a „nádvorný župan” a legnagyobb főnök a király után Magyarországon, akkor nekünk, nyelvészeknek a jövőben sokkal könnyebb dolgunk lenne!
• Édes fiam! Hogy tehetnénk? A nádort meg az ispánt már őseink is ismerték! Majdnem egyidős az Isten szavunkkal! Beláthatod, ilyent mi nem írhatunk le.
• És a nádvorný špán? Az már kicsit magyarosabb nem?
• Elég volt! Nyelvi kérdésekben nem alkuszunk! Az legyen a ti dolgotok. Hozzatok létre egy nyelvészeti tanszéket és magyarázzátok ott meg, hogy miért udvari ispán a tótoknál a nádorispán! Még csak az kellene, hogy ránk fogják, hogy mi vettük át tőlük ezt a szócsavart.

A kemény elutasításra felriadt álmából a professzor, és elkezdett szedelődzködni, hogy le ne késse a „Szláv jövevényszavak a magyar nyelvben” című előadását.

A PUSZTA NYELVE I.

Annak ellenére, hogy jelentős számú szakértő kifejtette a véleményét az Árpád-kori hely-, nép-, és személynév állományunk kialakulásáról, mégis vettem a bátorságot, hogy saját véleményt alakítsak ki ebben a témában. Az alábbi írásaim nem tudományos célzattal készültek, inkább az eddig megismert szakirodalom – szerintem ellentmondásosnak ítélt – állításainak megkérdőjelezését vetem fel.

Ebben az írásomban a Dunától az Altájig nyúló sztyeppe, és erdős-sztyeppe – a középkor első évszázadaiban – létezett állapotának megnevezésére a magyar „Puszta” szót fogom használni. Itt, több ezer évvel ezelőtt, a népeket, törzseket összekötő, kapcsolattartó nyelv olyan nyelv lehetett, amelyből a magyar nyelv őrzött meg a legtöbbet.

Czuczor-Fogarasi szótár szerint a puszta, mint melléknév: „Mondjuk helyről, melyen semmi sincs, mely el van hagyva, mely egészen magán fölszereletlenül, s mintegy mindenből kifosztva áll”. Mint főnév: „jelent különösen miveletlen és lakatlan (emberektől nem lakott) síkföldet, vidéket”. „Puszta tehát eredetileg oly helyet jelentett, melyet a rajtalevő, hozzávaló tárgyaktól megfosztottak, s mintegy kivetkőztettek, honnan, kipusztítani valamit, am. kifosztani, különösen ellenséges kézzel mindent elragadni, elrabolni róla, vagy elrontani rajta, s mintegy meztelenül, fosztoran hagyni”.

A szó univerzális használatára mutat, hogy több nyelvben is fellelhető valamilyen formában: „Hangra és jelentésre egyezik vele Pindarusnál görög bhssa (őde Gegend. Griechisch-Deutsches Wörterbuch von Rost); továbbá a német Wüste (régi felső németben: wóstí, wuostí, wósta) melyet Adelung a vastus latin szóra viszen viszsza. Törökül: bos am. üres, puszta”. (Cz-F). M. Vasmer, orosz származású német nyelvész szerint a puszta szó (пусто́й, пуст, -а́, пу́сто), protoszláv: *pustъ, rokon az óporosz, pausto (vad, pld. macska) továbbá a paustre (vad hely), illetve a görög παύω (abbahagyom, megszüntetem) szavakkal. A szláv nyelvekben két teljesen ellentétesnek tűnő értelme van a puszta szónak: 1.) sűrű, átjárhatatlan erdő, vadon, (густой, непроходимый лес, дикое место) 2.) kihalt, elnéptelenedett, puszta hely (глухое, пустынное место), ahol a „puszta” (др.-русск. пустъ) szó jelenthet kietlen, sík vidéket, kopár, fátlan területet is – mint a magyarban. A spanyol-amerikai pampa is puszta volt valamikor. „Ezt a földrajzi nevet, mint minden mást, a spanyol-inkvizitor (főleg jezsuita!) történelemhamisítók teljesen kiforgatták és megváltoztatták. A régi okiratokon még mint PUXA szerepel. A spanyolok csináltak az erőszakos nyelvcsere idején a magyar pusztából pamba, bamba vagy pampa-t.” (Hary Györgyné: Móricz János, Shuar kutatások. Móricz János kutatásainak összefoglalása című írása. 1977.)

A fentiek szerint a szkíták, szarmaták, hunok, avarok, jászok, kunok, magyarok nyelvén szólva, az életterük a puszta volt. Később a puszta, mint főnév, a magyarból jutott több idegen nyelvbe (pl. német Pussta, szerb-horvát, szlovén, szlovák, cseh, lengyel pusta).

Az alábbiakban a puszta nyelvét (amelyet más írásaimban „magyarugor előnyelvnek” nevezek) felhasználva hozok néhány helynévelemzési példát a „Pusztából”.

Elsőnek, egy általános helynév etimont szeretnék tisztázni. A Pusztán, időben és térben szétszóródva éltek magyarok. Törzsek, csoportok, nevezetes személyek, ősapák vagy családok – teljesen mindegy, mert csak egy szempontból vizsgálom őket abból, hogy nevük fennmaradt mind a mai napig. Önelnevezésük valószínűleg „magyar” volt, és az őket körülvevők torzították el a nevüket különböző hangzási és írott formákra, amelyek fennmaradtak az idegen környezetben. (Így van ez ma is a magyar névvel, miért lett volna másképp évezredekkel ezelőtt?) A 10-20. század helynév-alakulási példái lesznek a bizonyítékok a hipotézisem alátámasztására. Időben visszafelé haladva, kezdem a 19-20. századdal. Van ebben a Pusztában, Tajset városától nyugatra, túl a Birjusza folyón (az 55.8067, 97.2713 koordinátákon), egy Vengerka nevű település. A hely névadásának hivatalos verzióját nem sikerült megtalálnom. 1967-ben hallottam róla először. Akkor, két hónapot dolgoztam egy egyetemistáknak szervezett nemzetközi építőtáborban Tajset vasúti rendezőpálya-udvarán. (Az előző évek meleg nyarai megolvasztották az altalajt, és a sínek megsüllyedtek. Meg kellett emelni a talajszintet vagy 1,5 méterrel.) A helybéliek meséltek a szomszédos Vengerka nevű faluról, ahol valamikor magyarok éltek. Hogy mikor, és kik arról csak találgathattunk. De tudni kell, hogy Itt az összes települést felszabadított elítéltek kezdték el építeni, és az ő utódjaik voltak az őslakósok. 2015-ben, Petőfi Sándor barguzini csontjainak temetése kapcsán találkoztam újra a Vengerka falunévvel. Újraolvastam Barátosi Lénárt Lajos 1939, 1946-os írásait, aki az Ázsia-kutató Geck-expedíció tagjaként (1909-1913) járt Petőfi nyomában. Említi, hogy „a Bajkál-tó mellett, kissé északra egy kis folyócska mentén (Megj. a folyó neve: Vitim!) van egy falu, melynek neve oroszosan: Vengerka-széló. Ezt a falut állítólag 1848-as honvéd foglyok alapították.” A falu helyét, a Petőfi kutatásban is részt vevő A.V. Tyivanyenko professzor meg is találta egy térképen (a V.V. Pagirja hagyatékból). Ma Romanovka a neve és a 53.2219, 112.7543 koordinátákon van feltüntetve Szibéria térképén. A burjátországi kutató arról is beszámolt, hogy ő maga ismer egy Romanovkában ma is élő, KARDOS nevű közéleti embert. A mai faluról azt tudhatjuk, hogy 1907-ben alapították, nevét az 1891-ben itt átutazó Nyikolaj Alekszandrovics Romanov (1868-1918) cárevicsről kapta, a Romanov-dinasztia uralkodásának 300-ik évfordulóján. Egy idézet Tarczali dell’Adami Géza: Megváltás Szibériából (kidolgozta Vámosi Saáry Jenő) című, 1925-ben megjelent könyvéből: „A Bajkál vidékén van egy orosz falu, Vengerka a neve... Egyik másik utcájának az elnevezésén csodálkozva akad meg a szem: Kossuth ulica, Petőfi ulica... A vengerkai öregek egyike-másika pedig, ha kiveri pipájából este a mahorkai hamvát, jóízű tanyai magyarsággal köszön el szomszédjától: jóccakát koma. – 1849-ben szakadt oda egy maroknyi magyar honvéd. Ott is ragadt.” Hogy mi a kapcsolat a Birjusza folyótól K-re fekvő Vengerka faluval – ezt még nem sikerült kideríteni. Azaz, mégis találtam valamit. Az infovilág honlapon 2016. 06. 02. dátummal megjelent Farkas József György tudósítása Vengerka faluról, „Ahol nincsenek magyarok – Vengerka” – címmel. „Szibériában, a Birjusza folyó kanyarulatai mentén található úti célunk, amelynek neve a „magyar nő, magyar lány” orosz fordítása. Lévén ez Irkutszk megye nyugati határán, nem áll összefüggésben más olyan kelet-szibériai településekkel, amelyek magyar emlékeket tartogatnának sorozatunk olvasói számára. (Még a Petőfi-kutatók kedvelt Barguzinja is a Bajkál-tó keleti oldalára esik, innen vagy négyszáz kilométerre.)” – így kezdi a riportját. „Maguk a vengerkaiak őszintén bevallják, hogy fogalmuk sincs elnevezésük eredetéről. Mint a tajseti járás megalapításának 85. évfordulójára kiadott díszes albumban felsorolják: az öt kisebb-nagyobb településből összerakott „falubokorban” élnek ugyan oroszok, ukránok, beloruszok, csuvasok, tatárok, marik, litvánok, moldovánok, mordvinok, burjátok, komik – csak éppen magyarok nem.” – folytatja. De a lényeg is kiderül az elnevezésről: a a transzszibériai vasút építésekor a Birjusza hídjánál állt egy Vengerka nevű állomás. Valószínű, hogy erről kapta a falu a nevét. Tehát a kérdőjel maradt. Miért lett az állomás neve: Vengerka? Az első világháborús hadifoglyok azonban még találtak nyomokat. Az 1897-ben született Fazakas Béla (Oltszem, Háromszék megye) volt hadifogoly járhatott Vengerka faluban is, de az Urálhoz közelebb az 55.686113, 76.74665 koordinátákon ma is meglévő Vengerovóban is! Vengerovo az Om folyó partján helyezkedik el, korábbi nevei, Golopupovó és Szpásszkoe (селo Голопупово, Село Спасское) volt. Így ír erről Gazda József EMLÉKEK ÁZSIÁJA (Terebess Kiadó, Budapest, 2003, 13. oldal, http://terebess.hu/konyvkiadas/pdf/emlekbel.pdf ) című könyvében: „Egy alkalommal a gyalogosan sodródók egy csoportja feltehetõen egy az 1848-as forradalom elhurcoltjaiból alakult falun ment keresztül...Amikor vittek Szibériába, az Ural tájában volt egy falucska, az volt a neve, hogy Vengerszkaja. Magyar falu. Volt benne egy öregember, nem tudom már, Balogh, vagy hogy hívták. De már sokat felejtett el a magyar szóból az öreg. Odajött hozzám, hogy őt vigyük haza, amikor megyünk, mert ő Magyarországról való. Kérdeztük, hogy melyik faluból. „Nem tudom már, hogy melyik falu volt, de úgy szólítottak örökké, hogy bihariak vagyunk”. Mondottuk, mit akarna maga otthon, hiszen nem ismer senkit. Nem, nem, de a környéket ismerem, s legalább ott temetnének el! Kérdeztük, hogy került ide. Azt mondja: Gyermek voltam, önként mentünk háborúba akkor. 15 esztendős voltam, puska volt a kezemben, s mentünk az oroszokkal szembe, ne engedjük, hogy bejöjjenek. Aztán elhoztak... Itt maradtam, megházasodtam... De nem egyedül voltam, mert haton voltunk, akik itt maradtunk. S itt ebben a faluban telepedtünk meg.” Nem volt nagy, de elég népes volt... Amikor keresztülmentünk, mert mi gyalog mentünk, ennünk nem adtak, hát koldultunk így a falukban. Adtak. Csak a tatárok nem adtak, de mások adtak. Már elmentünk volt szinte fél kilométert, az őr visszanézett, s megállított, hogy álljunk meg, mert két asszony integet, s kiabál. Megállottunk, s hát a két asszony utánunk futott, ott magyarázták, hogy „nem voltunk otthon, mikor kéregettetek, de elhoztuk!...” S elhozták az ételt utánunk. Onnan, Vengerszkajából...(FaB)”

Mivel Vengerovó a mai nevét csak 1933-ban kapta egy Mihail Trofimovics Vengerov[1] (1888-1919) partizán komisszár tiszteletére, aki a falu szülötte volt, (forrás: Историческая справка, работы П. М. Пономаренко.), így valószínűbb, hogy Fazekas Béla a birjusza-menti Vengerkában járhatott. (De nem kizárt, hogy létezett egy Vengerszkaja nevű falucska is, de erről nincs tudomásom). Viszont Trofim Vengerov valószínűleg egy 1848-as magyar honvéd (vagy gyermeke) lehetett, mert a 19. század közepén más magyarok nemigen jártak arrafelé, hadifogolyból pedig több száz is volt! Magának a Trofim névnek is ragadványszínezete van, ugyanis jelentése „кормилец”, ami családfenntartót, eltartót jelent oroszul. Foglalkozása béres, napszámos volt, ami egy hadifogoly családjának éppen megfelel.

Számomra a történet azért izgalmas, mert látó közelbe hoz egy 1000-1500 évvel korábbi helynévadási szituációt! Helynév és Petőfi elemzés szempontjából három ma is létező település neve érdekes: Vengerka, Barguzin és Eleszun. Kezdjük Vengerkával.

Vengr, venger az orosz nyelvben magyar embert jelent. De ez lengyeles műszó, ami az ugorból eredeztethető. A népi szóhasználatban mágyári, mágyárszki volt a használatos. A legrégibb orosz írásos emlékben A Régmúlt idők krónikájában (PVL) pedig ugri (ugorok) a magyarok neve. (угринъ, мн. угре). A kulturáltabbnak tűnő venger népnévből kicsinyítő képzővel, és jelentésmódosulással alakultak ki a vengerka további jelentései: magyar leány (mágyárka), magyar tánc, magyaros felsőruha, magyarok lakta helyiség neve (lásd Vengerka falu nevét). A világháborús magyar hadifoglyok nem alakítottak ki kolóniát Szibériában. Vagy meghaltak, vagy hazatértek, vagy kisebb közösségben, családokban maradtak kint. Nagy a valószínűsége, hogy Vengerka alapítói valóban a felszabadított, de haza nem engedett 1849-es magyar honvédek voltak. Itt, a 19. századi népnév-helynév kialakulás hasonlóan ment végbe, mint ahogyan a magyar honfoglalás kori – minden nyelvi formáns nélkül, -i képzővel ellátott -- nép-, és törzsnevekből kialakultak a mai helyneveink egy része. (Pl. Csehi, Tóti). Ezekben az esetekben a környéken tömegével sem csehek, sem tótok nem élhettek, mert akkor a helynévadás lényege sérülne, hiszen a mástól megkülönböztető jellegnek kell dominálnia a helynévben. Elkülönült szigetet alkothattak, mint a magyar hadifoglyok Csita környékén, vagy Tajset mellett. A személynévből kialakított változatra Vengerovo (a Vengerov névből) a példa.

Barguzinszk. Az oroszos -szk végződést az idő nem igazolta, a cári adminisztrációban a helyi név maradt fenn. (бур. Баргажан) A 20. század elején ez egy, pár ezer fős település volt. Barátosi verziója szerint 1850 körül épült és a magyar hadifoglyok építették. Neve először Kőrös volt, de ezt a helybéliek Kerezsnek ejtették, ami „rühes”-t jelent, ezért megváltoztatták a nevét. Ezt a verziót semmi más nem támasztja alá, mint Barátosi meséje. Már 1648-ban kozák erőd létesült itt. 1860-ban 981 lakosa volt. Barguzin egy száraz, hideg, keleti szél (bóra) neve, ami a Bajkál-tó középső részén fúj és pár óráig tart. Legnagyobb ereje ősszel van. Barguzin a folyó neve is, amelynek partján a város felépült. Ha volt itt nagyobb létszámú magyar hadifogoly csoport, akkor a Kőrös elnevezés csak saját körben használt önelnevezése lehetett a helynek, ami soha nem terjedt el.

Eleszun. Csak 2004-től elismert, pár száz fős lakott hely. Történelmét nem ismerem, de a szibériai Petőfi legenda ismeri, mint Petőfi halálának helyét! Tekintettel arra, hogy földrajzi helyzetét Barátosi jól adta meg Iljuszun(szk) néven (Kb. 100 km, ÉK-re Barguzintól), nincs jelentősége a kialakult névvitának, ami a másik két Petőfi kutató, Svigel Ferenc és Sándor József között folyt Eleszun orosz nevének tárgyában. Iliszunszkájá vagy Iliszunszk az orosz nyelv szabályai szerint mindegyik lehet helyes a mongol eliszun (jelentése: homok) szóra vonatkozóan. Köznévből – jelentéshasadással -- helynév lett. A képzős szerkezetek idővel elmaradtak, de a különböző krónikások nem hazudtak, amikor a hallott változatot lejegyezték és így hagyták meg az utókornak. Tehát a hallás után magyarul rögzített név alapján is megállapítható, hogy ilyen település már a 19. század elején létezett, függetlenül a mai orosz történetírás érdektelenségétől.

Nézzük tovább a Puszta „magyaros” helyneveit! Ott van pl. Magyar (Мадьяр) nevű, egyutcás kis falucska Tatárföldön, a Káma-víztározó északi partján. (55.95534, 53.0279). Története nem ismert. A venger és a mágyár szláv eredetű népnév után vizsgáljuk meg a harmadikat, az ugorokat! Ha az ó orosz nyelvben a magyarok ugorok voltak, (угринъ, tsz. угре) és a venger szó is az ugorból alakult ki (Vasmer szótára szerint a „vengr” kifejezés a litván „unguras”-ból keletkezett, nem később, mint a 10. sz. elején.), akkor az Ugra, Ugrin, formátumú földrajzi nevek is valószínűleg népnévből, vagy népnévből lett személynévből jöttek létre. Az alábbiakból is belátható lesz, hogy az „ugor/ugrin”, szláv eredetű szó, jelentése: „magyar ember”. Hol vannak az ilyen helynevek? Érdemes utánajárni, és én ezt meg is tettem! És vajon a névkutató szakértők miért nem úgy foglalkoznak velük, mint népnévből alakult helynevekkel, személynevekkel? Magyar-e az Ugrin személynév? Ez a név a honfoglaló Csák nemzetség több tagjának is neve volt. Ugrin, kalocsai érsek, IV. Béla egyik kiváló hadvezére, aki Muhinál elesett, a honfoglaló ősök leszármazottja volt. A 13-14. századi oklevelek tele vannak Ugrin nevű lovászmesterekkel, tárnokmesterekkel, országbírókkal.

Az Ugrin-Ugron személynév eredetével és alakváltozataival többen is foglalkoztak. Pl. Hóman Bálint. A Magyar középkor taglalásakor (az Ugron szónál) ezt írja: „Az Ugrin név első biztos említése magyarországi forrásban 1146-ból való és Csák nembeli Ugronra vonatkozik… Az első Ugrinusok azonban, kiknek nevét ismerjük, horvát emberek voltak… Az első Csák nembeli Ugrin tán Kálmán király hű kísérője, Ugra comes (Képes Krónika 1095-höz), az első névszerint ismert horvát bán (v.ö. Századok, 1909. 377–378. l., Pauler: M. Nemz. Tt. I. 2 221. és 467. l.) volt, kit a horvátok Uguranus (Ugaranus) comes néven ismertek. (Šišic: Prirucnik. I/1. 628., 634. l.)”. Véleményem szerint mindez nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy esetleg, itt is a népnévből lett személynév jelentésmódosulásának egy példájával találkozunk-e? A lengyeleknél, a horvátoknál, az oroszoknál az Ugor, Ugrin és a belőlük képzett személynevek viselői valamiképpen a magyarokhoz kötődtek. A megkülönböztető jelző, amivel a többiektől eltértek az a „magyar” volt, és ezt a náluk használatos szóval fejezték ki. Tehát téves Hóman azon megállapítása, hogy „Az első Ugrinusok azonban, kiknek nevét ismerjük, horvát emberek voltak”! Helyesebb lenne, azt mondani, hogy horvátok között élő magyar emberek voltak! És ezt éppen a nevük bizonyítja!

Szinte minden – a témával foglalkozó szakértő -- elismeri, hogy az ugor elnevezés eredete valóban homályos. A 12. század elején összeállított orosz őskrónikában egy területnek és két népnek a neveként is szerepel az „ugra/ugor” szó. (Magyar föld: „Угорьская земля”; valamint Kijev-Rusznál átvonuló fehér és fekete ugorok). Csak megjegyzem, hogy a Nyesztor krónikában a magyarokra vonatkoztatott ugor elnevezés nem azonos a hanti és manszi nép komi-zürjén jugra nevével! Az a téveszme, hogy a Jugaria (azaz Jugra) földrajzi elnevezés a Hungariával azonos lenne, csak a 15. században bukkan fel, nyugat-európai források felhasználásával. Egyáltalán nem biztos, hogy az ugor szó eredetileg obi-ugorokat jelölt! Erről Götz Lászlónál olvashatunk bővebben. (Néhány szó az „ugor” népnév színeváltozásáról. Keleten kél a nap, Püski, 1994. 277.o.).

Egyébként, nem csak egy orosz forrás bizonyítja a magyarok „ugor” nevét. Igor, novgorod-szeverszki nagyfejedelem 1185. évi, kunok ellen indított, hadjáratát elmesélő „Ének Igor hadáról” kéziratban „poroszkáló magyar lovakról”[2], avar sisakról is («угорьских иноходцев»; «шеломы оварьскыя») említés történik. Közvetve szó esik a magyar királyról (III. Béla 1172-1196) és a Kárpátokról is. «Галичкы Осмомыслѣ Ярославе! Высоко сѣдиши на своемъ златокованнѣмъ столѣ, подперъ горы Угорскыи своими желѣзными плъки, заступивъ королеви путь, затворивъ Дунаю ворота». „Halicsi Oszmomüszl, Jároszlávban! Ki magasan ülsz aranyból kovácsolt trónusodon, vas csapataiddal támaszd meg a Magyar hegyeket s rekeszd el a király útját, elzárva a Duna kapuit”. A magyar - kijevi – halicsi viszony abban az időben elég közvetlen és bonyolult volt. Ezt csak azért említem meg, hogy a sokszor hivatkozott (11-13. századi) orosz krónikások szavahihetőségének megítélésekor (pld. az ugor-magyar-venger népnevek értelmezésénél, vagy az avarok „eltűnésénél”) érzékeltessem a közeli, szomszédos viszonyt. (A szomszédját elég jól ismeri mindenki, de erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni!). Van személynév eredetű bizonyíték is ebből a korból. Ő volt Szentéletű Magyar Mózes szerzetes. (Született Erdélyben, 990-995. körül, meghalt Kijevben, 1043. július 26.-án.). Orosz neve: Преподобный Моисей Угри́н (St. Moses the Hungarian).

Magyar Mózes az ortodox egyház szentje. Ezért tisztelete, kultusza nem alakult ki a (katolikus és protestáns) magyarság körében. Életének legfontosabb forrásait a kijevi Pecserszkaja Lavra Paterikonja őrzi. 1025 és 1043 között a kijevi Barlangkolostorban élt. (A hagyomány szerint ő volt a monostor harmadik lakója.) Legendáját, magyar nyelven először Iglói Endre közölte 1962-ben. A nyíregyházai Szent Atanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola 1997-ben jelentette meg Ivancsó István: Magyar Mózes – liturgikus tiszteletének tükrében című írását. Mózes fivéreit, Magyar Szent Györgyöt (ünnepe: július 24.) és Novotorzsoki Szent Efrémet (emléknapja: január 28.) szintén tiszteli az orosz egyház. Magyar Szent Györgyöt (Georgij Ugrin), aki idősebb testvéreivel, Szent Mózessel és Szent Efrémmel Borisz fejedelem szolgálatában állt, 1015. július 24-én gyilkolták meg. Ezen szentek nevének  az Ugrin jelzője minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy a 11. századi Kijevi Rusz lakói a magyarokat ugoroknak, a magyar embert ugrinnak hívták! Alátámasztja ezt Ladó György Magyar utónévkönyve is, amely szerint „Az Ukk személynév a magyar Ugrin ~ Ugron személynév rövidült alakja, és egy szláv ’magyar’ jelentésű szóból vált személynévvé. Ugyanez a név bújik meg a Veszprém megyei Ugod (a -d itt kicsinyítő-becéző képző), illetve a Bács-Kiskun megyei Tiszaug nevében. M. Vasmer Etimológiai Szótára szintén az ugrin szó magyar jelentését bizonygatja: Угрин – прилаг. угорский "венгр, венгерский", только др.-русск. угринъ, мн. угре (Пов. врем. лет), укр. вугор, угор, сербск.-цслав. гринъ, мн. гре, сербохорв. угар, род. п. угра, также угрин, словен. vogr, vogrin (Мi. ЕW 223), чеш. uher, слвц. uhor, польск. wegier, wegrzyn. Из слав. *ogъrinъ заимств. др.-лит. unguras "венгр", не позднее начала Х в.; Akkor az alábbi helyneveket (rajtam kívül!), miért nem ebből a megközelítésből vizsgálják a „szakértők”?

Uhryn (49.4767; 20.8594) Lengyelország. 1945-ig itt lemkók (lemákok) éltek.

Uhryn’  (48,97028; 25,84028). Kis falu Chortkivtól délre, a Szeret partján. Itt található az Ugrinszka barlang.

Ugra , az Oka baloldali mellékfolyója.

Ugra, település 54.7609, 34.3882.

Ugrica, település 54.4253, 33.5509. Ma ez a kalugai terület. A magyarok ősei a 8-9. században erre is vonulhattak. Lásd. Pl. K. J. Grot könyvében: „В продолжение своего пути Мадьяры, по всей вероятности, несколько раз останавливались на более значительное время. Так есть основание думать, что подобной стоянкой была местность на Оке в нынешней Калужской губернии. На это предположение наводит нас река Угра (приток Оки), обязанная по‑видимому этому обстоятельству (т. е. прохождению здесь Угров) своим названием. Прозвали ее так, без сомнения, не сами Угры, а соседние Славяне.” /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206‑217./

Ugrin folyó Harkovnál. „Az Ud folyónál, a Muravszki  Út bal oldalán van az Ugrin és a Lopány folyócska. Az Ugrin pedig az Udiba ömlik, a Lopány pedig a Harkivba, a Harkiv pedig az Udba”. /«Книга Большому чертежу»/ Erről az írja K. J. Grot, hogy: „az Ugrin névben (mint az Ugra folyónévben is) nem lehet, hogy ismételten ne lássuk meg a magyarok nyomát, akik bizonyos (nem túlságosan jelentéktelen) ideig vándoroltak ezen a helyen”. В этом названии „Угрин“ (как и в р. Угре) действительно нельзя опять не видеть следа Угров, которые в течение некоторого (не слишком незначительного) времени кочевали в этой местности. /„Моравия и Мадьяры“ К. Я. Грота, стр. 206-217/.

Uhorské Ugra (48.47144; 19.75153). Nógrád megye, (ma szlovák területen van).

Ugra (Biharugra 46.9693, 21.5976) A jelenlegi magyar-román államhatár találkozásánál fekszik. Biharugra területén az Árpád-korban már léteztek települések: Peszere, Peterd, Iregd vagy Nagyugra, Kisugra vagy Egyházasugra, Monostorugra.

Ugra (Marosugra 46.4475, 24.3211). Marosvásárhelytől 22 km-re délnyugatra a Laskod-patak torkolatánál a Maros bal partján fekszik.

Ugra (Szászugra, Ungra, Ugrona. 45.9834, 25.2671), Nagyközség Nagy-Küküllő vármegye kőhalmi járásában.

Ezzel a kérdésfelvetéssel fejezem be a Puszta helynévvizsgálataim első részét.

[1] Михаил Трофимович Венгеров (1888–1919) pодился в селе Спасском Каинского уезда Томской губернии в батрацкой семье. http://gaidarteka.ru/document/546

[2] „Szvjatopolk megparancsolá, hogy a Kajala mellől hozzák el az apját/ két magyar poroszka ló között,/ Kijevbe, a szent Szofiába.” – idézet az Igor Énekből.

A PUSZTA NYELVE II.

A Puszta helyneveinek elemzését az „ugar” szó vizsgálatával folytatom. Nemcsak azért, mert a magyar jelentésű Ugrin, Ugra nevekkel fejeztem be az első részt, vagy azért, mert az „ugar” szó csak egy hangban tér el az „ugor”-tól, hanem azért, mert ennek a szónak egészen más jelentéstartalma van, mint az „ugor”-nak. Vagy mégsem? Erre a kérdésre csak az írásom végén válaszolok!

Az előzőekhez hasonlóan, most is a Czuczor-Fogarasi szótár értelmezését idézem: „Oly szántóföld, melyet a terménynek betakarítása után a jövő év őszéig, tehát egy évig veteményezetlenül heverni, pihenni hagynak, azonban tavaszon és nyáron át rendesen háromszor, néhutt négyszer is felszántják, s így készítik elé a következő vetéshez. Különösen hol a vetést három szántás előzi meg, ott az ugarföldet először tavasz végén, másodszor nyár derekán s utoljára a vetés előtt szokták fölszántani; az első szántás neve: ugarolás, a másodiké: forgatás v. keverés, a harmadiké vető szántás v. vető alá szántás. Ugarokon legeltetni a nyájakat. A volt úrbéri földek egy részét ugarnak szokták vala hagyni. Ugarba vetett gabona. Különbözik tőle némileg parlag, mely több ideig míveletlenül hagyott földet vagy szőlőt is jelent. A tartós háború alatt parlagon heverő telkek. Parlagon hagyott homokbuczkák. "Parlag nagy részént Hunnia főlde s ugar." (Virág B.). Sokak véleménye szerint szláv eredetű szó, mert szerintök szerbül szintén ugar, s cseh és szlovák nyelven Miklosich szerént úhor, mely Stephanovics Vuk értelmezése után vetésre feltört, és a nap átmelegítésének kitett föld, áll t. i. az az igekötő u, és égetésre, tűzre vonatkozó gar, hor elemekből.  ” Itt felhívom a figyelmet arra a kijelentésre, hogy az ugar nem parlag! Ez a szántóföld egyik állapota: „Szántó. Minden olyan terület, amely rendszeres szántóföldi művelés alatt áll, tekintet nélkül arra, hogy a talajmunkát milyen módon végzik, vagy a területen átmenetileg növénytermelést nem végeznek (ugaroltatják).” (KSH Fogalomtár). Adynál az ország tespedtségének, meddőségének, elmaradottságának szimbóluma. "Elvadult tájon gázolok: ős, buja földön dudva, muhar. Ezt a vad mezőt ismerem, ez a magyar ugar" (A magyar ugaron. Kiemelések: tőlem!).

Az ősi ugar szó, magyar nyelvbéli használata, jelentése, értelmezhetősége annyira meghaladja a szláv „úhor” szóét, hogy szinte gyermetegnek tűnik a szláv származtatás. Az égetésre, tűzre vonatkozó gar, hor (уга́р. *гаръ, связанного чередованием с горе́ть, жар. Vasmer, PAGES: 4,145) szláv elemek felemlítése magyarázatképp, olyan erőltetett, hogy azt a gondolkodó ember azonnal elveti!

Ady nem volt névfejtő nyelvész, mégis pontosan fogalmazott: „Ezt a vad mezőt ismerem, ez a magyar ugar”! Tehát az ugar szó egyik alapértelme: a mező! Na, ez aztán a nagy felfedezés! – mondhatnák. Igen, de ha így van, akkor tovább megyünk. Melyik az az ősi, titokzatos, megfejtetlen szó, amely hasonló hangzású és jelentésű, mint a magyar „ugar”? Ez egy város, egy több ezer éves település neve: UGARIT. Nézzük meg az indoeurópai magyarázatokat!

Probably is ultimately from Sumerian ugaru "field." Talán a sumér „mező” szóból -- mondja az angol. Sumerian a-gar and Akkadian ugaru, meaning "field," cannot be separated from Indo-European angr-os (Greek), ager (Latin) and Acker (German) "field." / Cyrus H. Gordon, Before the Bible: the Common Background of Greek and Hebrew Civilisations, Collins, London 1962. {p. 53}/

Miért maradt ki a magyar ugar? Talán azért, mert itt az egyezés morfológiailag, szemantikailag szinte száz százalékos? Ez talán arra utalhat, hogy a magyar nyelv ősibb a görögnél, a latinnál és a germánnál? Én nem vagyok elfogult. Nem állítom, azt hogy Ugarit magyarul van, vagy magyar szóból ered. Ez lehetetlen! Szerintem: az ősi „ugar” szó az ős, előmagyar kultúrában maradt fenn napjainkig! A többiek innen vették át! Ez a magyar nyelv „jelentés-, és alakmegőrző” tulajdonsága! Hogyan, és mikor történhetett mindez? – adódik a kérdés.

Bár Ugarit helyén már Kr. e. 6. évezredben lakott település volt, első írásos utalás a városra csak Kr. e. 1800 körül keletkezett, mint Eblához közeli helyre. Zimrí-Lim, az ókori mezopotámiai mári királyának (kb. i. e. 1779 – 1759), -- aki Jahdun-Lim fia volt—levéltára is említi Ugaritot. Az ugariti uralkodók névsora az i. e. 14. században keletkezett, és több mint négy évszázadra megy vissza. (Wikipédia). Maga a település 1928-ig ismeretlen volt, annak ellenére, hogy egyiptomi forrásokban sok utalás maradt fenn róla. Ekkor találtak rá véletlenül, Rasz Samra arab faluban (35.602, 35.782). A Rasz Samra-i tellt (halmot), amely alig 500×600 méteres alapterületen fekszik, ennek eredményei alapján azonosították Ugarittal.

A mintegy 8000 évvel ezelőtt a magyar Alföldön és a Kárpát-medence déli részén kialakult egy kelet-mediterrán eredetű un. Körös Kultúra. A Dunai-Tardenoisi kultúra mezolitikus kultúra i. e. 6000 körül alakult ki. 1961-ben, Tatárlakán megtalált agyagtáblácskák bizonyítják, hogy ezek a fellelt legkorábbi írásjeleket tartalmazzák, mivel radiokarbon vizsgálatok szerint (amit a környező leleteken végeztek) i.e. 5500 körül keletkezhettek, így kb. ezer évvel előzik meg a legkorábbi ismert sumer agyagtáblák írásait. (Wikipédia). Ez azt jelenti, hogy Ugarit legrégebbi történelmével párhuzamosan a Kárpát-medencében és a Duna középső-alsó folyása mentén már létezett egy kultúra, amelynek kapcsolata a termékeny félhold népeivel még nem feltárt. Ezzel a rövid ismertetővel a MIKOR kérdésre szerettem volna válaszolni. Tehát akkor, amikor az ugarit szó mező értelemmel bírt!

Hogyan és hol történt a szóátvétel? Erre a diffuzionizmusnak[3] és hiperdiffuzionizmusnak nevezett kultúrantropológiai elméletben találunk választ. Ennek, a kultúrák terjedéséről -- a 20. század első negyedében kialakított -- elméletnek a kiterjesztésével magyarázatot kaphatunk az írásaimban feszegetett olyan kérdések részleteire, mint a magyar mém, a magyarazonos helynevek elterjedése a földrészeken. Természetesen G. Krantz által is javasolt irányban (a 9. századi visszaáramlás fenntartásával): „Általában azt állítják, hogy az uráli magyarok egy bizonyos keleti pontról vándoroltak Kr. u. a 9. században Magyarországra. Ehelyett úgy vélem, hogy sokkal korábbi időben az összes egyéb uráli nyelvűek terjeszkedtek kifelé Magyarországról”. (Grover S. Krantz: Az európai nyelvek földrajzi kialakulása. Budapest, 2000. Első fejezet.). Azonban, a Buda-Budha, a Kebele-Kybele, a Baal-Béla, a Bel-Ár, a magyar nyelvű amerikai indiánok, a magyar nyelv kialakulása, a Puszta „magyarnyelvűsége”, és még sorolhatnám a többi – kellően meg nem válaszolt – kérdést, tökéletesen megválaszolni nem lehet. (Sokaknak már a kérdésfelvetés jogossága is kétséges). Itt, csupán bemutatok olyan alternatívákat, amelyek egyenértékűek (sokszor logikusabbak), mint a mai tudományos magyarázatok.

Az ugar/ugor kérdésre pedig az a válaszom, hogy Eurázsia északi részén, ahol a Délről felvándorolt népeket (a termékeny félhold népeit) – megkülönböztetésül a helybéliektől – nevezhették mezőséginek, mezeinek, az ő szóhasználatukkal: ugoroknak! (Kizárólag: szerintem!). Az egyes embert pedig Ug-nak, (többes számban Ug*k), ami mondabeli ősapánk Ugek/Ügyek nevének magyarázatául is szolgálhat.

A Puszta nyelve és a szlávok

A 20. és a 21. század határán, Kelet-, és Közép-Európában, megnyílt a lehetősége annak, hogy történelmünket szabadabban, a tudomány mai szintjén értelmezzük, fogalmazzuk meg és tanítsuk. Sajnos Magyarországon ez idáig, ez nem sikerült!

Glatz Ferenc szerkesztésében elkészült (1995, Officia Nova) A magyarok krónikája című „népmű”. Ebben sajnos, sem a szabadságot, sem a modern tudományos eredményeket nem fedezhetjük fel, és a magyarok őstörténetének megítélésében káosz van a tudósaink fejében, ezért a mai fiatalság sem tud eligazodni régmúltunk útvesztőiben. Alap, közép és felsőfokú iskoláinkban inkább a tanároktól, szülőktől és az egyén ambíciójától, (és sajnos a Médiától), semmint a tananyagtól, függ a diák múltmegítélése.

Őseink nyomait földrajzi-, és személynevekben kutató munkám során kénytelen voltam a Puszta jelentős részét elfoglaló keleti szlávság történelmét kicsit részletesebben tanulmányozni. Szerencsémre az orosz történelemoktatás jobban reagált az idők szavára, mint a magyar. A magyarokat is érintő régi források, archeológiai ismertetők, archeo-genetikai eredmények oroszul és angolul az interneten elég bőségesen megtalálhatók, míg magyarul csak a töredékük lelhető fel, az is legtöbbször csak nyomtatásban.

2010-ben, A. N. Szaharov szerkesztésében megjelent egy háromkötetes, közép-, és felsőoktatási tankönyv Oroszország történelméről. (История России с древнейших времён до наших дней: учебник / под ред. А. Н. Сахарова. М., Проспект, 2010.). Interneten a http://protown.ru/information/hide/6639.html honlapon érhető el.  Copyright © ProTown.ru 2008-2015. A. N. Szaharov (1930- ) szovjet-orosz történész professzor beevezetője szerint ebben a műben kellőképpen figyelembe vannak véve a különböző korok történészeinek (beleértve az emigráns orosz történészeket is) megalapozott elméletei is. Természetesen az alapokat a hiteles források, a régészeti leletek, a genetikai és a nyelvészeti tudományok kell, hogy szolgáltassák.

Jelen esszémben a keleti szlávok őstörténetével kapcsolatba kerülő magyar vonatkozások egynémelyükére térek ki, lehetőleg olyan összefüggésben, amilyenekre eddig nem találtam példát, vagy magyarázatot.

Szokásomhoz híven egy példával érzékeltetem, hogy mire is számíthat az olvasóm.

Könyveimben többször kifejtettem, hogy a Kijevi Rusz történelmének bemutatásakor a magyar és a nemzetközi tudóstársadalom kevesebb szerepet szán a magyaroknak, mint amilyen megjárna – az általuk is jól ismert – források bemutatásakor. Általában megelégszenek a kijevi Barlangmonostor szerzetesének Nyesztornak, a PVL első szerkesztésekor (1110–1113) megemlített példáival, illetve a máig fennmaradt helynevek magyarázataival. A PVL (azaz a Lavrenytij-évkönyv) magyar vonatkozású részei már nem egy alkalommal publikálásra kerültek. A középkori orosz történeti irodalom kérdéseivel sokat és intenzíven foglalkozott Font Márta is, aki összegyűjtötte a Kijevi Évkönyv (az Ipatyij-évkönyv 1118-tól 1199-ig terjedő része) magyar vonatkozásait, de ezek főként a halicsi küzdelmekre vonatkoznak. Szili Sándor a normann kérdés szempontjából releváns keleti szláv (és más egyéb) forrásokat tette közzé. A lényeg itt, hogy a magyarok elnevezése ugri (угри) Magyarországé Ugrija. Továbbá az, hogy Álmos, (Olma) udvarháza (Олъминъ дворъ) helynévnek valamilyen köze lehet Álmos fejedelemhez. De már ezt is sokan kétségbe vonják! Annak ellenére, hogy a magyarok 840. évi kijevi uralmáról George Vernadsky (1987-1973) orosz-amerikai történész professzor is ír a jegyzeteiben. (History of Russia Yale University press. 1943.) Azt írja, hogy „Kijevet elfoglalták a kazárok és a magyarok. A magyar vezér, Álmos (Olom) Kijev uralkodója (katonai vezetője) lesz.” Erről M. N. Tyihomirov ír egy kritikai cikkében: „Автор отметил звездочкой предположительные даты. К их числу отнесен, например, 840 год с пометкой: «Киев занят хазарами и мадьярами. Мадьярский вождь Альмус (Олом) делается правителем (воеводой) Киева»”.(Исторические связи России со славянскими странами и Византией. М.Наука, 1969. Сс. 238-251.). Nem kell teóriákat gyártani, Kijevet nem finnugor környezet vette körül, csak ugor! A Kaukázus jelzője is ugor volt! És nem véletlenül! Azt az orosz történészek is elismerik, hogy ebben az időben a kazároknak adóztak. De, hogy a Dontól É-Ny-ra a magyarok képviselték a kazár hatalmat, azt már kevesen említik meg. Pedig önálló hadjáratra egy alárendelt nép nem vállalkozhatott a birodalmon belül! Vernadszkij kronológiájában mégis ez van:  *840. Киев занят хазарами и мадьярами. Предводитель мадьяр Алмус (Олом) становится киевским воеводой. 863. Мадьяры и кабары (враги хазар) разбили франков у Эльбы. 881. Мадьяры и кабары возле Вены. A nyugati történetírók is megemlékeznek ezekről a hadjáratokról, de a kazárokról egy szó sincs! A magyarok meg a Puszta nyelvén beszéltek! Az csak természetes, hogy ebből a koinéból maradtak nyomok az ős szláv nyelvben is. Van erre példa? Nézzük csak meg azt a jelentéktelen névmást a PVL-ben, amivel nem tudnak megbirkózni a szláv nyelvészek! Az 1050-es krónika leírja, hogyan lett Oleg ruszkij: «и беша и у него мужи варязи, словене и отьтоле прозъвашася русию». Mai nyelven: «Оттоле», то есть с того срока, как Олег оказался временным князем Руси, его воины и стали именоваться русью, русскими. Magyarúl: attól! (с тех пор, оттуда)! az időtől kezdve, kezdték „rusz”-nak nevezni! Az „attól” szó fennakadt a hálón, és a mai napig nem jöttek rá, hogy ez magyarul van! (Ilyen esetekben a magyar nyelvészek azonnal közlik, hogy ez csak véletlen egybeesés, és számtalan nevetséges példát hoznak fel annak igazolására, hogy ez butaság.) Ha meg valamiről kiderül, hogy nem szláv, akkor az csak török lehet! Mint az alábbi példából is kitűnik:

Kijev, az orosz krónikák szerint az „orosz városok anyja” – és ezt Oleg jelentette ki, miután elfoglalta Kijevet. Sok orosz nyelvésznek csípi a szemét, hogy Kijev himnemű szó, így sehogyan sem válhat „anyává”! J. N. Drozdov 2011-ben például azt írta az Európa türknyelvű időszakának történelme (Тюркскоязычный период европейской истории. DrozdovYuN, 2011 - 599 oldal) című könyvében, hogy a szláv nyelv törvényei szerint Oleg ezt így nem mondhatta, de mivel a türk nyelvben nincsenek nemek – türkül igen! Tehát Oleg Türk nyelven beszéhetett! („А вот потюркски так сказать он мог – в тюркском языке нет категории рода и поэтому Киев можно было назвать матерью. Значит Олег говорил потюркски.) Ebből a logikából kiindulva mondhatjuk, hogy akár magyarul is beszélhetett! Ennek legalább van történelmi alapja. (Aszkold és Dir valószínűleg Álmos hűbéresei voltak). De van több ilyen furcsa egybeesés az orosz és a magyar szavak között. Ha elfogadjuk az alán-rusz és a magyarok 8-9. századi alán szomszédság hipotézisét, akkor egyes – indo-iránira visszavezethető – szavaink alaki és jelentésbeli hasonlósága máris nem tűnik véletlennek. Ilyen például a VEZET – ВЕЗЁТ (vizjot) „szócsalád”. Magyarázat:

Magyar értelmezés -- VEZET: Élőlény, vagy tárgy mozgását irányítja. Szótő a vez-. Eredetére több elképzelés van. Finnugor: cseremisz videm, mordvin vetamsz, észt vedamsz (‘vezet’). A finnugor *vete- alapforma szabályos származéka a vez-, a tőbeli t–z megfeleléssel. Szanszkrit: vizati (vezet, intéz, végeztet). Tamil: vay-angu, vas-angu (vezetni, irányítani).

 Max Vasmer (Russisches etymologisches Wörterbuch) szerint – ВЕЗУ́ :  др.-инд. váhati "везет", авест. vazaiti "везет, едет", алб. vjeth "краду", аор. vodha (впрочем, возм., связано с веду́), греч. памфильск. εχέτω "он должен принести", лат. vehō "везу", гот. gawigan "трясти, двигать". PAGES: 1,286. A szótő itt is a vez-. Jelentése: elmozgat, elszállít, hoz, visz, („megy neki”). Folyamatos párja:  вози́ть. Továbbá, az itt említett ВЕДУ́ (PAGES: 1,284.), melynek a jelentése: vezetni (magát viselni). Itt szintén van óind, aveszta származtatás: Родственно лит. vedù, vedžiau, vèsti, лтш. vedu, vest "вести, жениться" (ср. др.-русск. вести жену "жениться"), др.-инд. vadhū́ṣ ж. "невеста, (молодая) жена", авест. vaδu- -- то же, ирл. fedim "веду, несу", авест. vāδayeiti "ведет, приводит", возм., также алб. vjeth "краду, ворую", аор. vodha (но см. везу́). A fentiekből valószínűsíthető, hogy a magyar és az orosz VEZ-, tő nem szláv, nem finnugor, hanem indo-iráni, amely a sztyeppei koinéból maradt vissza. Hogy melyik az ősibb, arra talán a magyar -ér képzős változat adhat választ, amely a legtisztábban maradt fenn. Ez a VEZ-ÉR szavunk. Ugyaninnen származik az arab vizir  (وزير‎ -- teherhordó), és az orosz Визи́рь (вазир, везер, везир, визир; мн. ч. вюзера́) — титул министра или высшего сановника в странах мусульманского Востока. De a magyarnak megfelelő orosz változat a: Вождь. Vasmer ezt is a vezetni igéből ( От веду́, води́ть.) származtatja, de a forma, a hangzás erősen torzult. (A nyelvészek örömére, mert így tudnak szabályt alkotni, ahelyett, hogy elfogadnák a kevésbé változó elsődlegességét!).

A „hallom” szóból származó halló kifejezést a legenda szerint a világon elsőként Puskás Tivadar használta a telefonhírmondó tesztelése során úgy, hogy: halló? Mégis az terjedt el, hogy angol szó. Pedig az első telefonközpontok 1878-ban Bostonban, majd 1879-ben Párizsban, Puskás Tivadar elvei szerint valósultak meg. A „halló” szó telefonáláskor használt jelentése 1884-től mutatható ki. Ha Puskás Tivadar francia lett volna és azt kérdezte volna, hogy „tu m'écoute”, akkor ma a világ összes óvodás gyerekének tudnia kellene, hogy ez francia szó! A magyar „halló”-ról meg a világon senki se tud, csak néhány magyar vitatkozik rajta! Valahogy így van ez a magyarok kijevi szereplésével is! Meg a névfejtésekkel is:

24. V. Vernadszkij írja Az Ősi Rusz (Г.В. Вернадский : "Древняя Русь") könyvében (gót-ant háború rész): Az alánok utolsó háborúja a keleti gótokkal 375-ben volt az Erak folyó mellett. (Ma Tiligul a folyó neve. Ukrajna.). Jordanesre hivatkozva írja, hogy a hunok (alánok) királya Balambér, párbajra hívta a keleti gótok királyát (Vithimirt) és lenyilazta. A Balambér (görögül: Βαλαμεροζ) nevet – hivatkozva a Valamir változatra és az alán/keleti szláv kapcsolatra – szláv eredetűnek (Velemir) tartja. A magyar magyarázatok se különbek: „A Balambér egy férfi keresztnév, egy hun uralkodó neve, ami valószínűleg a germán Baldemar névből való, és a jelentése: merész + híres.” (Wikipédia). „ A hunok első ismert királya, akit azonban egyedül csak Jornandes emlit (De rebus Gleticis, 24. fej.). Neve az egyes kéziratokban majd Balamber, majd Balamir alakban maradt fenn s ez idő szerint nem lehet eldönteni, melyik a helyesebb változat. A nevet különben némelyek a gót Valamir névvel veszik egynek, s azon személynevek közé sorolják aligha jogosan -, melyeket a hunok a gótoktól vettek át… Rövid idő leforgása alatt Balambér a Volgától az Al-Dunáig mindent meghódított s az Al-Duna mellékén ütötte fel sátorát. További tetteiről nincsenek adataink”. (Forrás: Pallas Nagylexikon).

A bolgárok történelméből azonban tudjuk, hogy a hun-szarmata (alán) szövetséget Balambér (ur. 363-378) alapította meg, amikor feleségül vette a hun Kama-Batir kán leányát, Turán Bikát. A bizánci és a latin krónikák ettől kezdve ezt a szövetséget fogják az európai hunok alatt érteni. Balambért fia, Alip-bi (Baltazár, 378-390) követte az uralkodásban. Baltazár 390-ben halt meg, és a Kuiantau hegyen (ma: Kijev) temették el. Utódja Uldin (†409, vagy 412) lett, akinek fiai (Ruga és Oktár) között találjuk ősapánkat, Bendegúzt, Buda és Atilla apját. (http://bulgar-portal.ru). A bolgárokkal együtt megérkeztünk az én névfejtési változatomhoz is!

Szerintem a Balam-ber összetett szó. Első része Baál-Béla eredetű. (Ezt a kapcsolatot már többször részleteztem, itt elhagyom). Csak megemlítem, hogy a Bibliai nevek között feltűnő hasonlatosságok vannak, amelyeket én nem elemeztem. Gondolok itt Bélára, Edom királyára, aki Beornak fia. (1Móz 36,32). A szomszédos Moabita királyságban pedig élt egy természetfeletti erőkkel rendelkező jós, akit Bálámnak hívtak. Véletlenül (?) az ő apját is Beornak hívták. A pogány (Baál hívő) Moáb király Bálák, meg akarja átkoztatni Bálámmal - a pogányokhoz tartozó prófétával - Isten választott népét, de ez nem jön be neki. Minden esetre a Béla név a hunoknál kedvelt volt, a magyar mondák szerint is. Kérdezhetném, hogy a Belaber név feltételezése mennyivel rosszabb a Baldemárnál, a Valamir/Velemirnél? És ennek további értelme is van!

Elképzelhetőnek tartom, hogy a Magyarországra beköltöző volgai bolgárok adhatták a Vasi-Hegyhát délkeleti csücskében létesített telepüknek a Baltavár nevet. „Ugyanis Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. A vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte”. (Anonymus Gesta Hungarorum). Bérbaltavár (47.0101, 16.9693) Bér és Baltavár 1935-ös egyesüléséből jött létre. Mindkét falu Árpád-kori eredetű. Bér (Byr) helységet, amely a középkorban Töttös, Hegyes és Altal Byr néven szereplő három közeli településből alakult ki, egy XIII. század végi oklevél említi először. Hogy mi köze van a Baltavár szónak a bolgárokhoz? Nagyon sok! A bolgár-török uralkodók ezt a címet viselték már a középkor kezdetén. A Dulo klán ősi nemzetségjele (tamgája) volt egykoron. Ez így nézett ki: Ψ, ami egy álló fokost és egy fekvő íjat formázott. Ezek jelképezték a bolgároknál a kán hatalmát, amit „baltavárnak” kezdtek nevezni. Magyarázat: A fokos jelentése (mint a magyarban is) – balta. A „ber” szó jelentette az íjat. Ez a „baltás íj” később vezér, uralkodó értelmet vett fel. A jel eredetileg „baltaber” hangzású lehetett, ami később baltavár lett. A balta és az íj mindig a hatalom jelképe volt. De a bolgár heraldikában a ψ jelenti a nyílat és szárnyat, továbbá a sólymot is. Sokszor a háromágú szigonyt is így jelölik. (Bakhshi Iman: DJAGFAR TARIHI-ja alapján. Volume 2 Part 3). A felhasznált rész: Tamga of the clan Dulo. But later in a sign the Turan began to see the image "balta" (axe) - 1 and "ber" (bow{onions}).-l ~> also have named this tamgu "baltaber" (has taken the form "Baltavar" later), that is "Axen-Archen". As Bulgars selected leaders and Khans only from a clan Dulo the name tamgi - "Baltavar" - began to mean simultaneously as well "leader", "governor". Így a végeredmény (nálam): Balam-ber jelentése Béla, az íjász! (Emlékezzünk: a legenda szerint Balambér párbajban, íjjal megölte az alán királyt). Természetesen ez lehetett felvett, ragadvány név is, mint ősapánknál Mundzsuk/Bendegúznál.

Annyit még elmondok Szaharov orosz történelmi tankönyvéről, hogy kiemelt részletességgel szerepelnek benne az európai hunok és a kazárok. A történész professzor beevezetőjében ezt írja: „Подробно рассказано о гуннах, Хазарском государстве, чье разнообразное влияние на судьбы славянства трудно переоценить.” (Részletesen szólunk a Kazár Birodalomban lévő hunokról, akiknek a szlávságra gyakorolt különféle hatását nem lehet túlértékelni.)

Én így fogalmaztam a Fenséges Úr című könyvemben (Szekszárd, Schubert Bt. 2011.), „hogy a hunok legnagyobb hagyatéka a szláv nyelv volt.”

[1] Михаил Трофимович Венгеров (1888–1919) pодился в селе Спасском Каинского уезда Томской губернии в батрацкой семье. http://gaidarteka.ru/document/546

[2] „Szvjatopolk megparancsolá, hogy a Kajala mellől hozzák el az apját/ két magyar poroszka ló között,/ Kijevbe, a szent Szofiába.” – idézet az Igor Énekből.

[3] A diffúzió kultúraelemek elterjedését jelenti (magát a folyamatot és annak eredményét is). A fogalom elsősorban ezeknek a földrajzi térben történő helyzetváltoztatására utal, de vonatkozik ezeknek az időbeli és társadalmi térbeli (az őket hordozó személyek közelsége vagy távolsága) dimenzióira is. Ugyanis, néhány társadalmi-kulturális elem széleskörű megoszlásának magyarázata lehet a vándorlás vagy a diffúzió. Lásd pld. Sir Grafton Elliot Smith 1929-es térképét: Cultural diffusion map from Egypt by Grafton Elliot Smith.

„Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!”

(Petőfi Sándor. A farkasok dala)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye napilapjában, az Észak-Magyarországban (Szólástér), 2015. július 20-án megjelent egy írás Mező István tollából a Petőfi temetésről. Nem egyedi eset, mert -- utólag -- a temetésről elég sok hírt adott a magyar média. Amiért ezt a cikket kiemeltem, az az alábbi idézet: „Petőfi szibériai tartózkodására sok érvet és ellenérvet felhoztak. A csontok vizsgálatát is sok szakemberrel elvégeztették. Csupán azt nem hallottam még, hogy Petőfi mentalitását ismerve, nem tudom elképzelni, hogy egy olyan vérmérsékletű ember belenyugodjon a fogságba, az elhurcolásba. Ő inkább a halált választotta volna”. Tapasztaltam, hogy sokan osztják ezt a véleményt!

Először a Facebookon reagáltam. Megírtam, – Mező Istvánnak címezve – hogy „teljesen egyetértek az írásoddal, kivéve azzal, amit nem tudsz elképzelni: „hogy Petőfi mentalitását ismerve, nem tudom elképzelni, hogy egy olyan vérmérsékletű ember belenyugodjon a fogságba, az elhurcolásba. Ő inkább a halált választotta volna”. Honnan veszed, hogy Petőfi belenyugodott a fogságba és az elhurcolásba? Évezredek óta a vesztes csata résztvevői vagy meghalnak, vagy elbujdosnak, vagy fogságba hurcolják őket, akár akarják, akár nem. Ismersz olyan Petőfi verset, amely a fogságba esésének estére vonatkozna? Talán a „A farkasok dala” kifejezhetné ezt a szituációt, de arról nem ír, hogy a farkasok fogságban – mint köztudott – harakirit követnek el. Táncsics Mihály a forradalom és szabadságharc bukása után nyolc évig rejtőzött a saját házuk alatt kialakított rejtekben egészen az 1857 májusában kihirdetett amnesztiáig. Petőfi ekkor már halott volt – minden verzió szerint. A körülményekről az orosz fogságból hazatértek tudnának mesélni! Azokat meghallgatva talán a képzeleted is kitágulna!” Nem tudom, látogatja-e Mező István a Facebookot, a célom csupán az ismeretségi köröm tájékoztatása volt a véleményemről. Most azonban szélesebb körben, bővebben kifejteném erről az álláspontomat.

Nem mondhatom, hogy Szibériát, vagy az oda száműzöttek sorsát részletesebben, jobban ismerem, mint az e témában kutakodó, érdeklődő átlagember. 1967 nyarán volt szerencsém két hónapot dolgozni egy egyetemistáknak szervezett, nemzetközi vasútépítő táborban, Tajset város szélén. Hétvégeken kirándulások voltak Irkutszkba, a Bajkál-tóra, vagy éppen a tajgába. Katonai sátrakban laktunk. Nappal 25-30 fokos meleg volt, de augusztus közepétől, éjjel már fűtöttünk a sátorban. A munkánk egy vasúti rendezőpályudvar talajszintjének 1,5-2 méterrel történő megemelése volt, mert az utóbbi meleg nyarak megolvasztották az altalajt és a sínek megsüllyedtek.

Egy vasárnap, sétálva Tajset főterén, megszólított bennünket egy ismeretlen férfi. Hibátlan magyarsággal elmesélte, hogy ő a 42-es aradi ezredben szolgált, és fogságba került. Az ötvenes évek elején szabadult, de hazatérni, hírt adni magáról nem tudott. Otthonról eljutottak hozzá a hírek, hogy a felesége újra férjhez ment. Ő egy helybéli asszonnyal élt együtt, aki egy veszekedés alkalmából feljelentette, tiltott fogműtétekért. A polgári foglalkozása ugyanis fogtechnikus volt, és foghúzásokból szerzett magának pénzt a megélhetéshez. (Közben benyúlt a zsebébe, és megmutatta az újságpapírba csomagolt szerszámait, amit általában mindig magánál tartott, hátha akad egy kis pluszmunka!) Újra börtönbe zárták, fél gyomrát kivették, de életben maradt. Arról, hogy hazatérjen, már letett! Nem akart otthon zavart kelteni.

Egy, szavahihető barátom elmesélte, hogy az ő apja, Szibériából Japánon keresztül tudott hazajönni. Akik Európa felé indultak el, azokból nem sokan maradtak életben. Köztudott volt a táborban, hogy a szökött rabnak el kellett kerülnie a találkozást emberekkel, ha nem akart gyilkosságba keveredni. Ha híre ment a környéken, hogy hadifoglyok, szökött rabok vannak a tajgában, akkor azokat nagyon hamar elkapták! Ők eljutottak a Csendes-óceánig, ahol egy japán halászcsónak személyzete mentette meg őket.

Magyar embernek nehéz elképzelni, hogy a szomszédos település 100-150 km-re van! Petőfi 1844-es magyarországi téli gyalogsétái kényelmes kéjutazásnak számítottak egy szibériai meneküléshez képest! A szibériai száműzötteket semmi sem őrizte jobban, mint a hatalmas távolság, és a „bennszülöttek”! Petőfi habitusa, vérmérséklete, haza-, és családszeretete kevés volt ahhoz, hogy Szibériából hazatérjen, vagy akár hírt adjon magáról. Ezt a sorsa igazolja! Aki ezért elítéli – az számoljon saját lelkiismeretével.

Végezetül, álljon itt egy idézet Gazda József: EMLÉKEK ÁZSIÁJA (Terebess Kiadó, Budapest, 2003, 13-14.o.) című könyvéből: „Nehéz volt, szörnyű nehéz volt az idegenben, ott, a végtelen messzeségben... Megszabadulni? Istenem! Minden ember lelke mélyén ott van a vágy a szabadságra... De hogyan? Mit tehettek mást? A sorsot, sorsukat vállalniok kellett...”

Berta királyleány

 A fény és fehér szavak kutatása során akadtam az alábbi érdekes történetre.

Tomory Zsuzsa, Magyar királyság Európában a VIII. sz. előtt című írásából tudtam meg, hogy Magyarországnak volt egy Berta nevű királyleánya, aki idővel Nagy Károly anyja lett. Ezzel nem mások, mint a franciák dicsekedhetnek, hiszen a középkori krónikákban, regényekben és Villon híres balladájában Berthe au grand pied néven szerepel, mert az egyik lába állítólag nagyobb volt, mint a másik. 1770-ben Claude Joseph Dorat (1734-1780) francia költő és drámaíró Két királyné (Les deux reines) címmel darabot írt, de ez sohasem került színre. 1774-ben művét versbe öntötte, és így a francia színészek előadhatták. Címe: Magyarországi Adelheid (Adélaïde de Hongrie). A magyar királyt Dorat-nál Ladislasnak hívják. Természetesen, Adelheid = Berta. Tomory így meséli el:

„Hungária királyának és feleségének egy gyermeke volt, a gyönyörű szép Berta királykisasszony. A királyt Virágnak (Floire), feleségét Fehér Virágnak (más szóval: Béla-Virágnak, Blanche-fleur) hívták. Miután a királyi pár fiatalkorában töltött valamennyi időt nyelvtanulás céljából a franciáknál, s meg is kedvelték e népet, leányukat minden habozás nélkül oda is ígérték a francia királynak. Útra indulásakor kísérőként a királynő saját pénzén megváltott idegen szolgálóját, annak leányát és férfirokonát is Bertával küldte, hogy állandóan vigyázzanak rá. Az idegen szolgáló leánya is gyönyörű volt, sokak szerint Berta mása. A következő rész a Fekete menyasszony ismert története. A gonosz boszorkány saját leányát csempészte a király nászágyába, Bertát pedig rokonával sűrű erdő közepébe vitette, hogy ott elpusztuljon. A leírás szerint abban az időben ott nemcsak medvék, de még oroszlánok is éltek. Bertán először egy remete könyörült meg, néhány darabka ocsús kenyérdarabot adva neki, majd útbaigazította az erdőben élő, jószívű rendőr és családja házába. Berta el is jutott a házhoz, ahol boldogan fogadták.

Közben a boszorkány leánya az ország kincseit mind magának akarta, keményen adóztatta a szegény népet, s általában gonoszul viselkedett környezetével. De két fiút is szült a királynak, aki ezért megbocsátotta viselkedését.

Végül eljutott Berta királyleány halálának híre Hungáriába, a királynő elment Párizsba, hogy számon kérje a királytól leánya sorsát. A király ekkor döbbent rá a csalásra, megkereste Bertát, a boszorkányt és férfi rokonát kivégeztette, két fia anyján megkönyörült, fiainak címet, rangot adott, viszont mindhármuknak el kellett hagyniuk a királyi udvart. Ezek után boldogan élt igazi feleségével, Berta királynővel. Berta halálának éve 783”.

Túl azon, hogy a történetből Hófehérke meséjének motívumai tűnnek fel, gyanúsan sok az átfedés a magyar történelem „kérdőjeles” szereplőivel. „Erről a tárgyról nem maradt fenn az eredeti chanson de geste, csak egy 1275 körüli átdolgozás, melynek Adanet le Roi, ismert troubadour a szerzője. A 15. század elején mirákulum is készült e tárgyról, amely külföldön még nagyobb népszerűségre tett szert. A forradalom előtti két évtizedben, Franciaországban divatban voltak a középkori chanson de geste-ek regényes feldolgozásai, de ilyen tárgyú regényt 1770 előtt nem találtunk s így nem tudjuk, mi volt Dorat közvetlen forrása” – írja Hevesi András: A magyar vonatkozású francia színdarabok bibliográfiája című adattárában. (1930). Dorat, a magyar király nevének kiválasztásában befolyásolhatta az a tény, hogy I. László magyar király (1077-1095) felesége Adelheid, Rajnai Rudolf német ellenkirály (1025 körül - 1080) és Adelhaid savoyai grófnő (1050 körül - 1079) leánya, volt. A weingarteni barát krónikája (genealógiája) szerint szt. László királynak volt egy Berta nevű leánya is. (Pallas nagy lexikon). De ott van az Annales Bertini 949 évi bejegyzése: "Pippin egybekelt Bertradával, aki a Bertha nevet viseli". Hogy az avar Kagán, vagy a Jugurrus leánya volt-e Berta, nincs adat. (A jugurrus a kagán után következő második legmagasabb méltóság volt az Avar Kaganátus fennállásának végén. A források 782-796 között említik, mint a kagánnal csaknem egyenrangút). A Marmontieri legenda is írja, hogy: Berta hun /magyar/ királyi származású.

Tomory Zsuzsa így írja le a forrásmű születését: „Adenes otthon unatkozván elhatározta, hogy elmegy Párizsba, hogy Szent Denis templomában imádkozhasson. Itt megismerkedett egy Savary nevű szerzetessel, aki meghívta könyvtárába, s megmutatta a Berta hagyományt magába foglaló könyvet. A regőst annyira érdekelte a történet, hogy péntektől keddig ott maradt a szerzetes otthonában, hogy tanulmányozhassa e kötetet. Leírása szerint a történet írójának verselése oly tökéletes volt, hogy nem kerülhetett ki egy egyszerű regős tolla alól. Maga a történet Martel Károly idejével kezdődik, szent János napjának ünnepén, a rózsák virágzásának idején. A történet szerint amikor Martel fia számára feleséget keresett, minden tanácsadója menyasszonynak a Hungáriai Berta királykisasszonyt javasolta. A gondolatot tett követte, leánykérői Hungáriába mentek, ahol meg is kapták királyuk számára Berta királykisasszony kezét, akinek leírása a fenti költeményrészlettel tökéletesen kifejezhető. Ezen túl még hangsúlyozta gödröcskés arcát, bájos mosolyát, szőke, göndör haját, műveltségét, s jó szíve, kedvessége, szegények iránti gondoskodása volt az idegenek csodálatának központjában”.

Heribert Illig ismert elmélete megkérdőjelezi a Karoling-kor létezését. Többek között érvként hozza fel a magyar történelmet és krónikákat, miszerint a Képes Krónikában említett öt generáció Attila és Árpád között a kitalált középkor által támogatott 297 év kihagyásával időben megfelelőnek látszik. A történelem manipulálásával vádolt egyházi krónikaírók éppen a mesékkel, legendákkal szemben voltak tehetetlenek. I. András királyunknak valóban volt egy Adelheid nevű leánya (Adélaïde de Hongrie 1040-1062), férje II. Vratiszláv cseh fejedelem lett. A magyar Wikipédiában Kitalált középkor címszó alatt olvashatjuk: „Dionysius Exiguus az időszámítás kezdőpontját az addig használt aera Diocletiani kezdetétől 284 évvel visszavitte az időben. Az új évszámítási rendszerben, bármikor vezették is be, bármilyen évkezdettel, bármilyen húsvétszámítással, egy csapásra 284 olyan év keletkezett, amelynek nem létezett írott történelme.” Vonjuk ki ezt a „nem létező” időt Adelheid halálának évéből (1062-284=778). Emlékezzünk csak Berta halálának évére: 783! Az eltérés csak 5 év! A rege első olvasásakor már a következő képek ragadják meg az embert:

1. Hungáriának már volt neve 783 előtt.
2. Hungáriának királya is volt 783 előtt.
3. Hungária királyi udvarát a rege kora legműveltebbjének tudja.

Ennyit az időről! De vajon honnan kapta Adelheid királyleány a nevét? Ősi szokás a magyaroknál, hogy legalább az egyik gyerek a nagyszülők nevét veszi fel. Mihály, Taksony fejedelem fia, Géza fejedelem öccse, a megvakított Vazul apja pogány neve – Györffy György szerint – Béla volt. Unokája neve szintén Béla (I. Béla, 1016-1063) lett. Béla nagyanyjának -- Adélaïde de Polognenak (950-997) nevét testvére, András (kinek pogány neve nem ismert) adta leányának, Adelheidnek. (A „nem létező” Pipin csak a mesében lehetett a férje, a valóságban be kellett érnie Vratiszlávval!). A történet bonyolódott, amikor Mihály meghalt (978). Ott maradt a fiatal lengyel felesége özvegyen, a két kiskorú gyermekével, Vászollyal és Lászlóval. Még nagyszüleim elbeszéléseiből ismerem, hogy a Dunántúlon a fiatalabb testvér felesége „nagyobbik uramnak” szólította a sógorát. (Lásd Magyar Néprajzi Lexikon: „a patriarchalis családforma megkövetelte, hogy az asszonyok sógoraikhoz tisztelettel magázva, kendezve beszéljenek. A férj bátyját vidékenként váltakozva nagyobbik uramnak, második uramnak, öregbikuramnak szólították”). Szinte természetes volt a magyaroknál, hogy Géza fejedelem második feleségének tekintették Adelheidet. A külföldi történetírók ezért úgy szerepeltetik Géza fejedelmünket, hogy 967-ben elvette Saroltot, 985-ben pedig Adélaïde de POLOGNEt. (De erre nem volt szükség!)^[1]. Természetesen Adelheid két gyermeke nem lehetett Vajk vetélytársa! (De biztos, ami biztos, Vászolyt később megvakították!). Adelheid unokája pedig (a nép nyelvén Berta) a mesék világának Hófehérkéjeként és Perchtájaként nyert öröklétet. Valóságban a francia kapcsolat érthetővé válik, ha tudjuk, hogy „András, miután trónra került, hozzálátott a pogányság felszámolásához, visszaállíttatta a keresztény rendet, és utasította a népet a Szent István rendelkezései szerinti életre. 1047 elejére az ország egysége helyreállt, a királyi haderő az előkelők egységes támogatásával erőfölénybe került. A legyilkolt papság pótlására Franciaországból érkeztek hittérítők. Ebben közrejátszhatott András felesége is, akinek egyik lánytestvére a francia király felesége volt”. (Wikipédia). A név népszerűségére jellemző, hogy I. Béla feleségét Richeza vagy Rixa Lambert (1013 – 1075) királynét szintén Adelheinek (Adelaide/Richeza of Poland) hívták.

A Berta és az Adelheid nevek elemzése nálam egyértelműen keleti (hun), és nem germán eredetre utalnak. Véleményem szerint a 4-5. században a hunok hozták be Európába és itt terjedt el frank és germán közegben. Adelheid etimológiája: Adelaide (Old German), and the meaning of Adelheid is "noble kind", azaz: előkelő, kedves, nemes személy. De találkozunk olyan magyarázatokkal is, amelyek az Adila, Edel, Ethel változatokat is ismerteti. („Adela es un nombre propio femenino de origen germano que significa noble (athal). Adelia, Adelina, Adila, Edel, Edelia, Ethel (forma moderna, anglicismo). Partiendo de la raíz germánica Athal, se ha pasado a la forma Ethel en las lenguas anglogermánicas). Innen már csak egy ugrás Atilla (Etele) neve, amit érthető okokból nem reklámoznak nyugaton. A Berta név: „ófelnémet: Berchta, Perahta a. m. a fénylő” – írja a Pallas nagy lexikona, amiben utalást találunk a magyar királyleány fentebb említett Nagy Károly legendakörére is. A fénylő jelentés egyértelműen a Béla, Virág/világ szóbokrok családjába sorolja a Berta nevet is. De ez már egy más történet, ami Sarolt (Sar-al_Du, -- „királyi szülött”) és Thietmar püspök levelében szereplő Beleknegini – „szép, ragyogó úrnő” – kifejezések összefüggését boncolgatja.

[1] A 13. századi ún. Varsói Krónika Adelhaid (Atheleida) lengyel hercegnőt tartja Géza fejedelem feleségének, I. István király anyjának. Felmerült, hogy esetleg Adelhaid a második felesége és két lányának anyja lett volna, de ezeket a nézetet a magyar kutatás nem tette magáévá. (Korai magyar történeti lexikon – 1994). A Sziléziai Krónikában Edelhaid néven szerepel. Dr. Badiny-Jós Ferenc is úgy tartja, hogy „Géza özvegye tehát a lengyel Adelhaid volt”. (Egy magyar édesanya védelmében).

Úgy tartja a monda, hogy Árpád vezérünk Szvatopluktól fehér lóért, kötőfékért és nyeregért cserébe kapta Magyarországot. De ki volt valójában Szvatopluk, honnan ered a neve?

      A Pallas Nagylexikonban olvashatjuk, hogy Mén-Marót -- „a Névtelen jegyző szerint bihari vezér, a Tisza, Maros és Szamos vize s az Igfon erdeje közt levő terület ura volt s kazár népeken uralkodott. Árpád vezér mindjárt a honfoglalás kezdetén felszólította, engedje át neki a Szamostól a nyiri határokig s a meszesi kapuig terjedő vidéket, mely Atilla jogán úgyis őt illeti”. A későbbi krónikákban viszont Szvatopluk a honfoglalás szenvedő hőse, akit Anonymus még nem ismert. A történészek úgy tarják, hogy Mén-Marót és Zalán Anonymus által költött alakok. Mén-Marót nevében a „morva” szó rejlik, s annak jele, hogy a magyar honfoglalók a morva állam egy részét is megszerezték, Zalán pedig török formájával a honfoglalás-korabeli kelet-magyarországi és erdélyi bolgár-török uralomra utal. Viszont Szvatopluk, hiteles történelmi személy a Nagymorva Birodalom fejedelme volt 870 – 894-ig. Honnan vehették a szlávok a Szvatopluk nevet? Eddig az alábbi írásformákkal találkoztam: Szvatopluk, Svetibolug, (Dubniczi, Bécsi Képes, KÉZAI), Svatofluk vagy Zventibold, (Pallas Nagylexikon), Zwatapolug (Thuróczy), cseh lexikonok: „Svatopluk (? – 894) nebo také Sventopluk, Sventipluk, Suentepulcus, Zventapu, Zwentibald, Zuendibolch, Suatopluk (řecky Σφενδοπλόκος, Σφεντοπλικος, staroslověnsky Свѧтопълкъ, starorusky Свѧтополкъ/Святополкъ, slovensky Svätopluk)”. Orosz: Святополк/Святоплук, Svyatopolk/Szvjátopolk. Balogh Attila feltevése, hogy a „balog” kifejezés nem a honfoglalókkal jött be – igen megalapozottnak tűnik. Ennek egyik bizonyítéka lehet, hogy krónikáinkban megjelenik a Svetibolug/Zwatapolug változat is. Mint mondja: „A Balogh nevet régen Bolug[1]-nak is írták, személynévként is”. Kérdés az, hogy vajon mit jelenthet a „bolug”, szvato, svento, suato, zventa, zventi, zuendi, szvendo/szvento, szvjáto, sväto – jelzője? Eddig az alábbi magyarázatokkal találkoztam:

1. I. (Szépszemű) Szvatopluk (nevének jelentése: szent ezred=szvato plk) (830? – 894)
2. Old Slavonic Meaning: “mighty army; mighty regiment.”  „Erős ezred”?
3. Kijevi uralkodónál Szvjátoszlávnál (942-972), felmerült (többek között) a dán Svend, a svéd Sven lehetőség is, ami itt kizárt.
4. Mint a morva, (870-894), mint a kijevi (1015-1019) Szvjátopolk fejedelmeknél (Vasmer szerint) a név előtagja a protoszláv *svent gyök lehetett, amelyből kialakult a jelenlegi „свят- 'святой'” (szent). Az „e” hang fennmaradása a lengyel nyelvben érzékelhető: Święty (Шьфьенты) — святой.
5. Felmerült a protoszláv *svetъ (см. свет) szvet/szvetlij-ből való világos, tiszta, esetleg szőke jelentésű eredeztetés is.

            Balogh Attila felvetése, viszont más irányt is adhat a kutatásnak. Amikor a Bolug/Balog név jelzőjét keressük a szláv nyelvben, hamar rájöhetünk arra, hogy ott ilyen név nincs. (Trianon után szlovákká lett, Balog-patakról elnevezett helyek ma a Blh nevet kénytelenek hordozni). De a szomszédoknál viszont van! Ha ez a szomszéd – történetesen – nem ellenség, hanem közeli barát, akkor a „szvat”-nak (сват) lehetne egy másik (Vasmer szeriti) értelmezése is, mégpedig: a vendég. Ez, szinte mindegyik szláv nyelvben megvan. (род. п. -а, укр., блр. сват, др.-русск. сватъ, болг. сват, сербохорв. сва̏т, словен. svȃt, чеш., слвц. svat, польск., в.-луж. swat, полаб. swat. Наряду с этим -- праслав. *svātī в русск. сва́тья, болг. сва́тя, сербохорв. сва̏ħа, аналогично го́стья : гость). Az eredete ennek a szónak a *svo-, *sve-, névmásban keresendő. A litván svẽčias, svẽtis – „vendég”, azaz valójában „idegen” ("чужак, сам по себе"). Maga a névmás „saját” – „szvoj” jelentésű: „свой челове́к, своя́к”, azaz: „a mi emberünk, barátunk”. Eredetre görög, gót, óind példákat hoz fel: „греч. ἔτης, эл. έτης м. "родич, друг", ἕταρος, позднее ἕταιρος, "товарищ, спутник", гот. swēs "собственный", др.-инд. svás "свой", русск. свой (см.) и др.”. A megoldás a fentiek szerint „Szvat(o)bolug”, ami annyit tesz, hogy „Balog, a mi emberünk”. A gyermek Szvatopluk -- aki Rasztiszláv, Morva Fejedelem (ur. 846-870) unokaöccse, és Mojmír-házból való volt-- nevét a széthullott avar, és a kialakulóban lévő morva birodalom etnikai környezetében kapta. Keresztapja valószínűleg Rasztiszláv volt. A magyarokra ekkor még nem tekintettek úgy, mint ellenségre, hiszen 862-ben a magyarok Rasztiszláv szövetségeseként ütköztek meg a frankokkal. 894-ben Szvatopluk a keleti frankok ellen ismét szövetséget kötött a magyarokkal, akik a Dunántúlon portyáztak. Számomra – ebben a környezetben – a „Mi Bolugunk” név jobban megállja a helyét, mint a „Szent ezred”! Véleményemet talán erősítheti az, hogy Szvatopluk „másságát” komoly történészek is felvetették. Makkay János: Siculica hungarica. Nagy Gézától László Gyuláig című írásában olvashatjuk: „László Gyulának ez a rövid megjegyzése – amelyet korábban nem építettem be elgondolásomba – pontosan megfelel annak, amit jómagam Szvatopluk atyafiságáról és nemzetiségéről megállapítottam: bizonyára apai ágon a hajdani avar előkelők leszármazottja volt, anyai vonalon viszont szláv elődei (is) voltak”. Szerinte Szvatopluk avar szokások szerint élt és kifejezetten nem szívelte a szláv nyelv használatát. És, hogy nyelvészkedjünk is egy kicsit: a szerb-horvát-orosz szótárban a «сва̏товати» (szvátovátyi) címszó alatt ez áll: „vendégnek lenni a lakodalomban”. „Szvat” a neve a menyasszonykérő vőfélynek is. Lehet, hogy már Szvatopluk apja, a Mojmir családba benősülő avar nemes, megkapta ezt a ragadványnevet, amit azután a fia (később több szláv uralkodó) is örökölt. Szegfű László is úgy véli, hogy Szvatopluk a 850-es évek végén házasodással került hatalomra a bolgár fennhatóságot elismerő dél-alföldi avar kagáni családban. (A névelemzésem szempontjából nincs jelentősége Moravia hollétének, egyedül csak annak a ténynek, hogy Bolugunk „vőként” lépett be a szláv történelembe, és a neve is ezt fejezi ki!). II. (Vak) Béla királyunk (1108/1110-1141) anyai nagyapját –a Rurik dinasztiából származó kijevi nagyfejedelmet – szintén Szvjatopolknak hívták. (II. Szvjatopolk, ur. 1093-1113). Szvatopluk orosz neve a Szvjátopolk, annyiban is érdekes, hogy a kijevi Rurik dinasztiában megjelenik a polk/bolug név jelzöjeként a Járo szó is. I. Jaropolk (Ярополк Святославич, 942-980). A jaro és bel összefüggést a Fenséges Úr című könyvemben (53-56. o.) részleteztem. Így összefüggés található a magyar Béla és Balog nevek, valamint a sztárorusz (ó rossz!) Jaropolk név keletkezésének motivációiban. A „bolug” szó rövidülése „blug/plug”-ra gyakori eset (nem csak) a szláv nyelvben. (Karol- král, pilis-ples, Béla-Bleda stb.). Vagy a témánknál maradva a régies orosz „бо́лого-благо” estében, aminek jelentése: jó, jóságos, érték, vagyon. A g>k átalakulást szintén nem kell magyarázni. A „szvat”-ból pedig úgy lesz „szvato”, mint a „mál”-ból a „málo”, vagy a „bel”-ből a „belo” (belo-rusz). A legkorábbi bejegyzést a magyar Bolug névre a szent mártoni főapátság levéltárában őrzött 1086-os „A bakonbéli apátság jószágainak és vagyonának összeírása” című oklevélben találtam meg: „Secunda uilla est, que uocatur Quiar; terminatur ab occidente ad caput uoraginis, quod dicitur Churchufeu, inde ad caput arbustarum Bolug, hinc ad agrum Lusua, et est ibi cumulus; inde ad caput quercus, et ibi est cumulus hoc est hatar;”. (A második falu, amit Quiar-nak hívnak, nyugatról egy szakadék elejével határos, amit Churchufeu-nek mondanak, azután Bolug cserjésének kezdetével, azután Lusua szántójával, és van ott egy halom, azután egy tölgyes kezdetével, és ott van egy halom, vagyis a hotar;)[2] A Fenyőfői ős fenyves, Fenyőfő községtől Bakonyszentlászlóig (47.3909, 17.8031) terjed. Szentlászló község mai területén egy nagyobb település: Kenyeri (Churgi) volt. Feltételezésem, hogy az 1086-os oklevél Bolug arbustoruma Churchufeunél azonos a mai Fenyőfői ős fenyvessel, amit sokáig telepített erdőnek hittek. Kitaibel Pál 1799-ben valószínűsítette, hogy ez a homoki ős fenyves reliktum növénytársulás, de ezt bizonyítani csak a 20. század végén sikerült. 1954 óta kiemelten védett terület. (Fenyőfő/Churchufeu ~ ad caput arbustarum – már 1086-ban!). Ugyanebben az oklevélben olvashatunk Sar nevű prédiumról is. „És van egy halászóhely, amit közönségesen Tener here-nek mondanak. Ezen rendben rendelte Szent és Boldog Móricnak a király, Szent István király, amit pedig a legkegyesebb László király is megújított a híres atyának Józsefnek, és annak a kérésére, aki most apátoskodik ugyanazon a helyen. Ezekután és ezen felül jámbor férfiak is adományoztak ennek a helynek, amely adományok szintén elmondatnak ezen hártyalapon: Turuuoi fia Nemka minden javát Szent Móricnak adta és a Sar-nak hívott prédiumon levő szolgáinak:” (1086. Az Szent László-kori bakonybéli összeírás Dreska Gábor fordítása). Ezt azért kell megemlítenem, mert korábbi írásaimban, ahol Bakonybél nevével foglalkoztam -- ismeretek hiányában – nem tettem meg. Ez a „sar” pedig nem tartozik sem a Sárvízhez, sem a Sárközhöz. Ha nem a dombok között vagyunk, akkor erdőfoltokkal tarkított, patakokkal sűrűn behálózott, sztyeppére hasonlít a vidék. Sajnos Kniezsa István szláv eredetűnek ítélte meg a környék patak és faluneveit ezért elterjedt az a nézet, hogy a honfoglalás előtt itt szlávok éltek tömegesen. Szerintem Ugod, Béb, Csót, Cupán, Kyar, Sar, (Quiar), Nandur, Bél, Jári föld (47.2402, 17.5850) stb. inkább avar eredetű, mint szláv. (Éppen az „ug”, „bel”, „jar”, „ar” tövű helynevek elemzésével foglalkozom). A -d helynévképzős Ugod közvetlenül utal az „ugor” (ug-ar) népelnevezésre! A szövegkörnyezetből nagy valószínűséggel beazonosítottam, hogy Churchufeu – jelentésénél fogva az ősfenyves északi kezdete lehetett ott, ahol a Kenyeri M.H. van jelölve a II. katonai felmérés térképen. (Ma Újhegy). Ennek a maradványa Fenyőfő elnevezés. A szövegben szereplő Quiar (Kiár=Király) falut én Szentkirálynak (47.3652, 17.88) gondolom a környék leírása (szakadék ~ Matyók nyiladék?, Fizek folyó ~ Aranyos-patak?) és a cserjés néven nevezése miatt. „A második falu, amit Quiar-nak hívnak, nyugatról egy szakadék elejével határos, amit Churchufeu-nek mondanak, azután Bolug cserjésének kezdetével” Bakonyszentkirály legkorábbi említését csak 1365-re teszik. „Ugyancsak Dr. Törőcsik Zoltán legutóbbi kutatásainak eredményeként sikerült rábukkanni a község első, írott formában rögzített, okleveles említésére is: egy viszonylag késői, I. /Nagy/ Lajos király korabeli oklevél ír róla 1365-ben Zenthkyraal formában.”. Itt mondom el a „király” szavunk kialakulására vonatkozó gondolatomat. Mint láttuk az „ar”, ősidők óta a nap, az uralkodó megnevezése volt. Ekkor még a beszédes nevek voltak divatban. Később „sar” formában, egyszerűsödött. Példa: az akkád Sarrukín, (Šarru-kīnu; ŠAR.RU.KI.IN) az „igaz király”. (uralkodott kb. i. e. 2316-2261). Magyarul, pedig lehetett a király titulusa: „aki ar”, az „KI AR”! És erre az 1086-os bakonybéli oklevélben szereplő „Quiar” településnév lehetne a bizonyíték! A névadók meg minden bizonnyal a hun-utódok voltak. Kínai forrásokban nemzetségnévként szereplő Kia Luan-ti név egyik lehetséges olvasata „kiaria(n)”, ami Európába érve már méltóságnévvé válhatott, és ez módosulhatott a hun-rokon népeknél a király, korol, král alakra. A mongol és a magyar nyelvben fellelhető egyezések, csak hun közvetítéssel jöhettek létre. (Lásd: Obrusánszky Borbála Székelyföld hun hagyatéka. Barikád, 2012. május 10.). Ezek után már csak azt kellene tisztázni, hogy mit jelent a „balog” szó?

Mit jelent a „balog” szó?

            Az alábbiakban egy hipotézis kifejtése következik. Nem kívánok senkit meggyőzni a szó jelentéséről, csupán felsorolok bizonyos érveket, összefüggéseket, amelyek tőlem függetlenül fennállnak.

   A Balog név magyar nyelvterületen széles körben elterjedt családnév. „Balkezes, suta. A bal származéka denominális -g képzővel, mint pl. gyalog. Mint gyakori ragadványnév lett idővel önálló családnévvé.”—írja róla a MEN (Tótfalusi István). Tételezzük fel, hogy a magyarázat helyes, de az értelmezés nem. Mi a helyzet akkor, ha a „bal” értelme a Baál, Bél, személynevekkel függ össze? A bal eredetére nincs kielégítő magyarázat: „Bizonyára ősi szavunk, talán a finnugor korból, de az egyetlen feltehető rokonnyelvi példa (votják paljan) körül is sok a bizonytalanság. A ‘bal’ és a ‘rossz’ közötti értelmi kapcsolat a legtöbb nyelvben éppoly természetes, mint az ellenkező oldal kapcsolata a ‘jó, helyes’ fogalmával”. (Tótfalusi). A zsidó-keresztény kultúrában Baál (Bél) isten bizony nem a jó oldalon áll! De, hogy mi a jó, és mi a rossz, ez megítélés dolga. A háborúkban mindenki a jó oldalon harcolt a rosszak ellen. A balkezesek, ballábasok pedig értékes harcosok, sportolók voltak, és ma is azok.

   Magukat az „Ar népének” nevező örmények vezére Hajk, legyőzte (kb. 4000 évvel ezelőtt!) a babiloni Bél királyt, aki Nimród ősapánk felmenője is lehetett a legendákban. Egy biztos, a Béla név, tiszteletre méltó, ősi hun-magyar személynév. Mindkét szó tövéből (ar és bel) tucatnyi isten-, hely-, nép-, személy-, víz-, és köznév keletkezett a világ legtöbb nyelvében. Jóval kevesebb azon nyelvek száma, amelyeken az eredeti jelentés ma is érzékelhető. Ilyenek az ősi nyelvek, köztük a magyar is. A „bel” szó magyar „úr” jelentése elfelejtődött. De száz számra maradtak személynevek, toponímek, közszavak, amelyek értelme a régi jelentés(eke)t igazolják. A közös forrásból táplálkozó nyelveknél egyes (főleg több értelemmel bíró) szavak eredetére éppen azért lehet következtetni, mert a szinonimák hol megmaradtak, hol felcserélődtek és ugyan azt a fogalmat a szomszédos nyelvek morfológiailag másként fejezik ki.

  Szerintem jóval korábban született meg a „bal” szó, mint a hozzá tapadó negatív értelem. (Balszerencse, balfácán, balga, két ballábas stb.) Ide értem a „bal oldali” jelentést is. Ha mérlegre tennénk a „bal” gyökből származtatott (magyar és nem magyar) szavak pozitív és negatív jelentését, akkor a pozitív erősen túlsúlyba kerülne. Szép, jó, magas, hatalmas, feltörekvő, felemelkedő, kidudorodó, úr, nap, világos, fénylő, tüzes, harcos, háború – mind a „bal”-ból származik és (a magyaron kívül) nincs morfológiailag hasonló „bal oldali” jelentésű szó. A magyar nyelv tökéletesen fejezi ki a jobb (jobb kéz, jobb oldal, jobbra) fogalmát. Erre a jó középfokát alkalmazza. A másiknál jobb! Tehát a másik nem rossz, az is lehet jó, csak ez jobb. Ez egy minőségi rangsor! Akit megtisztelünk, azt a jobb oldalra ültetjük, vagy engedjük. A hagyománytisztelő gondolkodás alakította ki a „balra hajts, jobbra előzz” szabályt. (Magyarországon is így volt 1941-ig.) Ez egy udvarias, vendégszerető, nagyvonalú stílus volt, amelyet legyőzött a talmudi, babiloni szellem. Nem ismerek nyelvet, amely hasonló megoldást választott volna a jobb és a bal megkülönböztetésére. Általában a külföldi „jobb oldali, jobbra” értelmezésben a jogos, igaz és nem a jó, vagy a jobb oldal a használatos. (právo, right, droite, oikea, ius, rechts stb.). Ezeknek az ellentéte a bal, a görbe, a törvénytelen, a nem igaz: levo, left, gauche, vasen, laevus, links stb. A magyar jobb kifejezés önmagában tagadja a bal rossz, negatív értelmét. Az egyik kezünk jó, de a másik jobb! Meggyőződésem, hogy a bal negatív értelmezése a magyar nyelvnek nem volt sajátja, ez a környező nyelvek hatására alakult ki.

  Talán pontosan a Balog személynevünk vizsgálatán keresztül juthatunk el az ősi magyar jelentéshez. Az ómagyar nyelvben, a balog ember – az ar szónál részletesen kifejtett érvelésem szerint – balog-ar volt, ami a Horger nyelvi törvénynek megfelelően balgar hangzást vett fel. Thuróczy, Krónikájában megadja Álmostól Noéig terjedő teljes genealógiai táblázatot. Ebben szerepel Bolug is, aki Zambur fia. (Fordításban Balog és Zombor szerepel. 59. oldal). Atillától kilenc nemzedék távolságra van, tehát abban a korban, amikor a bolgárok és a magyarok történelme még nem válhatott szét.

   A Volgamenti Bolgárország és Magna Hungária urai a nyugatról visszatérő hunok utódai lettek. Mindez az Ar-földön történt, amelynek neve a Kaukázuson túlról származott. Itt már a szarmata síkságról évszázadokkal korábban felvándorolt ug-ar (ugor) népek éltek. Mag(y)-ár törzsek itt éppen úgy megtalálhatók voltak, mint a muromi-merja területeken, a Kaukázus környékén, vagy a Turáni síkságon. Legnagyobb településeik az Etil (Etel) folyó partjainál alakultak ki. Hasonló gondolattal találkozunk Fehér Gézánál (FG Szófia, 1997. 15. old.), aki az előbolgárokra vonatkoztatva írja, hogy földművelő, letelepedett népek voltak számos településsel a Volgánál, a Kaukázusban, a Don és Dnyeper vidékén és a Dunánál is. (Megjegyzés: egyidőben!). A Volgát, az antikvilág krónikásai „Ra”-nak nevezték (az ar szó fordított hangsorú változata!). A szakértők ezt iráni eredetűnek tartják. Az Itil (Etil, Etel) középkori (valószínűleg hun, lásd Atilla nevét) elnevezése a folyónak. Az írás történetében a képírás elfordítása, vagy a jobbról balra olvasás felcserélése balról jobbra olvasásra, okozott ilyen morfológiai „zavarokat”. Visszafelé olvasva különböző, de értelmes szavakat kapunk. És ebben az esetben a logikai, történelmi összefüggés igen csak feltűnő. Nemcsak az AR – RA, de az ETEL – LET(h)E esetében is! Szentkatolnai Bálint Gábor szerint Atilla nevét nem kell a Volga folyó mongol-tatár nevével (Itel, Idel) azonosítani, „mert kézenfekvőbb ha a tamul Idila-n (vakmerő) személynévvel hozzuk kapcsolatba. De utal a tamul idala-m (széles) jelentésű szóra is, amely alkalmas jelzője lehet egy folyónak”. Az orosz Volga elnevezés nem lehet korábbi a Kijevi Rusz kialakulásánál, hiszen ezen a területen a mai szóhasználattal élve „finnugor” népek éltek. És akkor Bolgar már virágzott! (A bolgárokat a hunutód, Kubrat fia Kotrag uralkodásától számítják, kb. 660-tól). Bizonyára sok törzs ejtette a nevüket Volgar-nak! A „bolog ar” értelme pedig itt „nagy, hatalmas ar/ember” volt. (Bolgar volt a főváros, az ország és a nép neve is). A kialakulóban lévő ó rosz nyelvben a hun-szarmata-magyar közvetítéssel bevitt ó-ind, görög nyelvekben is meglévő bálīyān, báliṣṭhas, bálam, βελτίων, βέλτερος, βέλτατος, βέλτιστος – erő, erősebb, jobb! (latinban a fosztóképzős de-bilis – erőtlen) jelentésű szavakból jött létre a bolsoj (большо́й) szó, amelynek töve közös a „bol(og)-ar”-al. Tehát – feltételezésem szerint – a Volga neve a „bolgar”-on keresztül a „bol” tőből származik, amiből „denominális -g képzővel” (lásd fenntebb!) kialakult a magyar „bolug” (balog) névszó is. De a krónikákban szereplő csúdi város Bolván neve is ebből a bol- gyökből és a magyar -vány képzőből származik. Jelentése pedig bálvány, azaz nagyság, hatalmasság. Sőt, feltételezem, hogy a Rurikovicsnak tartott[3] Oleg név is ebből a bol gyökből ered, b vesztéssel. Természetesen ismerem az orosz hivatalos változatot is (lásd: wikipedia), ahol a protoszláv *Vьlga –ból kialakuló ószláv Вльга szó a névadó. Ennek jelentése: vlaga, azaz nedvesség. Ennek alátámasztására hozzák, hogy a cseheknél Vlga, a lengyeleknél Vilga nevű folyó van. Megnézve Vasmer etimológiai szótárában a vlaga/nedvesség szó eredeztetését, az a gyanúm, hogy előbb volt meg az orosz nyelvben a *Vьlga folyónév, mint a vlaga névszó. A magyaroknál meg elképzelhető, hogy a kettős hatalmi rendszerben az erőt, a hatalmat képviselő vezér volt a „balog”. „Tájszólásban” talán: had-nagy! (Mint a mony és a tojás!) A bíráskodás, a jog, pedig az úr, az Elek (Bél-eg) feladata volt. (Góg és Magóg idejében!). És még egy érv:

    A fejezet elején szó volt arról, hogy a „polk” hadtest csoportot, ezredet jelent a szláv nyelvekben. Pontosabban, az oroszban az Ополче́ние (népfelkelők, tartalékbehívás, tartalékképzés) szóból eredeztethető. Már az Igor énekben is szerepel, mint „had”. (Слово о полку Игореве). A „polk” jelentése: nép, had, alakzat, sokaság. A német volk, az ónémet fulka közös eredetű a szláv polk-al, de méginkább a magyar falkával. Itt megint egy ősi szó került terítékre. A görög Phalanx szó eredeti jelentése: csoport, közösség. A tamil pal-a (több, sok, különféle); pal-ar (emberek, csapat, gyűlés). A polk, a folk, a bolg, a bolug, a volg, tövek rokonsága a PIE nyelvek szétválása előtti keletkezésre utal és jelentésük alatt a nagy, hatalmas, erős emberek sokaságát kell érteni. Az orosz néprajzosok kimutatták a polk=embercsoport (csapat) értelmet a magyarhoz hasonló „Adj király katonát” játék kisérő szövegében: «А вашего полку убыло, убыло, — Ой, дид-ладо, убыло, убыло! — А нашего полку прибыло, прибыло» („A ti csapatotok csökkent, a mi csapatunk szaporodott...”). A népi játék és dal ősi jellege rámutat a polk eredeti jelentésére: emberek sokasága, tömege, nagysága. Az ilyen értelmű nagyság lehet jelen a fentebb említett bol- gyökben, amiből a Bolug, a bolsoj, a bolgár, a volgár és a Volga kifejlődött. Tehát a megközelítésem, hogy a Szvato Bolug a „mi emberünk” ezzel pontosabbá vált, mivel a nép, a csoport nem más, mint az ember többes száma. Tehát úgy is értelmezhető, hogy „abból” a körből származó ember. (És ebből a katonai „körből” lett később az ezred!).

    De a keltáknál is kimutatható a „B*L*” gyök. Korábban A fenséges Úr című könyvemben bőven kifejtettem a protó-kelta belo (fényes), az angol bale (ragyogó, fényes), az ó-angol bael (ragyogó), a gall Belenos (Fényességes), az indo-európai „bel”, amely kerek, felfújt tárgyat jelent (ld. az angol ball, vagy bell szavakat) közötti összefüggést. Kitértem az arab, török fennsík, magaslat, domb, a fallikus férfiasság, a tűz, a hév jelentésekre is. De kiderült, hogy az Ír-sziget benépesítésének történetét elmesélő Hódítások könyve[4] értékes adatokat tartalmaz ugyanerre a „bol” gyökre, csak az összefüggést nem sikerült megtalálniuk. Már sokan írtak a druida kelta vallás és a magyar mitológia közös vonásairól. Csak megemlítem, hogy a Bél/Bál, a Macha/Emse, Anu, Danu istenek, a Magógtól való származás[5], a hazát mutató szarvas, a testvér törzsek megléte (itt Fir Bolg -- Hunor-ág, Tuatha Dé Dannan -- Magor-ág), mind arra utal, hogy valamikor őseink közeli kapcsolatban lehettek egymással. A szülők nevei is rímelnek a magyar ősszülőkével: Nemed felesége Macha, az Em(e)se volt, a magyaroké Nimród és Ené (Ünő), később Álmos anyja: Emese. Nemed, népét (a szarvas törzset) a Káspi-tó mellől, Meotiszon keresztül telepíti le Írországban. Walesben (egy időben kelta vidék volt. Spanyol elnevezése: Pais de Gales, azaz a Gallok Földje. Nemzeti nyelvük, a Welshi, kelta nyelv) van pld. Magor nevű község is[6]. A gall (kelta) Govha magyar jelentése: kova, kovács. Ezek a nevek akár a szarmatákkal (úgy 1800 évvel ezelőtt) is átjuthattak a britt szigetre. A skótok is kelták. A scotti elnevezést a rómaiak adták az ír keltáknak i. e. I. században. Ezek egy része a mai Skócia területére költözött. Az ősi ír és skót kelta nyelv között nem sok volt az eltérés. A különválás i. u. 5-6. században történt. Bál (Bél) és Danu gyermeke volt Dagh-Dha a Jó Isten. A Duna folyó neve valószínűleg a kelta Danu isten nevéből származik. De én nem akarom az egész ír honfoglalás történetét elmesélni, csupán az idevágó Bolg név körüli bizonytalanságokat szeretném kissé eloszlatni, azzal, hogy új megvilágításba helyezem a név lehetséges keletkezését. Bemutatom tehát azokat a változatokat, amelyeket megismerhettem:

1. Fir Bolg neve sok találgatásra adott okot. Az egyik ragadványnév a görög (balkán?) fogság alatt végzett rabszolgamunka következménye. Az íreknek ugyanis zsákokban földet kellett hordaniuk gazdáik kertjeibe, így rajtuk maradt a „zsákos ember” név. „men of bags” (compare Irish bolg meaning 'belly', 'bag'). Amikor a törzseknek (Fir Bolg, Domnann és Gaileanga) sikerült hazatérniök, egységesen a Zsák népének (Fir Bolg) nevezték magukat.
2. Fir Bolg neve egyes tudósok szerint a bő gatya, bő nadrág viseletükből származik.
3. O’Flaherty[7] szerint Fir Bolg neve a Kr.e. 100 körül Belgiumból áttelepült keltákkal állhat kapcsolatban. Belgium neve a Fir Bolg törzs nevéből származott.
4. Néhányan úgy vélik, hogy a Fir Bolg mítosznak valós történelmi alapjai vannak, és a Gaileanga törzsben a gallok, a Domnann törzsben a dumnonok (a mai Devon kelta őslakóit), a Bolg népben pedig a belgák elődeit látják. Szerintük, a Fir Bolg-nak nevezett nép Belgiumból telepedett át Kr.e. 100 körül. A belga népnév jelentése ekkor „a ragyogók” volt (a „fényes” jelentésű proto-kelta *belo szóból). Az óír nyelvben „boillsg” ragyogást jelentett.

Véleményem szerint mindegyik változatban található igazság. A fentebb említett könyvemben (Fenséges Úr, 23, 50, 54. old.) részletesen írok a Belgae törzs néveredetéről, kapcsolatáról a gall Belenossal, az indo-európai „bel”-el, amely kerek, felfújt tárgyat jelent (ld. az angol ball), továbbá az ősi indoeurópai, szanszkrit tővel, a „bhel”-el. Ennek jelentése: megemel, dagad. Innen a görög φαλλός (erektált pénisz) jelentés, ami az ősi kultikus népeknél a férfiasság, az erő, a termékenység szimbóluma volt. Vegyük még figyelembe, a „Balkán” félsziget nevét is, ahonnan Fir Bolg népe visszatért Írországba. Tudjuk, hogy a Balkán félsziget a nevét a Balkán hegységről kapta. Balkán toponím van Türkmenisztánban is, ami a török névadást alátámasztja. Ennek ellenére az európai „balkán” nevet csak a késői török hódításhoz kapcsolják. (Az ókorban a Balkán-hegységet latinul Haemus, görögül Haimosz néven ismerték. Mindkét szó valószínűleg a „hegyorom” jelentésű trák *saimon szóból ered). A leginkább elfogadott nézet szerint török: balkán (nagy, nyúlánk fákkal borított magas hegylánc). Csagatáj török: balkan=hegyhát. A fentiekből látható, hogy a bel/bol/bal tövű belga, bolg, balkán szavak értelme a nagy, fenséges, magaslati, felfújt (dagadó) mellet a fényes, ragyogó, nap, tüzes, heves jelentéssel is bírt. Így a zsák, a bő gatya, mint népnév elveszti értelmét (bár alakilag megfelelnének), de egy nép önelnevezésének aligha. Ezért kellett kitalálni hozzá a magyarázó meséket. Vizsgálatomat azzal zárom, hogy az ír Bolg népe, nagy és fényes jelzővel rendelkezhetett, amely rokon a magyar Balog, Béla, a bolgár, a Volga, a Balkán, a belga nevekkel, illetve ezek szóbokraival. De lehet kapcsolat a középkori „baili” szóval is. Baillie, vagy bailie, Skóciában a helyi területi rendőrfőnök. A francia bailli szó régebben a király helytartóját jelölte, akik a bailliag-okat irányították. A szó eredete valószínűleg görög, és a „bíborban született” hercegek címe volt a „bajule”. A latin „bajulus” helytartót jelent. Ezt a címet először Nagy Károly (742-814) adományozta Arnulfnak, I. Lajos (778-840) nevelőjének. De a kelták (és a „bel” gyök) miatt, meg kell említenem egy délre szakadt kelta törzset is. Ennek története az alábbi:

  I.e. 6-7. században a kelták Közép Európából nyugati irányban nemcsak észak, hanem dél felé is elvándoroltak. Eljutottak Héraklész oszlopival jelölt „világ végére” is. Az őslakós ibérekkel keveredve létrehozták a „tartesszoszi kultúrát”. „Tartesszosz Királyságról” Hérodotosz (i.e. ~484 - ~425), később Apollodorosz (i. e. ~180 – 120) is ír, amikor az argonautákról mesélnek. A tájból kimagasló 277 m magas Beja (Ejtsd: bézsa, 38.0333, -7.8833) hegy, stratégiai helynek számított már az ókorban is. A rómaiak idejében Pax Julia volt a város neve. „A provinciát három, a hunok nyomása elől menekülő szövetséges nép (a vandálok, az alánok és a szvébek) számolta fel 409-ben. Ők 410 és 416 között a Pireneusi-félsziget nyugati, illetve déli partvidékén fejezték be a Nyugat-Római Birodalmon és a Gall Királyságon át vezető, 400-ban, illetve 401-ben kezdett, hosszú hadjáratukat. Letelepedtek, és királyságokat alapítottak (az asdingi és a silingi vandálok külön-külön). Ezek az új államocskák rövid életűeknek bizonyultak: a nyugati gótok nyomásának csak a Szvéb királyság tudott hosszabb ideig (585-ig) ellenállni a jelenlegi Galiciában és a mai Portugália északi részén (a vandálok továbbvándoroltak Észak-Afrikába). A 6. században a Nyugati Gót Birodalomhoz tartozott”. (Wikipédia). Itt, és elszórtan a spanyolországi Andalúzia és Extremadura területein, talált 70 kőbe vésett felirat szövegét a tudósok máig nem tudták megfejteni. Keletkezésük ideje egybeesik a kelták érkezésével. Sztrabón (i.e. 64/63 - ~i. u. 24) „turdetánoknak” nevezi őket, és megállapítja, hogy nyelvük a félsziget összes többi népének nyelvétől különbözött, és „ők voltak a legműveltebb ibérek”. A közép európai kelta, majd az alán népesség által behozott kultúra megalapozhatja a kárpát-medencei rovásírás és a tartesszoszi (turdetán) írás közötti hasonlóságokat. Bár feltételezésemet én csak a Bela és a Beja nép-, és helynevekre alapoztam, a krónikáinkban (Madzsar Tárihi) említett trójai népvándorlás, és a tatárlakai korongok tovább erősítik. Néhányan, az „alternatívnak” számító, magyarnyelv és történelemkutatók közül, egyenesen azt tételezik fel, hogy a tartesszoszi nyelv és írás a székely-magyar rovásírásból alakult ki. Túl azon, hogy egyes külföldi tudósok a Guadalquivir folyó torkolatánál lévő lápvidéken keresik a (Platón szerint is) valamikor létezett Atlantiszt, számunkra legalább ilyen súllyal bírna, ha komolyan összevetnék a székely-magyar rovásokkal a Herdade da Abobada-i leleteket. (Museu da Rainha D. Leonor, Beja). A kelta (gall), a baszk elődnépek kőkorszak végi történelme és – a már említett -- Atlantisz Bihari Gábor féle feltételezése, még számos nagy felfedezést prognosztizál. A baszkok nyelve éppen úgy nem illeszkedik az európai nyelvek csoportjába, mint a magyar. Mégis, például a fény neve náluk is „argi”, ami az ezüsttel, a nappal, az arannyal a „bel”-el, a magyar Árgilus királyfival kapcsolatba hozható. (Lásd bővebben a Fenséges Úr című könyvem 43. oldalán). A „bel” és az „ar” szavak ilyen kapcsolata 10-15 ezer éves, és a feltételezett atlantiszi kultúrával átkerülhetett az Újvilágba is. (Például a szőke, kékszemű guancsokkal, akik a Pireneusi-félszigetről kerülhettek a Kanári-szigetekre).

     De vannak-e balog nevű toponímek Magyarországon? Igen, vannak! Legtöbb, sajnos ma már Szlovák területen. A Balog völgy névadó folyója több település jelzőjévé vált: Balog, Balogpádár, Balog Újfalu, Vámosbalog (Nagybalog), Balogrussó, Balogtamási, Balogiványi. Balog falu nevéről nem lehetett elmondani a szokásos magyarázatot, hogy „puszta személynévből alakult ki”, mivel már Kézai Simon: Gesta Hungaroruma, (Magyar Krónika, kb. 1283) tartalmazta a következőket: „Post illos Altmann intrat de Fridburc miles coridatus ex patria Turingorum, de isto illi de Bolugi oriuntur”. (Ezek után jő bé Altmann Friedburgból, pánczélos vitéz a thüringiek hazájából. Ettől származnak a mai Balogok). A Wikipédiában ez áll: „A Thüringiából származott Balog nemzetség a gömörvármegyei Balog-patak völgyén telepedett le. Ettől vette ősmagyar nevét s négy ágazata: a Baloghyak Balogtól, a Széchyek Rimaszécstõl, a Derenchényiek Derencsénytõl s az Attfyak egyik ősüktől, Ath-tól – azonkori írásmód szerint Othtól – vették nevüket. Mind a négy ágazat címerét ismerjük, mind egyenlő, egybevágó, a régibb hazai heraldikában nagyon ritka, talán egyetlen: a kétfejű sas”. Tehát a nemzetség névadója a 45 km hosszú Balog patak volt. (Most gondoljunk bele, mennyire hihető az az akadémista magyarázat, amit Aradnál olvastunk: „Arad neve a magyar településnevek túlnyomó többségéhez hasonlóan puszta személynévből keletkezett. Valószínűleg Arad, Urod, Orod lehetett az itteni várba I. István által az Ajtony vezér fölötti győzelme után kinevezett első ispán neve.” – és vajon mi lehetett a kinevezés előtt a vár neve? Ez nem merült fel a tudorokban?). Véleményem szerint itt is avarkori névadásról lehet szó. A kis Balog patak hasonló módon kaphatta a nevét, mint a Volga folyó. Ott van még Ipolybalog. 48.0769, 19.1297. (1232-ben „Bolug”. 1332-ben a pápai tizedjegyzék pedig „Belek” alakot említ). Továbbá Feketebalog (48.7480, 19.6511), Várbalog (47.8307, 17.0667), Balogfalva (Blhovce. 48.2666, 19.9666). Ezen kívül, Balogfa Vas megyében. (Balogunyom. 47.1586, 16.6477). És még lehet több „balog” toponím is, amelyeket még nem ismerek. A Szvjátopolk névkialakulás szempontjából érdekes, hogy Balogfát először Bolkfalua néven említik (1356-ban). Itt a bolk > polk átalakulásra találtunk példát. (Természetesen nem az ezred, hanem a balog jelentés, etimon, a valószínű). 1456-ben már Balogfa a neve. A Balogfalva elnevezés valószínűsíti, hogy a falu valójában egy Balogé lehetett a névadás idejében. Talán azé a Balogé, akié a bakonyszenkirályi (fenyőfői) cserjés is volt. A távolság nem több, mint 80-90 km!

[1] Thuróczy: A magyarok krónikája. Helikon Kiadó 1986. 59. o. Lásd a megfelelő latin szövegben!

[2]              http://t3.osb.hu/static/leveltar/ford8_2.htm

[3] Apja nem ismert. Feltételezhető az alán származás is. (Perevezencev S. V. orosz történész-író, a történelemtudományok doktora. )

[4] A 8. században élt Nennius nevű szerző műve.

[5] Nemed was the son of Agnoman of Scythia, Agnoman being the son of Piamp, son of Tait, son of Sera, son of Sru, son of Esru, son of Friamaint, son of Fathochta, son of Magog.

[6] Magor. Koordináták: 51.57981, -2.83121

[7]Roderic O'Flaherty (1629-1718?) ír történész.