Olvasóim egy része bizonyára ledöbben ilyen nagyfokú „tájékozatlanság” láttán, mint ami ebből az írásból kitetszik. -- Ez a történelem és a nyelvészet meghamisítása! – mondhatnák.

Igen, annak a történelemnek, és annak a nyelvészetnek az elutasítása, amely nem ismeri el a hun-avar-magyar folytonosságot, és amely azt tanítja, hogy a magyarok nomád, vad népek voltak Árpád bejövetelekor, nem ismerték a földművelés alapfogalmait, az állattartás szakszavai közül is csak azokat, amelyek a ridegtartáshoz elengedhetetlenül kötődtek. Mondják ezt még akkor is, ha a sok szlávnak tartott jövevényszóról egyértelműen bebizonyítható a keleti, türk, esetleg Kaukázuson túli eredet. A magyar nyelv meg a honfoglalást megelőzően nem is létezhetett! Elsősorban ennek a tévtannak a megcáfolása, a lehetséges alternatíva bemutatása volt a célom, nem tudományos eszközökkel.

TALÁLKOZÁSOK

Vége volt már a nyárnak, az éjszakák hűvösödtek. Az égbolt magára öltötte csillagmintás takaróját, és úgy ragyogott, mint soha máskor. Olykor fel-felvillant valami a sötét égbolton. Ilyenkor egy csillag búcsúzott az élettől, és hattyúdalként fénynyomot hagyva maga után, egy szempillantás alatt eltűnt az eget fürkészők szeme elől. Négyen ültek a parázsló tűz körül. Egy szikár, ősz hajú, lelógó bajuszú, csuparánc arcú apóka, és három örökmozgó, tíz év körüli fiúcska.

• Hullócsillag. Kívánjatok valamit, és az teljesülni fog – mondta az Öreg.

A három süldő gyermek már sokszor hallotta ezt a mondást. Mióta eszüket tudták, minden nyár végén, sötétedéskor kifeküdtek a szabad ég alá, és várták a hullócsillagokat. Hitték erőst, hogy amire gondolnak, az valóban be is teljesedik.

Szülők és rokonok nélkül maradt, árva gyerek volt mindegyik. Az Öreg ‑ évekkel ezelőtt – befogadta őket a lápi kunyhóba. Kolosnak és Györkének az apja odaveszett a háborúban, amikor a frank Pippin király megtámadta az országot. A kis Tót meg egy szláv család egyetlen életben maradt tagjaként kóborolt a pusztában, mígnem az Öreg rátalált és magához vette. Tót családját Kolos és Györke családjával együtt a bolgárok hurcolták el rabszolgának, miután az egész falut felégették. Krum, a bolgárok cárja, egyetlen élő lelket sem hagyott maga után az avarok pusztaságában.

• Apó, mesélj nekünk a magyarokról! – kérlelték az Öreget.

A magyarok sátrakban laktak, a nádastól délre elterülő végtelen pusztát foglalták el. A nyár elején jelentek meg a tó déli partjainál. A bőrökkel fedett öblös szekereken asszonyok ültek, kicsiny gyermekekkel az ölükben. A többiek gyalog, lovon, de még tehénháton is érkeztek. Rengeteg állatot hajtottak. A csorda, a nyáj, a ménes hamar megtalálta a legelőt, a konda bevetette magát a bozótosba. A sátrakat ló-, és tehénbőrrel takarták, mert már hidegedtek az éjszakák. Nappal a sátornyílásokat szabadon hagyták, hogy a friss levegő kivigye a nyárutó forró levegőjét. Így éjjel-nappal kellemes meleg volt a sátorban, amely napközben jobbára üres maradt, kivéve, ha nagybeteg volt a családban. Nappal meg megvolt mindenkinek a maga dolga.

• Még gyerek voltam, amikor először láttam magyar embert. A Hegyalján éltünk az egész családdal, bőségben. De Avária már nem létezett. Kagánunkat rossz tanácsadók vették körül, akik csak a maguk hasznát keresték, a néppel meg nem törődtek. Képmutatóké és tolvajoké lett az ország. A nép is kalmárkodni, kufárkodni kezdett ahelyett, hogy a harci taktikát, a vitézséget gyakorolta volna. Akkoriban kezdtek feltünedezni a magyar lovasok. Keletről jöttek és igen sokan voltak. A dombok között elnyúló dús legelőjű réten, a patak mellett táboroztak legtöbbször, erőt gyűjtve a morvák elleni harcokhoz. A morvák igencsak megerősödtek, amikor a szlávvá vált Szvatopluk lett a királyuk. A frankok meg behívták a magyarokat, hogy segítsenek legyőzni a morvákat. Egy-két év alatt ez sikerült is nekik, a magyarok meg gazdag zsákmánnyal térhettek vissza keleti otthonukba. Amikor nem harcoltak, szívesen látták az avar kereskedőket a táborukban. Mi főleg élelmiszert, bort vittünk nekik. A magyarok megértették az avarok nyelvét, de a frank, morva idegen volt tőlük. Nem értették a germánokat sem. Rajtuk is ragadt a „nyeméc” név, mivel állandóan azt hallották tőlük, hogy „nem écc magyar, nem écc!”. Én az apámat kísértem el a magyar táborba. Szárított marhahúst, kölest, árpát vittünk eladni. Prémeket, vasedényeket, kaszát, sarlót, szerszámokat kaptunk cserébe.
• Hogy lehet az, hogy ők is úgy beszélnek, mint mi? – kérdezte Kolos.
• Hát nem egészen úgy, és nem lehet minden szavukat megérteni. Sokkal jobban megértetik magukat a kunokkal meg a palócokkal. A káliz kereskedőkhöz hasonlatos a beszédük, de a mondandójukat mi is mindig kitaláltuk, akármiről is esett szó. Mert sokat kérdeztek felőlünk. Ki a kagánunk? Hol élünk? Vannak e nagy legelőink? Van e sok hal a vizeinkben? Milyen állataink vannak? Főleg ilyen kérdéseket tettek fel. De szóba kerültek az őseink is. Ki volt a ti ősapátok, milyen isteneitek vannak? Honnan származtok? Mi pedig válaszoltunk a kérdéseikre. Ekkor derült ki, hogy Nimródnak, a nagy vadásznak vagyunk a gyermekei mindannyian. A mi őseink Hunor leszármazottai, ők pedig Magor utódai. Ezért értjük egymás nyelvét.
• Az ősökről mesélj Öreg! – kérte Györke.
• Jól van, no! Csak maradjatok békivel, mert ez hosszú történet! – mondta a vén Magos, mert így hívták az Öreget fiatal korában.
• Ezt így mesélte nékem a nagyapám, aki az ő nagyapjától hallotta, akinek szintén a nagyapja mesélte el – kezdte a meséjét az Apó.

Bendegúz volt a mi ősünk, a nagy hun Balambér vezér dédunokája. Az Ő fia volt Atilla, akinek haragját rettegte a fél világ! De a bizánciak ármánya nem hagyta, hogy királysága fennmaradjon az idők végezetéig. Egy, a rómaiak szolgálatában álló, bűbájos nő elvette az eszét, és ez lett a végzete. A hős, akit száz csatában nem tudtak legyőzni, saját vérében fulladt meg a nászéjszakáján. Népe szerteszét hullott, mint az érett kalászból a mag, és belőle csíráztak ki a keletről jövő, Atilla örökségét állandóan kereső törzsek. A mi őseink, Baján kagán vezetésével új birodalmat alapítottak ezen a szent helyen. A határainkon élők keveredtek a szomszédos népekkel, csak mi, akik a lápokban, mocsarakban, vagy a hegyek belsejében el tudtunk bújni, csak mi maradtunk meg az ar népből. Hatalmas nép volt ez hajdanán. Még Nimród idejében, amikor Bél isten vigyázott ránk. Mondják sokan Bál istennek, Nagy Úrnak, Nagy Égi Úrnak, akinek a királysága a Kaukázuson is túl ért. A két ikertestvért is úgy hívták, hogy Hun-ar és Magy-ar, ami az ar népre utalt. A nagyot, a hatalmast ekkortájt kezdték Bál isten után „bol”-nak nevezni.

• Tót! Hogy is mondják nálatok a nagyot? – kérdezte az Öreg a kis szláv gyereket.
• Belika, vagy velika – válaszolt a fiú.
• Hát, nem bolsoj? – kérdezte nevetve az Öreg.
• Hát ezt csak egyszer hallottam egy vándortól, aki nálunk szállt meg, amikor még éltek a szüleim.
• Na, látjátok! Bél, vagy Bál isten mindenhol ott volt. A nagy népet, Hunor utódait így is nevezték, hogy a Nagy Ég népe, azaz Bol-Ug-ár. De a többi apróbb törzs is megtartotta az Ég Népe elnevezést, ezek voltak az Ug-arok. Később, a Rá folyó mellett elszaporodott törzs neve bolgár lett, a folyót meg róluk nevezték el Bolgar-nak, de amit ma már csak Volgának mondanak a környékbeli szlávok, akiket a ruszok uralnak. Azt meg, hogy mi is rokonságban vagyunk velük, semmi sem bizonyítja jobban, mint a sok Bolug nevű család az avarok között. Mit gondoltok, a bálvány szavunk honnan ered? Ha nem tudjátok, kérdezzétek meg a magyarokat! – és egy huncut mosoly suhant át az Öreg, ráncokkal teli arcán.
• Hát, Bolug vezér neve hogyan lett Szvato-Bolug? – kérdezte Kolos.
• Közülünk sokan, mint Bolug is, eladta magát a gazdag szomszédoknak. – folytatta az Öreg.
• Bolug királyunk apja benősült a szláv Mojmir házba. Fiát megkereszteltette, és a szlávok már csak úgy kezdték nevezni, hogy a „Mi Bolugunk”, azaz Szvato Bolug. Ami vőt, vendéget jelent az ő nyelvükön. De betelt az ő ideje is. Halála előtt fogadta a magyarok követségét és egy fehér lóért, kötőfékért és nyeregért cserébe visszaadta Atilla örökségét a távoli rokonainknak. Az a nép, amelyik most tábort vert a mocsár déli partjainál, nem ellenségünk, hanem testvéreink. Magor leszármazottai ők. Ha találkoztok velük, ezt soha ne feledjétek!

Reggel, amikor a rétet még ködfelhő borította, és csak a jegenyék csúcsa kandikált ki a szikrázó napsütésbe, a három gyerek már úton volt a magyarok sátrai felé. Ökörnyál foszlányok úsztak a levegőben annyi, hogy nem győzték letörölni arcukról a fennakadó pókhálószerű, ragadós fonal-vitorlákat. A település szélén megálltak, lefeküdtek a fűbe, és hallgatták a táborból kiszűrődő zajokat. A sátrak vegyesen helyezkedtek el a szénakazlak és a gabonaasztagok között. Ebben az évben későn vetettek, így az aratás is késett. Szénát meg minden család igyekezett begyűjteni télire, mert akkorra már mindenütt hó és jégpáncél fogja elzárni az állatokat a legelhető növényzettől. Álltak már a szögletes, partoldalba épített karámok is, amelyek a lovak meg a marhák számára nyújtanak majd védelmet a téli viharok idején. Különben ezek az építmények csak a gyerekek játszóterei voltak, mert a ménes, a gulya, a nyáj egész évben szabadon volt a pusztában. A pásztorember legfeljebb a szárnyékban találhatott védelmet az északi, vagy a keleti szelek ellen.

Hirtelen, szinte a semmiből, két magyar gyerek bukkant fel, közvetlen előttük. A kis csapat farkasszemet nézett egymással, egyikük sem szólalt meg.

• Gyerekek! Gyertek enni! – hangzott fel egy erélyes női hang a sátrak felől.
• Nekünk szóltak? – csodálkozott a kis Györke.
• Kik vagytok? És mit kerestek itt? – kérdezte a nagyobbik magyar fiú.
• Mi avarok vagyunk, és az Apó azt mondta, hogy ti a testvéreink vagytok, hiszen értitek a nyelvünket! – válaszolta Kolos.

A két magyar fiú igen elcsodálkozott a lenge vászonruhába öltözött, fejüket piros szalaggal körbekötő gyerekek láttán. Sok idegennel összefutottak már a hosszú vándorlásuk során, de olyanokkal, akik úgy beszéltek, mint Karasun, a törzs mágus táltosa – még sohasem találkoztak.

• Én, Béla vagyok, a magyarok nemzetségéből. Ez a föld már a miénk! Álmos fia, Árpád vezetett el bennünket őseink, Atilla örökébe – mondta büszkén a magyar legényke.
• Atilla volt a mi ősünk is, kinek apja Bendegúz volt.
• Az nem lehet! Atilla apja Mundzsuk volt! – válaszolta Béla.
• De, mi tiszteljük a vendégeinket. Gyertek velünk, és táltosunk majd megmondja nektek az igazságot Atilla apjáról.

A kis csapat elindult a tábor felé. Útközbe versengve mutogatták egymásnak a közelben látható tárgyakat, növényeket. Nem győztek betelni a közös szavak felismerésével, azzal, hogy egymás szavait ugyan úgy értették, mint a másik.

• Széna, árpa, boglya, kazal, asztag, szalma, kasza – röpködtek a jól ismert kifejezések. Minden egyes szó elhangzása után, a másik fél bólintással nyugtázta, hogy érti. Így értek be a táborba.
• Nénnye! Ezek a fiuk a testvéreink! Avarok! – kiáltotta Keve, a másik magyar fiú, a csodálkozó, éppen rákérdezni akaró asszony felé. -- Ugye velünk ehetnek?

Már lenyugvóban volt a nap, amikor a táltos elé kerültek. Karasun hosszasan vizsgálgatta a jövevényeket, megtapogatva fejüket, kezüket, vállukat.

• Bizony, ti a mi népünkből valók vagytok, akik már több emberöltővel ezelőtt nyugatra költöztetek, Atilla nyomában. Atilla apját mi Mundzsuknak, ti pedig Bendegúznak ismeritek. Ő a nagy Rugának, aki a hunokat egyesítette, volt a testvére – mondta a táltos olyan tiszta, érthető szavakkal, mint amilyeneket csak az Apó szokott használni, amikor az ősökről mesélt.

A csillagok már az estéli tücsökmuzsikát hallgatták, amikor a három avar fiú visszatért az Öreghez. Magos már tudta, hogy a fiuk otthonra találtak a magyaroknál. Mire beköszöntött a keményfogú, didergető tél, Kolos, Györke és a kis Tót, Bélával és Kevével együtt -- egy meleg magyar sátorban -- hallgatta Karasun mágus regéit Hunorról, Magorról és a csodaszarvasról.

Utószó

„Így is történhetett!” – Egyre inkább bizonyossággá lesz a hun-avar-magyar folytonosság, egy előmagyar ősnyelv létezése, a ma még szlávnak tartott jövevényszavaink magyarsága. A 9. század fehér folt Közép-Európa történetében. Kikről is szólnak a krónikások? Tudjuk valójában vagy csak találgatjuk? A szereplők beazonosítása nem könnyű feladat. Milyen nyelven beszéltek az avarok? Kik voltak az ugorok? És a ruszok? Honnan jöttek a szlávok? Magyarok voltak-e a magyarok? A választ jól meg kell gondolni! Jobb tudatlanságunkat megvallani, mint hamis tanokat terjeszteni!