„Részünk minden nyomor...
De szabadok vagyunk!”
(Petőfi Sándor. A farkasok dala)
Borsod-Abaúj-Zemplén megye napilapjában, az Észak-Magyarországban (Szólástér), 2015. július 20-án megjelent egy írás Mező István tollából a Petőfi temetésről. Nem egyedi eset, mert -- utólag -- a temetésről elég sok hírt adott a magyar média. Amiért ezt a cikket kiemeltem, az az alábbi idézet: „Petőfi szibériai tartózkodására sok érvet és ellenérvet felhoztak. A csontok vizsgálatát is sok szakemberrel elvégeztették. Csupán azt nem hallottam még, hogy Petőfi mentalitását ismerve, nem tudom elképzelni, hogy egy olyan vérmérsékletű ember belenyugodjon a fogságba, az elhurcolásba. Ő inkább a halált választotta volna”. Tapasztaltam, hogy sokan osztják ezt a véleményt!
Először a Facebookon reagáltam. Megírtam, – Mező Istvánnak címezve – hogy „teljesen egyetértek az írásoddal, kivéve azzal, amit nem tudsz elképzelni: „hogy Petőfi mentalitását ismerve, nem tudom elképzelni, hogy egy olyan vérmérsékletű ember belenyugodjon a fogságba, az elhurcolásba. Ő inkább a halált választotta volna”. Honnan veszed, hogy Petőfi belenyugodott a fogságba és az elhurcolásba? Évezredek óta a vesztes csata résztvevői vagy meghalnak, vagy elbujdosnak, vagy fogságba hurcolják őket, akár akarják, akár nem. Ismersz olyan Petőfi verset, amely a fogságba esésének estére vonatkozna? Talán a „A farkasok dala” kifejezhetné ezt a szituációt, de arról nem ír, hogy a farkasok fogságban – mint köztudott – harakirit követnek el. Táncsics Mihály a forradalom és szabadságharc bukása után nyolc évig rejtőzött a saját házuk alatt kialakított rejtekben egészen az 1857 májusában kihirdetett amnesztiáig. Petőfi ekkor már halott volt – minden verzió szerint. A körülményekről az orosz fogságból hazatértek tudnának mesélni! Azokat meghallgatva talán a képzeleted is kitágulna!” Nem tudom, látogatja-e Mező István a Facebookot, a célom csupán az ismeretségi köröm tájékoztatása volt a véleményemről. Most azonban szélesebb körben, bővebben kifejteném erről az álláspontomat.
Nem mondhatom, hogy Szibériát, vagy az oda száműzöttek sorsát részletesebben, jobban ismerem, mint az e témában kutakodó, érdeklődő átlagember. 1967 nyarán volt szerencsém két hónapot dolgozni egy egyetemistáknak szervezett, nemzetközi vasútépítő táborban, Tajset város szélén. Hétvégeken kirándulások voltak Irkutszkba, a Bajkál-tóra, vagy éppen a tajgába. Katonai sátrakban laktunk. Nappal 25-30 fokos meleg volt, de augusztus közepétől, éjjel már fűtöttünk a sátorban. A munkánk egy vasúti rendezőpályudvar talajszintjének 1,5-2 méterrel történő megemelése volt, mert az utóbbi meleg nyarak megolvasztották az altalajt és a sínek megsüllyedtek.
Egy vasárnap, sétálva Tajset főterén, megszólított bennünket egy ismeretlen férfi. Hibátlan magyarsággal elmesélte, hogy ő a 42-es aradi ezredben szolgált, és fogságba került. Az ötvenes évek elején szabadult, de hazatérni, hírt adni magáról nem tudott. Otthonról eljutottak hozzá a hírek, hogy a felesége újra férjhez ment. Ő egy helybéli asszonnyal élt együtt, aki egy veszekedés alkalmából feljelentette, tiltott fogműtétekért. A polgári foglalkozása ugyanis fogtechnikus volt, és foghúzásokból szerzett magának pénzt a megélhetéshez. (Közben benyúlt a zsebébe, és megmutatta az újságpapírba csomagolt szerszámait, amit általában mindig magánál tartott, hátha akad egy kis pluszmunka!) Újra börtönbe zárták, fél gyomrát kivették, de életben maradt. Arról, hogy hazatérjen, már letett! Nem akart otthon zavart kelteni.
Egy, szavahihető barátom elmesélte, hogy az ő apja, Szibériából Japánon keresztül tudott hazajönni. Akik Európa felé indultak el, azokból nem sokan maradtak életben. Köztudott volt a táborban, hogy a szökött rabnak el kellett kerülnie a találkozást emberekkel, ha nem akart gyilkosságba keveredni. Ha híre ment a környéken, hogy hadifoglyok, szökött rabok vannak a tajgában, akkor azokat nagyon hamar elkapták! Ők eljutottak a Csendes-óceánig, ahol egy japán halászcsónak személyzete mentette meg őket.
Magyar embernek nehéz elképzelni, hogy a szomszédos település 100-150 km-re van! Petőfi 1844-es magyarországi téli gyalogsétái kényelmes kéjutazásnak számítottak egy szibériai meneküléshez képest! A szibériai száműzötteket semmi sem őrizte jobban, mint a hatalmas távolság, és a „bennszülöttek”! Petőfi habitusa, vérmérséklete, haza-, és családszeretete kevés volt ahhoz, hogy Szibériából hazatérjen, vagy akár hírt adjon magáról. Ezt a sorsa igazolja! Aki ezért elítéli – az számoljon saját lelkiismeretével.
Végezetül, álljon itt egy idézet Gazda József: EMLÉKEK ÁZSIÁJA (Terebess Kiadó, Budapest, 2003, 13-14.o.) című könyvéből: „Nehéz volt, szörnyű nehéz volt az idegenben, ott, a végtelen messzeségben... Megszabadulni? Istenem! Minden ember lelke mélyén ott van a vágy a szabadságra... De hogyan? Mit tehettek mást? A sorsot, sorsukat vállalniok kellett...”
