Terület elnéptelenedéséről alkotott vélemények 

Úgy gondolom, hogy a származásom és a szülőföld ismerete feljogosít bizonyos szubjektív véleménynyilvánításra, ott ahol írásos bizonyítékok nincsenek, vagy a meglévők tartalma, illetve az azokból leszűrt következtetések, nem teljesen fedik a valóságot - az én meglátásom szerint. A „nagy igazságot” már a múlt század elején kidobolta a törökkoppányi kisbíró, Punktum Lacibácsi: „Kátozzon ki mit tud. Ki asztalt, ki padot. Kurva az egész világ! Föld az Isten, mert Ő ád nékünk kenyeret. És punk-tum!”[1]

Általában csak egy-egy falu történetét írják meg a történészek, és ha a felkutatott listákban nem egyeznek a családnevek, akkor levonják azt a következtetést, hogy a falu lakossága teljesen kicserélődött. Valóban, ez igaz is! Csak az nem mindegy, hogy távolról jött idegenek, vagy éppen a szomszéd falu régebbi lakói költöztek új helyre, mert például új kedvezményeket akartak szerezni, vagy éppen ott volt szabad terület. Míg az első esetben az őslakosok eltűnéséről, a második esetben a fennmaradásukról van szó. Más esetben feltételezik a mesterséges betelepítéseket, mint a Vadnyugaton: „A Kapostól nyugatra elhelyezkedő területek benépesítését az Esterházyak már a 17. század legvégén elkezdték, az ország nyugati és északi részéről származó katolikus magyarokkal.” Ehhez hasonlókat olvashatunk Nyugat Tolnáról. („Tolna megye nyugati felének katolikus templomai” CsaTolna Egyesület) Természetesen részben ez is igaz! De igaz lehet az is, amit az alsónyékiek tartanak magukról: „Alsónyék református lakói a török hódoltság idején a mocsarak közé menekültek, de a veszély elmúltával visszatértek falujukba.” Ez az álláspont Sárközre vonatkozóan már elfogadottá vált. Csalogovits József 1933-ban elkezdett ásatásai nyomán megtalálták a sárközi elpusztult Ete község török hódoltság előtti temetőjét. Itt ötven sírt tártak fel, amelyek leletekben ugyan nem gazdagok, s a bennük talált csontvázak annál értékesebb antropológiai adatokat szolgáltatnak. Ezekből csaknem minden kétséget kizáróan megállapítható, hogy a Sárköz népe besenyő eredetű. Az antropológiai megállapítások pedig azt bizonyítják, hogy a Sárköz mai lakossága a régi Ete lakosságával fajilag azonos. Sőt, ma is élnek családok Öcsényben, Decsen, Alsónyéken, amelyek neveit már a török hódoltság előtti oklevelek is említik. Egy ilyen oklevél hatvan besenyő eredetű etei család nevét sorolja föl. Előfordul közöttük a Széll, a Karácsony, a Kaza és a Köncöl. Ezek a nevek a Sárközben még ma is élő családok neveivel azonosak. Dunántúl második legnagyobb mocsárvilágára, a Kapos-Koppány völgyére, ez a „felfedezés” még késik. Pedig mocsár volt a Kapos mellett is elég… Ágoston Gábor írja: „A török korral foglalkozó korábbi munkák nemcsak a pusztulás mértékét túlozták el, de olyan nagyarányú vándormozgalmakról számoltak be, amely alapján egykori eleinket nem békés földműveseknek, állattartóknak, hanem egyenest holmi költöző madaraknak vélhetnők.”[2] Később megállapítja, hogy „a tizenötéves háború pusztításai nem számítottak kivételnek a korabeli Európában.”[3]

A kutatásom során kiváló régi és új tanulmányok, monográfiák álltak a rendelkezésemre. A régebbiek közül Pesthy Frigyes Helynévtára az 1864-1888-as évekből, majd a XX. század második felétől Dr. Szőke Sándor, Dr. Horváth Árpád, Dr. Holub József, Dr. Hajdu Lajos, és Hegedűs László munkái, míg az újaknál Ágoston Gábor, Dávid Géza, a "Száz magyar falu könyvesháza" - sorozat köteteinek szerzői, Szilágyi Mihály: A grábóci szerb ortodox kolostor története. Glósz József nevéhez fűződik a Kölesd-kismonográfia, Szilágyi Mihály írt Gyönkről, s a harmadik Tolna megyei kötet szerzője Gaál Zsuzsanna (szerkesztőjük Gaál Atilla megyei múzeumigazgató.)

Az előttünk járókat köszönet illeti az elvégzett munkáért. Ugyanakkor ma, a számítógép és az internet korában, amikor a levéltári anyagok rendezetten jó részük mikrofilmre véve, állnak a nagyközösség rendelkezésére, a Holub József által felsorolt előnyök egy része megszűnik előnynek lenni, bizonyos hátrányok pedig új értelmet kapva, súlyos identitás zavart okozhatnak a térség magyar lakosainál. Holub azt írja, hogy „le kell tennünk arról, hogy egységes képben mutassuk be” az életet. Ő csak arra gondolhatott, hogy ha fejezetekre bontjuk a „szerves összefüggő egészet”, akkor elkerülhetetlen, hogy ismétlésekbe bocsátkozzunk, de ezt kisebb bajnak tekinti „mintha az olvasót arra kényszerítenénk, hogy állandóan keresgélje a magyarázatot és felvilágosítást.” A ma embere megkívánja a magyarázatot és elvárja a tájékoztatást a történészektől.

Óriási az adathalmaz, amit a munkáikban feldolgoztak. Talán egy-egy tanulmány terjedelme, talán az általánosan elfogadott történelemszemlélet, de a korszak adatainak hiányos, és sokszor – szándékosan - a valóságnak nem megfelelő szerepeltetése az adólistákban, olyan következtetések levonásához vezetett egyes esetekben, amiket érdemes lenne újragondolni.

Már Holub József is kitért bizonyos korlátozó tényezőkre, amik akadályozták, nehezítették a kutatást. Ilyenek például a megyehatárok, amelyek egy viszonylag egységes tájat és etnikumot választanak szét fizikailag, de a dokumentáltság, a vizsgálhatóság szempontjából is. Azt írja „Az újjáépítés megindulása Tolna megyében a török kiűzése után 1686-1703-ig” című tanulmányának bevezető részében.[4] :

„Tulajdonképpen az egész felszabadított területen nagyjából ugyanazok a problémák merülnek fel, s így az első pillanatra helyesebbnek látszanék az újjáépítés munkájának összefoglaló vizsgálata. Kisebb területre való korlátozásnak tehát kétség kívül vannak bizonyos hátrányai,- viszont sokkal nagyobbak az előnyei. Egy megyére szűkítve ugyanis a vizsgálódás körét teljesebb forrásanyaggal dolgozhatunk, s nagyobb lehetőség nyílik arra, hogy ismerős helyen, ismerős emberek között mozogva jobban hozzáférhessünk a felmerülő problémákhoz s megláthassuk azt is, hogy egy-egy megye miképpen oldotta meg őket a maga sajátos körülményei között. Ily módon jobban tudunk életközelségbe jutni s maradni vizsgálódásaink során azokkal, akiknek ezt a nagy munkát sokszor hihetetlenül nehéz körülmények között kellett elvégezniük.”

Holub büszkén állíthatta, hogy az újjáépítésnek a bemutatása még egy megyével kapcsolatban sem történt meg ilyen részletességgel. Azonban azt a célt, hogy a tanulmány ne csak Tolna megye monográfiájának egyik fejezete, hanem az újjáépítés szempontjainak feltárása legyen, csak részben, és sokszor vitatható formában sikerült teljesíteni. Tisztább kép tárul elénk, ha Dr. Horváth Árpád „Szakcs mezőváros története” és Dr. Szőke Sándor „Dombóvár” című kiváló monográfiáit, Hegedűs László „Tolna megye nyugati felének települései 1580-1704” tanulmányát és a „Száz magyar falu” sorozatból Agárd, Andocs, Bikal, Gyönk, Kölesd, Ozora, Somogyvár köteteit is elemezzük a sok korabeli okmány mellett. Ezek egy részében a megyehatáron túlnyúló területek történelmét is kénytelenek voltak részletezni, hiszen Szántót nem lehet Koppánytól, Nakot Mersitől, Inámtól, Nosztánytól, Szilfástól elválasztani anélkül, hogy hibát ne követnénk el. Azonban a megyei és a falusi határok egyben a kutatásnak is korlátjai lettek. Ha például két szomszéd falu múltját ugyanabban a történelmi időszakban, csak azért ítélik meg másképpen, mert az egyik Somogyban, a másik Tolnában van, akkor ott valami nem „gömbölyű”. Én ilyenekkel gyakran találkoztam. (Csak össze kell például hasonlítani, hogy a koppányi nahié területén történtekről, hogyan írt Bősze Gábor, vagy Dr. Magyar Kálmán és általában a Tolna megyei szerzők mit tartanak a Koppánnyal közvetlen szomszédos vidékről.[5])

Természetesen ennél sokkal több írásos anyag áttanulmányozására lenne szükség a kérdés teljes körű tárgyalásához és az objektív kép kialakításához. Minden esetre a helytörténeti vizsgálatoknak döntőbb szerepe lehet ebben a kérdésben, mint az etimológiainak, vagy a családnévkutatásnak. Nem vitatott, hogy a Mohácsi vészig egységes magyar ajkú etnikum élt ezen a területen. Megoszlik viszont a vélemény abban, hogy a hódoltság végén a falvakban ugyanebből a szűk körű etnikumból alakultak-e ki az újratelepült magyar falvak a természetes szaporulat által, vagy a telepesek az ország más részeiről jöttek zömében. Véleményem szerint a népesség adott volt, nem fogyott, pusztult el olyan mértékben, ahogyan ezt általában a történészek állítják, és nem történt külső újratelepítés, hanem bizonyos szomszédos családok helyet cseréltek a magyar falvakban. A családnevek tájegység, és nem helység szerinti elemzése ezt támasztja alá! Lásd például a Pesthy Frigyes felmérésre adott 1864-es naki választ.^[6] Illyés Gyula azt tanácsolta: „Fogadjuk el, hogy valaha Rácegres is, mint a Dunántúl minden pusztája, virágzó város volt.”

A falvak elnéptelenedésének kérdését azonban nem lehet megkerülni. Itt nem arról van szó, hogy az adóösszeírásokkor üres házakat találtak-e a defterdárok, vagy a földesúrnak adott „kém” jelentésekben hány fő, vagy marha szerepelt, mert ezeknek a dokumentumoknak a valóságtartalma – mint ahogyan később kiderül – igen csekély. Viszont a korabeli helyzetet elég jól tükrözik. Megtudjuk belőlük, hogy milyen állapotban voltak a földek és az adófizetők. Szántók, vagy a legelők voltak-e többségben, hol lehetett makkoltatni, hol termett a szőlő, volt e malom a közelben és jó fogás volt-e abban az időben a Sárban, a Kaposban, vagy a Koppányban. Sőt azt is, hogy ki, kinek a földjét szántotta el, kinek a jobbágyát csábította a földjére, vagy éppen jogot tarthatott-e a birtokára, vagy elvette a császár. Vagy, hogy milyen állapotban maradt meg a vár, a templom a kocsma a török elvonulása után. De a népességre, illetve annak összetételére, egyedül csak az adóalanyok számából következtetni hiba lenne. Ez még a mai, modern számítógépes világban sem sikerülne, amikor az adóellenőrzéssel és végrehajtással foglalkozók száma lassan meghaladja a tényleges termelő munkások számát. (Gondoljunk csak a feketemunkát végzőkre, a láthatatlan gazdaságra, a kenőpénzekre, az eltitkolt jövedelmekre, az embercsempészetre. Így volt ez négyszáz évvel korábban is.) Míg Amerikában az adócsalás főbenjáró bűnnek számított már száz évvel korábban is, addig Magyarországon az adó meg nem fizetése a bocsánatos bűnök kategóriájába tartozott mindig. Az üres államkassza miatt alkalmaznak egyre szigorúbb megtorlást, általában a kisembereken, míg a nagyok, a külföldiek, ritkán nyerik el büntetésüket és akkor is „méltányosan”. Így volt ez hajdanán is. Lásd a Wesselényi-féle összeesküvést, vagy a szatmári békét. Megtorlás és megbocsátás. A kicsikről és védtelenekről „hét bőrt lehet lenyúzni.” Mint ahogyan a Habsburgok is gyakran kiegyeztek – érdekük szerint - a magyarok rovására a törökkel, vagy éppen a délszlávokkal. Híres jelszavuk és elvük - amit a rómaiaktól vettek át - az „Oszd meg és uralkodj!” (Divide et impera!) volt. Az ilyen politikával szemben talán az egyedüli helyes (ösztönös) magatartásnak elődeink részéről a „kétkulacsos” politika bizonyult. Hiába állnak ki egységesen és egyoldalúan I. Ferdinánd mellett, a Habsburgok akkori ereje nem volt elég Nagy Szulejmán ellen és csak teljes német kiszolgáltatottságot eredményezett volna. Ha a török mellé állnak, akkor a Balkán sorsára jutottunk volna.

Mondhatnám, hogy félre a politikával, csak az objektív tények és dokumentumok számítanak. Igen ám, de a 16-18. század (nem nemesi) családfa kutatóinak az egyházi anyakönyveken kívül az urbáriumok[7], és az adóösszeírások az egyik legfontosabb hozzáférhető dokumentumai. Míg például az anyakönyvi adatok teljesen politikamentesnek tűnnek, hiszen a születés-halál kérdése igen demokratikus rendszerben működik, a házasságnak csak a ténye lehet politikamentes, mert itt már erősen számít a házasulók származása, hovatartozása, sőt az esküvői tanuké is sok mindent elárul, addig az adóösszeírások, az urbáriumok tartalma erősen érdekfüggő. Számít az, hogy kinek készül, ki készíti, milyen körülmények között készült és kikről szól. A lényeg az adóalanyok számbavétele volt, ezért sokszor kimaradtak a nők, a gyermekek, az adót nem fizető nincstelenek, a katonák, a szabadosok, a kuriális nemesek és jobbágyok,[8] a rác kenézek, a bírók, vagy az „egy kenyéren élő” többiek. Ha az adó alapja a település, a telek, vagy a ház volt, akkor a pusztán, vagy az erdőkben lévő ideiglenes szállások, a bujdosók, nem számítottak. A kocsma, a malom, a telken épült ház az igen. Ha az összeíráskor éppen üresen álltak a házak, akkor „nem lakott helynek” - loca deserta „D” - jelölték a települést.

Ágoston Gábor „A hódolt Magyarország” című könyvében (ADAMS kiadó 1992. 101. o.) részletesen kifejti, hogy ezek a dokumentumok „eredetileg adóztatási célokból készültek, azokban ma már számos kérdésünkre nem lelhetünk választ.” Az új tanulmányokat készítők egy része viszont kritika nélkül elfogadja a száraz, hiányos adatokat és nem veszi észre, hogy a saját írásában is ellentmondás van. Ez jórészt annak tudható be, hogy az általuk felhasznált irodalomban a szerzők szintén beleestek a „dokumentáltság” csapdájába. Egy példán keresztül megpróbálom érzékeltetni, hogy mire is gondolok. Az alábbi tanulmányt nem azért választottam példának, mert nem tartom jónak, sőt kitűnő munka, és a szerzőket nem érheti az a vád sem, hogy nincs alapja a leírtaknak, míg én ugyanból a forrásmunkából más következtetést vonok le. A választásom kizárólag azért esett A Dombóvári Kistérség történelme[9] című tanulmányra, mert ugyanazzal a tájegységgel foglalkozik, mint én ebben a könyvemben. Először a török adóösszeírásokból levont következtetéseket idézem a tanulmány szerint: „Jelentős pusztulás éri a térség más községeit is, mint például Kurdot, amelyet egy 1553-as összeírás „deserta”-nak, pusztának tüntet fel, vagy Dalmandot, Kocsolát, Nakot és Gyulajt is, amelynek a török megszállás alatt csak a neve élt, egyébként teljesen elpusztult. Csikóstőttősön 1582-83-ban az összeírások csak 13 házról tesznek említést, Kaposszekcső 5, Lápafő pedig 12 házzal szerepel egy korabeli összeírásban.

Dombóvár és környékét 1691-ben Esterházy Pál nádor kapta meg, a területet aztán 1692-ben megbízottja, Kelcz Mihály, Vas megyei birtokos nemes vette át. Kelcz még ugyanebben az évben jelentést készített, amelyben a legnagyobb pontossággal mérte fel Dombóvár korabeli helyzetét. A jelentésben összeírta a lakosokat, jellemezte a természeti környezetet, és számba vette a Dombóvárhoz tartozó városokat, falvakat. Ebből az összeírásból is kiderül, hogy a település magyar lakossága a török uralom alatt zömmel elpusztult, illetve elmenekült, helyüket bevándorolt rácok foglalták el.” (Kiemelés: tőlem) A történelmi részben már kitértem arra az anomáliára, ami az 1563-as és 1575-ös defterekből kiviláglik. Inám, Nak, Lápafő, Várong, Nosztány annyira közel van egymáshoz, hogy ha figyelembe vesszük a régi település elhelyezkedéseket (a templomromok alapján), valamint a szétszórtan elhelyezkedő házakat a rideg állattartással, minimális földműveléssel és azzal, hogy ez az állapot több emberöltőn át fenn állt, akkor nyilvánvalóvá válik számunkra is, hogy a defterdár nem tudhatta pontosan, hogy melyik határban is jár. Főleg ha az ott élők szándékosan bujkáltak minden idegen elől, aki sohasem hozott, csak vitt minden elmozdíthatót. Az ellentmondást pedig abban látom, hogy míg egy településről megállapítják, hogy „zömmel elpusztult” „helyüket bevándorolt rácok foglalták el”, és ezzel erősítik azt a látszatot, hogy a környék is így járt. Később viszont elismerik, hogy (és most szintén a fenti tanulmányból idézek): „Dombóvár esetében az itt maradt és a környékről visszatelepült magyar lakosság elegendő volt a település benépesítéséhez.” Természetesen ezt nem csak Dombóvárra vonatkoztatják ugyanezen szerzők, hanem estenként a tárgyalt (nem német telepesekkel feltöltött) többi magyarlakta falvakra is. (Ez, más szerzőknél, a Somogy-megyei falvak történelmének bemutatásakor reálisabban működik.) Bemutatják a szerzők Várong falu újjáépítését is, részletezve az irtási munkákat. Nekem ez a leírás inkább a 19-20. századi körülményeket idézi és nem a 150 évig tartó „török idők” utáni helyzetet. Egy erdő kialakulásához 50-60 év elegendő egy jó termőképességű, csapadékban gazdag – egyébként is őshonos erdei - területen. A mai Marosdi-, Koppányi-, Csádi-erdők csak szerény maradványai a 16-17. századi gazdag erdővilágnak, amely ezt a területet boríthatta. „A török háborúk idején elsősorban a szántók és rétek helyén alakultak ki azok a bozótosok, amelyeket a várongiak sűrűnek neveztek. Ezekben a sűrűkben a cserjék és a bokrok mellett a kifejlett fák is megtalálhatók voltak, és a fák sűrűsödésével fokozatosan átmentek erdőkbe.” – hát így is lehet fogalmazni, de én azt gondolom, hogy a „sűrű” kialakulásához elegendő volt az a 20-30 év ami a török kiűzése után kezdte belepni a házhelyeknek és kerteknek szánt területet. Az erdőt pedig a földesúr engedélyével irthatták, mert a lakosság növekedéséből származó pénz és munka (robot), nagyobb hasznot hozott, mint az erdő. Az irtás során befektetett munka ellenértékét megfizetve, bármikor visszaválthatta birtokosától a földesúr a művelhetővé tett területet, kivételek voltak azok az irtások, amelyek a telki állomány részévé váltak, vagy a megélhetés kizárólagos alapját nyújtották a zselléreknél. Így alakultak ki az un. írtásfalvak. Ez azonban a lakosság összetételére nézve valymi kevés támpontot ad. A várongi „sűrű” irtásához nem kellett a származási bizonyítványt benyújtani. A különbség nem feltűnő a két szemlélet között. De ha pontosítom a kérdést, akkor úgy tűnik, hogy az egyik szemlélet abból indul ki, hogy a Mohácsi vészt megelőző időszak virágzó rétjei és szántói pusztasággá váltak, belepte azt az erdő, a bozótos, és csak a telepesek kemény munkája árán vállhatott ismét lakhatóvá, például Várong határa. Ez az elnéptelenedés és az újratelepülés változat. Az 1563-1631-ig megmaradt török adóösszeírások adataiból viszont kiderül, hogy Várong folyamatosan lakott maradt, s lakóinak száma a környező településekhez képest sem volt alacsony. A feljegyzésekben rendszeresen 15-18 ház szerepel. Mutatja a falu jelentőségét az is, hogy az 1643. évi missziós jelentés, amelyet a török területeken tevékenykedő papok készítettek, Várongot plébániaközpontként vették számba, melyhez Marosd és Szil is tartozott. A falu összezsugorodása az 1700-as évek eleji betelepítési hullám során következett be, amikor a lápafői telepesek erőszakkal elfoglalták a földterületük nagy részét, elvágva őket a szakcsi határtól. (Az 1767-es urbárium szerint Várong és Marosd a fehérvári őrkanonokság fiskális igazgatása alatt szerepel.)

Szerintem a török-kor előtti szántókból legelők lettek, de sohasem tűnt el a környékről a – földművesből kényszer hatására állattenyésztővé, legeltetővé vált - lakosság. Ezt a korabeli tájleírások is megerősítik, amikor arról tudósítanak, hogy a környéken feltűnően sok a legelő, szántó pedig nincs. A nép életmódja a 150 év alatt a nomád pásztorokéhoz közelített, időnként felépítve a kényelmesebb vályog és veremházakat. A lakosságnak volt annyi terménye, állata, hogy tudott adózni a töröknek, sőt a végváriak, rácok, labancok, a magyar földesúr megbízottjai is jövedelmezőnek tartották a portyákat e területen. Ami meg mocsár, vagy erdő volt, az az is maradt a 18. század közepéig. Ezt nevezem az itteni táj és a benne élő nép megmaradásának törvényének. Minél nagyobb volt az erőszak, annál nagyobb lett a fennmaradási képesség. Ez a törvényszerűség a környezet hatására alakult ki, már a kelták idejében. Ott ahol írtani kellett, ott írtottak, ahol a legelőt kellett feltörni, ott azt feltörték. Gazdátlan terület itt nem volt, főleg nem a jogilag még jobbágynak számító telepesek számára. A földesúr valóban engedélyezte a faizást, és kedvezményekkel elősegítette az erdők irtását, adómentességet, telket adott a házak kertek, legelők kialakításához. A betelepítésre vállalkozók szabadosok[10] lettek és ennek fejében vállalniuk kellett a falu megszervezését, benépesítését. A református Lápafő terjeszkedésével a várongiaknak irtani kellett az erdőt, hogy legyen életterük. 1734-ben indult be Várongon a falu mai képét meghatározó építkezés, a régi mellett. A korabeli dokumentumok szerint a szomszédos falvak lakói ezekben az időkben állandó határvitákat folytattak egymással a szőlőskertekért, a legelőkért, az erdők használatáért. A telepesek ölni is képesek voltak az igazukért, pedig a föld nem is volt a sajátjuk. Elnézést kérek az olvasótól, hogy kicsit előreszaladtunk az időben és kitértem a következményekre, de ettől még visszatérhetünk a hódoltság korába, hogy jobban megértsük azt, ami utána következett.

Hogy valami nincs rendben a listákkal, az feltűnt még a török császárnak is, és ezért a hódoltság fénykorában, a XVII. század elejétől áttértek a fő szerinti adózásról a települések adóztatására, tekintet nélkül a lakosság számára. Korábban „az 1563. évben csak a házak számát tüntette fel a török számadó. Tíz évvel később 1573-ban már névszerint is felsorolta a házakban lakókat.”[11]

Nézzük tovább a történelmi tényeket. A 18. század elejéig Magyarország népessége 3,5 millióra csökkent. Főleg a törökök által uralt vidékek néptelenedtek el. Nem csupán a magyarság lélekszáma apadt véres oszmán háborúkban, Horvátországban a horvátok számát éppúgy apasztotta ez, s a Dunántúlon az őslakos szlovénokét is. 1686. szeptember 2-án sor került Buda visszafoglalására, de a felszabadító harcok még 1699-ig folytak, amelyek során Magyarországot újból feldúlták, sok volt az áldozat. A törökök teljes kiűzése után, olyan, korábban egyértelműen magyarlakta területekre, mint Pilis, Baranya, Tolna, Bánság, Szatmár, ahol az évszázados harcok során kipusztult az őslakos magyar lakosság zöme, nyugati telepeseket (elsősorban svábokat) hoztak, a magyar ajkúak letelepedését ezeken a területeken pedig gyakran meg is tiltották. Tehát 1500-tól 1700-ig a Magyarország népessége 4-4,5 millióról 3,5 millióra csökkent. Most képzeljük el, hol lehetett nagyobb a népirtás a török részről? Ott-e, ahol a végvári harcok, örök csatározások folytak 150 évig, vagy ott ahol berendezkedtek, és adófizető „hitetlenekre” volt szükség a saját létük fenntartására?

A XVI. században a reformáció terjedése és a török hódítás a teljes középkori egyházszervezetet elsodorta e tájon. A reformátori tanítást neves prédikátorok terjesztették el (Sztáray Mihály, Szegedi Kis István), akiket a főurak, mindenekelőtt Enyingi Török Bálint és Nádasdy Tamás támogattak. Igaz, hogy a kiépülő végvári rendszer katonasága többnyire protestánsokból állt, a mezővárosok közül pedig helyi központjukká vált Kálmáncsehi (ma Kálmáncsa), ahol jelentősebb iskola is működött. A pusztulás egyaránt érintette a plébániákat és a kolostorokat, úgyhogy a későbbi hagyomány szerint Somogyban, Tolnában egyetlen katolikus pap sem maradt. Ezt igazolja a kaposvári káplán, Csányi Ferenc: „A mohácsi vész után a török dúlása megváltoztatta a vallási viszonyokat. A déli részekből a törökkel beözönlött rácz zsoldosok s a protestantizmus kereszttűzbe vették a katholikus egyházat úgy, hogy a XVII. század elején főképp a török hódoltság területén alig volt hírmondója a katholikus egyháznak.”miközben a protestáns lelkészek száma elérte a százat. A rekatolizáció csak a XVII. század közepén indult meg. Máza, Váralja, Nagymányok visszatért a katolikus hitére. Tolna megye keleti, déli, északi és északnyugati felén az 1570-es évek közepéig virágzó lutheránus, majd kálvinista egyházak működtek, aránylag jómódú, polgárosodó élettel, iskolákkal. A nép észrevétlenül lett protestánssá, azután pedig papjai elhatározásából, evangélikusból reformátussá.

A törökök nyíltan a protestánsokat támogatták. Ők a katolikus király ellen harcoltak, míg a velük szövetségben lévő erdélyi főurak többségében protestánsok voltak. Tolna a dunántúli protestantizmus központja lett, mert a török védőlevelekkel biztosította az új hit terjesztőinek bántatlanságát. A katolikus hívőket arra kötelezték, hogy templomukat közös használatra engedjék át a protestánsoknak. Amikor Tolna város bírája ez ellen tiltakozott, a basa egyszerűen lefejeztette. Még a 18. század elején is kálvinista többség volt a megyében, némi egyszerűsítéssel a magyarokat a református, míg a németeket az evangélikus hittel azonosíthatták a kortársak.

A megye közepén és délnyugati részén (Sárköz, Andocs, Koppány, Szakcs, Szántó, Dombóvár, Nak környékén) élő rácok és magyarok viszont katolikusok voltak. A ferences barátokat a törökök – a derviseikhez hasonlóan – szabadon engedték járni-kelni, sőt a csuhásoknak szultáni menlevelük is volt egy idő után. 1621 után már a jezsuiták is megjelennek. A székhelyük a közeli Koppányban, majd Andocson lesz. Taha, Szántó, Nak, Inám, Nosztány, Várong, Szakcs, Dombóvár nagy része katolikus helység maradt. Egy 1643. évi missziós jelentés szerint, amelyet a török terülteken tevékenykedő papok készítettek, Várongot plébániaközpontként vették számba, melyhez – a Nakkal szomszédos - Marosd és Szil is tartozott.

Hegedűs László írja az 1580-84-es évekről, hogy a simontornyai szandzsák magyar lakossága a viszonyokhoz képest elég nagy számban továbbra is a helyén maradt. Hogyan történhetett, hogy míg a Kapos nyugati felén félmegyényi, Tolnában két járásnyi terület magyar lakossága másfél év alatt nagyrészt elvész, addig a simontornyai szandzsák majdnem száz, azaz 92 helységének lakossága megmarad? – teszi fel a kérdést ugyanott a 12. oldalon.

„Az látszik legvalószínübbnek, hogy az utóbbinak jobb török parancsnokai, bégjei voltak, kik védték, és nem zsákmányolták ki túlságosan saját területüket, melyet a fizetetlen, a bécsi kormánykörök által félig éhenhalatott végváriak is gyakran megleptek és megvámoltak.”

Pincehely honlapján ezt olvashatjuk: „Érdekes dolog figyelhető meg az eddigiek során: az írások hol arról számolnak be, hogy a helységek lakatlanok, hogy elnéptelenedtek, de alig egy évtized múlva már adót is fizetnek. Ez úgy lehetséges, hogy a török hódoltság alatt állandó mozgásban volt a nép, gyakoriak voltak a szökések. Így aztán hol elnéptelenedett egy település, majd hamarosan mások jöttek abban a reményben, hogy talán itt néhány évig békén hagyják őket uraik. Csak ez lehet a magyarázata Pincehely török utáni gyors fejlődésének is.”

Kiss István: Simontornya krónikája c. művében a következő kimutatás szerepel a török alatti házak számára vonatkozóan:

Azt hiszem, ez elég bizonyíték arra, hogy ha ideiglenesen el is néptelenedtek ezek a települések, hamarosan újra kezdtek itt életet „mások, boldogulásuk reményében”- tudatják a honlapon.

Egy névtelen író ez időben (1600) azt írja, hogy Tolnának népes piaca és fürdője van, Koppány környékét kertek, patakok és zöld virányok díszítik.[12] A koppányi magyarok szívesen fizettek adót a törököknek, mert Koppányban nyugalom és béke volt. A magyarok nem gazdagodhattak meg túlságosan, de jól éltek. A törökök pedig megvédtek őket a csellengő, rablásból élő török és magyar martalócoktól. A Koppány folyó partján hasznot hozó zöldségtermesztés folyt. Jelentős volt a len és a kendertermelés. A hússzükségletet a sertés és a juh, valamint a halászat biztosította. A magyar gazdák a termékeiket szabadon vihették a piacra, a vám és a piaci helypénz lefizetése mellett. Még vegyes házasságok is előfordultak. Bizonyosság erre a fennmaradt Zana és Tobak családnevek. Hogy a lakosság nehogy túlságosan összebarátkozzon, a töröknek sűrűn cserélni kellett az agákat és az őrséget is. Kelcz Mihály 1692-es jelentése a dombói vár melletti lakosságról igen tanulságos. 96 név szerepel a listában. Az ismert magyar nevek mellett szerepel: Koppányi, Egregyi, Dombói, Kapossy, Döbrekezi, Igali, Siklósi, Szállási, Gyaláni, Kondai, Borjási, Szarvasi, Tamási, Szigeti, Szekcsői, Pulyai, Tötösi, Borjádi, Szili. Csaknem 20 családnév és mindegyik a maximum 20-30 km-es körzet helységnevéből! A névsorban a keresztnevek utalnak a rác származásra, a Pedestris gyalogost, Equestris lovas katonát jelent. A többi mind magyar. Nehéz eldönteni Borjási Iván gyalogosról, hogy magyar-e mint a Hidvéghi Gyurka, vagy Török Máté gyalogosok, vagy talán rácok, mint Igali Manyola, vagy Szállási Porodán lovas katona. Itt a válasz Dr. Horváthnak, hogy honnan jöttek a rác taxások a faluba! Onnan, ahonnan Dombóvárra, a szomszédból! De ezt a tényt Dr. Szőke Sándor sem hangsúlyozza csak, mint tényt közli a listát. Sőt összegzi, hogy „Dombóváron az eredeti magyar lakosság zömmel elpusztult, jobbik esetben a környező falvakba húzódott. Helyüket bevándorolt szerbek, illetve akkor rácok foglalták el.”[13]

Dombóvár körüli falvakról Egervári Ferenc tudósít, aki azt írja 1613-ban: „Az fölül megh írt Falukat hogi Tittkon megh Szállottam és megh írattam, hogi Mellik Falukban háni házas Ember lakik – s michoda Nemzetség lakja az Falukat, Azoknak Szándékukra s fáradsághokért fizettem fl. 64.”[14]

A „fent megírt falvak”: Szarvas, Szakcs – rác. Abrán, Uga, Mászlon – ráczok. Békató, Nok, Kiskonda. (jelzés nélkül, tehát: magyarok), Henye. Sessio 31. Ráczok lakják. Görcsmény. Sessio 24 magyarok és ráczok. Hegedűs László ennél a résznél – 84. jegyzet – megemlíti, hogy a Baranya megyei történetírók Henyét és Görcsményt is a Baranya megyei helységek között sorolják fel, holott 1696-os iratok szerint (II. Rákóczi Ferenc Dombóvárral együtt a Tamási melletti Henyét[15] is örökli, amihez tartozik az adorjáni szőlőhegy.) Ezek Tolna megyeiek. „Adorján rác lakosai 1669-ben elfutottak.”[16] HENYE (Latitude: 46° 37' 60 N; Longitude: 18° 19' 60 E) templomának maradványa a 19. század elején még látható volt. (Tamási-Alsócseréngát.) Dr. Szőke Sándor könyvében (első kiadás 60. oldal.) ezt olvashatjuk idézetként egy korabeli jelentésből: „Tolna megye az 1694. évben Baranya megyével egyetemben kénytelen volt az uralkodó előtt panaszt emelni, azért mert a kegyetlen és a világ teremtése óta nem ismert terheket képtelen elviselni. Néhány évvel később, az 1699. évben Lipót császár már arra kényszerült, Tolna megye urait utasítani, hogy akadályozzák meg a magyar lakosságnak a török uralom alá való visszaszökését.” Az elvándorlást török területre, vagy városokba, nagyobb falvakba megakadályozni nem tudták, de az adólistákon szereplő magyar nevek azt bizonyítják, hogy ezek az elvándorlók képezték a magyar újbóli betelepülések jó részét.

Elnéptelenedésről, lakosság teljes lecserélődéséről tehát nem beszélhetünk. Ez óriási tévedés. A lakosság fogyott, ezt bizonyítja, hogy Szakcson bőven volt föld a 18. század közepéig, amit az uraság bérbe adhatott, de a magyar nevű népesség a Koppány és a Kapos között ugyanaz maradt, mint a hódoltság előtt. Ezt tények bizonyítják, csak a vizsgálatokat objektíven, előítéletektől mentesen, alaposan kell elvégezni. Ez azt jelenti, hogy a vizsgálatokat a koppányi szandzsák egész területére és Dombó vár környékére, összességében együtt kellene megvizsgálni, kiértékelni.

[1] Punktum Laci bácsi mondása Törökkoppányból. Szájhagyomány.

[2] Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. 1992. Adams kiadó. 104. o.

[3] U.o 113. oldal.

[4] Holub József: Az újjáépítés megindulása Tolna megyében a török kiűzése után 1686-1703-ig. Tolna megyei Levéltár, Tanulmányok V. 5. oldal.

[5] Bősze Gábor: Törökkoppány a török hódoltság alatt; Dr. Magyar Kálmán: Somogy első honfoglalói

[6] Pesthy = Gaál Atilla–Kőhegyi Mihály: Tolna megye Pesthy Frigyes Helynévtárában

[7] Az Urbárium a földesúr birtokát, az ott lakó és az úrral „úrbéres” kapcsolatban álló népességet, valamint a birtokból és az emberektől befolyó jövedelmeket veszi számba.

[8]Kuriális nemes -- egytelkes nemes (nobiles unii sessioni) akinek csak teleknyi földje van, mely adómentes nemesi föld, s azt családjával együtt maga műveli. Kuriális jobbágy -- kuriális (nemesi telken) lakó és gazdálkodó jobbágy. Az összeírásból vagy kihagyták, vagy zsellérként vették számba őket.

[9] http://ikon.e-government.hu

[10] Szabadosok voltak még a földesuruknak kölcsönt adó jobbágyok, akiket uruk felszabadított, számukra dézsma ellenében, haszonélvezetre egész vagy féltelkes adományt tett.

[11] Dr Horváth Árpád: Szakcs mezőváros története. 53. oldal.

[12] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 21. oldal

[13] Dr. Szőke Sándor: Dombóvár, 1996-os, 1965-ös  kiadás. 73. oldal

[14] Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 19. oldal

[15] Ma puszta Tamási közelében. Csánki Dezső M.o. történelmi földrajza a Hunyadiak korában. 1897. III. 428.

[16]Hegedűs László: Tolna megye nyugati felének települései (1580-1704.) 47. old.