Kép: A magyar törzsnevek összesített előfordulása a Kárpát-medencében, a kabarokkal együtt (Laszlovszky András a(z) magyar Wikipédia projektből)

A riport alapgondolata: „A Nyugat-Európában meghatározó római Karoling-örökség, a Magyar Királyság területén is ugyanúgy jelen volt – legalábbis az ország nyugati felében”. „Egy régió településszerkezete akkor tud huzamosabb ideig megmaradni, hogyha nem változik a lakosság életmódja. A 9. században Karoling-uralom alatt álló területeken – amennyire ismerjük –, úgy látszik, hogy alapvetően nem változott meg sem a népesség életmódja, sem etnikai összetétele” – folytatódik a riport. Mely régiókról esik itt szó? Alapvetően a fejedelmi központokról.

– Hol voltak a korábbi magyar fejedelmi központok? – teszik fel a kérdést. A válasz:

– A 9. század végén, a 10. század elején a magyar fejedelmi központok valahol a Bodrogköz tájékán, a Nyírségben, valamint az Alföldön mutathatók ki. A 10. század második felében azonban átkerültek azokra a vidékekre, ahol egyáltalán nem volt jelentős a honfoglaló népesség: a Kárpát-medence középpontjába: a Veszprém–Székesfehérvár–Esztergom vidékre, amit a középkorban Medium Regninek, azaz az ország közepének neveztek.

Ez valóban így van, jól látszik ezen a Laszlovszky térképen is, amely -- a magyar törzsnevek összesített előfordulását a Kárpát-medencében, a kabarokkal együtt – mutatja be. De kimarad az értékelésből egy igen fontos és jellegzetes terület, mégpedig a Mezőföld és a Balatontól délre eső, a Kapos-Sió közét tartalmazó rész. Miért fontos ez? Többek között azért, mert itt a Karoling hatás nem mutatkozik meg. Valamiért a bolgárok és a frankok is elkerülték ezt a vidéket. Pedig nem volt lakatlan. A római kor óta a KM legtermékenyebb, leglakottabb területe már a keltáknak is kedvelt lakóhelye volt. Állítólag itt volt Atilla utolsó központja is. Ennek ellenére a római térképeken elég üres ez a táj. Iovia megtalálásáig nem is igen foglalkoztak vele a régészek. De kiderült, hogy a késő római kor legjelentősebb belső erődje és városa volt itt (Iovia, a mai Szakcs alatt). Miután II. Tiberius 583-ban ténylegesen átengedte Pannóniát az avaroknak, a teljes „elbarbárosodást” az 568–678 (avar uralom) közti időszakra teszi a történelemtudomány. Például Mursa városát az avarok a szlávokkal együtt 591-ben, lerombolták. (Csak jóval később a horvátok építették fel, mint Osieket, amit csak 1196-ban említenek meg először a dokumentumok.) Hogy ki a barbár és ki nem, az nézőpont kérdése. A kelet-rómaiak szemében barbár volt egész Nyugat-Európa, még a 11. században is. Pannóniában az avarok egy romanizált, germán, hun és szláv jellegű nép keverékét találhatták. Az egykor virágzó római gyarmatbirodalom maradványain a népvándorlás népei kiválóan megéltek. Bizonyítják ezt a sűrűn talált sírmezők – és a kirabolt római erődítmények, temetők.

Avarkori temetőkben is bővelkedik a vidék. A Karoling korban a német elnyomás ellen a szlávok a Sárköz és a Kapos völgyének ingoványaiba húzódtak és Szvatopluk (830?–894) vezérsége alatt, felvették a harcot a betolakodókkal. A Rába-Dráva-Duna között élők lelki üdvéről ekkor már a salzburgi érsekség papjai gondoskodtak. A jámbor szlávok vevők voltak erre, az avaroknak viszont nem tetszett a tized és az ingyen munka – a robot. Fellázadtak és négyévi háborúskodás után a Balatontól délre és délkeletre eső területeken csaknem teljesen kipusztultak a törzseik. 2008-ban Bátaszék közelében Ódor János a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeum régésze százötven-kétszáz késő avar kori (8-9. századi) temetőt tárt fel. „A környékén található település nemcsak fazekas, hanem kohászati központ is lehetett a szóban forgó időszakban.” – mondja a régész. (TEOL. hu 2008. augusztus. 01.) Az M6-os autópálya nyomvonalának feltárásakor 19 darab, késő avar kori vaskohót találtak a régészek Bátaszék mellett.^[1] Az egyik legjelentősebb avarkori mintakincseket is tartalmazó cserép leletre a Somogy megyei bodrog-bűi ásatásokon akadtak a Magyar Kálmán vezette régészek. Itt találták meg a legrégebbi (10. századból származó) székely-magyar rovásírás emlékünket. Merészebb feltételezések szerint elképzelhető, hogy a magyar nyelven beszélő és író kézművesek már Árpád előtt Somogy területén éltek. Vékony Gábor^[2] szerint a rovásírás 864-873-ból származik.

Később, a magyar vezéri megyer törzsnek is ez lett a szállása. A honfoglalás kor fejedelmeinek nevét ma is több település viseli. Tolna a fejedelmi Megyer törzs, Árpád birtokába került. A fennmaradt falunevek is bizonyítják ezt a tényt: Nyék, Keszi, Kér, (tiszta onogur törzs nevei a szabír-onogur törzsszövetségből) Kurd, Tevel, Tormás. (Tevel és dédunokája Tormás, Árpád közvetlen leszármazottjai voltak.) Bátaszék és Bonyhád környéke Ete fejedelem birtoka lehetett: a középkorig ugyanis itt állott Etevár (Etény). Somogy, Koppány hadainak volt a fészke. Az első századokból fennmaradt oklevelek tanúsága szerint a környéken volt egyebek között Szák, Héder, Monoszló, Osli, Gut-Keled nemzetségek szállása. (Apor, Bikács, Döröcske, Haraszt, Harc, Kemény, Szák, Szente-Mágócs, Zsadány nemzetségek) Anonymus a Tolna megyei nemzetségek közül Vajtát, és a szekcsői vár építőjét Ete fia Öd nemzetségét emeli ki. A somogyvári Kupavár Koppány vezér szálláshelye volt. Koppány leverése után földjeit a királyi birtokokhoz csatolták, várára később Szent László 1091-ben bazilikát és kolostort építetett, a francia Saint Gilles apátság mintájára.

Árpád szállásterülete a korabeli tudósítások alapján 900 előtt Kelet-Magyarországon, a Felső-Tisza vidéken lehetett. A nyugati források ugyanis nem tudnak Árpádról, csak Kurszánról, az Árpáddal és utódaival kapcsolatba lépő bizánciak viszont úgy írják le Magyarországot, mintha az csak a Tiszántúlból állna, bár megjegyzik, hogy tőlük nyugatabbra a frankok vannak. Az valószínűsíthető, hogy a bizánciaknak Árpád utódai a saját uralmuk alatt álló területről számoltak be részletesebben. Györffy György a honfoglaló magyaroknál úgynevezett félnomád, téli-nyári legelőváltó életmódot feltételezett, melynek során Árpád és fiai is – az állatok vízigénye miatt – egy-egy folyó mentén vándoroltak téli és nyári szállásuk között. A helynevek alapján arra a következtetésre jutott, hogy Árpád téli szállása – nyilván 900, Pannónia elfoglalása után – a Pécs részét képező Árpádváros, a korábbi Árpád falu volt, míg nyári szállása – ezt Anonymus is megerősíti – a Csepel-szigeten, s közben a Duna jobb partján nomadizált. De fennmaradt egy nyári szállás neve a Sárvíz mellett is, Jutas partvonalán, a Sárkeresztes és Moha közötti Árpád-völgy Székesfehérvár mellett. Négy fia pedig a Duna, a Sárvíz és a Kapos-Szék-patak partján nomadizált úgy, hogy téli szállásuk egymáshoz viszonylag közel, a Duna két partján Kalocsa magasságában volt, Zoltáé például Solt mellett. Jelek nyári szállása Üllő mellett, Tarkacsué Tarrós mellett, Jutasé a ma Veszprém részét képező Jutaspuszta területén, Zoltáé pedig Bodrogban, a mai Vajdaságban. Kurszán ugyanekkor Árpádhoz hasonlóan a Duna jobb partján nomadizált, téli szállása Aquincumban, nyári szállása a Csallóközben volt 904-ig, amikor a bajorok megölték. Györffy György szerint Árpád ekkor Kurszán partvonalával meghosszabbította a sajátját, új nyári szállásának szintén a Csallóközben maradt helynévi nyoma. (A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából Árpád magyar fejedelem).

Állattartás és legeltetés szempontjából is különlegesnek számít ez a régió. Van itt terület a ménesek, csordák számára is, de mégis a nyáj és a konda dominált. „A kelta füstölt disznóhús Rómában is keresett élvezeti cikk volt” (Tolna megye Adattára 1937. 48. old.). A Kaposba ömlő Konda patak neve is erről tanúskodik. Már Plinius Úgy említi a területet, hogy "Pannónia glandifera", azaz a "makkot termő - vagyis tölgyerdős - Pannónia". A tölgyerdő, a legelők, az árterületek - mint ahogyan a török uralom utáni birtokszerző harcokból kiderül – a legértékesebb területeknek számított. A makkoltatásra még a mohamedán török úr is adót vetett ki, a magyar földesúr pedig dézsmát szedett a sertésszaporulatra is, és a makkoltatásra neki is cenzus járt. (Nem lehet véletlen, hogy később a betelepített besenyők Ireg és Kánya között lévő falujukat Tengődnek, Tingultnak azaz „gazdagságnak” nevezték el..). „Kies tartomány” - írta róla Csokonai 1799-ben - ahol „sertést nevelt a makk s haraszt”. A kondákban tartott állatok szabadon turkáltak erdőkön, mezőkön, jórészt maguk keresték meg táplálékukat. A disznó, akár egy tökéletes gép, nagy hasznot hajt. Mindenevő, így gilisztákat, tölgy- és bükkmakkot, mindenféle gyökeret, vadgyümölcsöt, de még a turkálás közben kitúrt egeret is megeszi, és értékes nyersanyaggá: hússá, zsírrá, hájjá, bőrré, szőrré alakítja azt. A konda télen-nyáron a szabadban, erdőkben, illetve vizes réteken legelt, és erdei makkon hízott. A rablók sem az erdőben fél vadon legelő disznókat, vagy a réten legelő libákat, a patakban úszkáló kacsákat hajkurászták, vagy a víz alatt élő halakat, rákokat fogták ki, hanem a lovakat, marhákat, a bivalyokat - a ménest a csordát, a nyájat - és a ház körüli állatokat: a kecskéket, a tyúkokat, gyöngytyúkokat (vagy az asszonyokat) rabolták el. A sertéstartásnak ezen a területen jelentős szerepe lehetett a fennmaradásban. A disznók ráadásul szaporák. A rómaiak sem vetették meg a húsát. Állítólag Izraelben a római uralom idején kezdték el tenyészteni a sertést. A megtermelt árut azonban el kellett juttatni a fogyasztókhoz. Mi szükség lehetett a dombóvári Kapos hídtól Iovián, Koppányon át Triccianába (Ságvárra) vezető belső római útra, ha nem a nagybirtokok összekötése? Hiszen Sopianaeből minden fontosabb irányba e nélkül is bárki könnyedén eljuthatott, nem nagy kerülővel!

Nem vitatott, hogy a Mohácsi vészig egységes magyar ajkú etnikum élt ezen a területen. Megoszlik viszont a vélemény abban, hogy a hódoltság végén a falvakban ugyanebből a szűk körű etnikumból alakultak-e ki az újratelepült magyar falvak a természetes szaporulat által, vagy a telepesek az ország más részeiről jöttek zömében. Véleményem szerint a népesség adott volt, nem fogyott, pusztult el olyan mértékben, ahogyan ezt általában a történészek állítják, és nem történt külső újratelepítés, hanem bizonyos szomszédos családok helyet cseréltek a magyar falvakban. A családnevek tájegység, és nem helység szerinti elemzése ezt támasztja alá! Lásd például a Pesthy Frigyes felmérésre adott 1864-es naki választ. (Pesthy -- Gaál Atilla–Kőhegyi Mihály: Tolna megye Pesthy Frigyes Helynévtárában). A földművelés mellett a vadászat és az állattartás is évszázadokig megmaradt. A honfoglalóknak kettős szállásrendszere erre az életmódra utal: legeltetésre szolgáló nyári-, és telelésre való állandó téli szállás. Ezekből alakultak ki a későbbi falvak.

A besenyők^[3] leverését követően a foglyok egy részét a királyi birtokokra telepítették (11-12. század), így jutott belőlük a Dél-Dunántúlra a Sárvíz és a Duna mellé is. Tolna és Fejér megyében a Sárvidéken, a Balaton déli részén és a Duna–Száva-vidéken is találunk elszórt besenyő telepeket. Például: Értény község neve besenyő Ertim, Ertem törzsnévből keletkezett. Tengőd falu (F. Ireg és Kánya között) besenyő jelentése: Tingulit, Tinguld azaz gazdagság. Bátaszék neve is szír-szasszanida "Báta"="ház", avagy "nagycsalád" és "nemzetség" jelentéssel bír, azaz besenyő telepesek valamelyik magas rangú "házának" a székhelye volt. Sur besenyő törzsek egyébként már az avarokkal együtt bejöttek a Kárpát-medencébe, így jóval Árpád magyarjainak Magyarországra érkezése előtt már itt voltak.

A fentiek részletezésére azért volt szükség, mert – mint írtam – erről a dunántúli területről a riportban egy szó sem esik. Pedig a magyar államalapítás egyik sarkalatos pontja a Koppány, majd Vata és fia lázadásának leverését követő helyzet. Egyáltalán nem általánosítható, hogy nálunk a klasszikus feudális hatalmi struktúra a késő középkorig a német mintára alakult volna. Bár a szándék ez volt. Ezért Buzás Gergely szavait, miszerint -- „Úgy tűnik, hogy Árpád fejedelem utódai a 10. század közepére felismerték, hogyha ők egy erős, keresztény, feudális államot akarnak létrehozni, akkor azt elsősorban nem a magyar népességre tudják alapozni, hanem a már itt élő, jobbára megkeresztelt és a feudális társadalmi rendet ismerő és elfogadó lakosságra. Azokra, akik néhány évtizeddel korábban egy hasonló keresztény–feudális államban, a Karoling Birodalomban éltek” – csak a szándék leírásának tudom elfogadni, mert a magyar királyválasztások Aba Sámueltől I. Lászlóig, valamint a dukátusok működése  ugyan csak  megmutatták a törzsi elit társadalmat formáló erejét. Az Alföldön és Erdélyben kialakult helyzet csak növelte a két (német és magyar) minta közötti különbözőségeket. De maximálisan egyetértek a nyilatkozat zárógondolatával: „Egy ilyen ellenálló népességet nem lehetett könnyen egy feudális államba szervezni. A 11. század belső harcai is nagyrészt éppen azt célozták meg, hogy megtörjék az ő ellenállásukat, megkereszteljék és a feudális rendbe sorolják be az ottani népességet”.