A professzor álma

Fen Ugrik professzor álmában egy Bencés kolostorban járt.

Hogy, hogyan került a 11. századi Szent Márton hegyére épített szentélybe – maga sem tudta. De ha már itt van gondolta, megbeszélhetne az apáttal néhány dolgot, ami jól jönne a soron következő előadásának alátámasztására.

• Isȧ, por ës homou vogymuk – köszöntötte az apátot.
• Mi van? – fordult felé az egyházfi.
• Mënyi milosztben terömtevé elevé miü isëmüköt Ádámot, -- próbálkozott a folytatással Ugrik.
• Isten áldása legyen rajtad, idegen. Mi járatban vagy?
• Ës aduttȧ valá neki pȧrȧdicsumot hȧzoá!
• Ugyan, hagyd már ezt a halotti beszédet! Nem tudsz értelmesen szólani? Talán valami tót atyafi vagy?
• Én junhum búol fárȧd, te vérüd hullottya én junhum olélottya – váltott témát a prof.
• Johan! – szólította meg a mellette álló csuhást, az apát.
• Nem megmondtam, hogy a Számábuta Tádé elől zárjátok el a pennát meg a kalamárist mindaddig, amíg meg nem tanul rendesen magyarul! Hát nem lemásolta –de milyen siralmasan – a Mária-könyörgést! És még ki is vitte ezt a fércművet a kolostor falain túlra! Másképp honnan tudna idézni belőle ez a jó ember?
• Atyám! Én a jövőből jöttem, és kérni szeretnék valamit – vallotta meg a kilétét Fen Ugrik.
• A jövőből? És ott ezeket a selejteket olvassátok? A mi rovásainkat meg cenzúrázzák! Talán fenn sem marad belőlük egy sem! De mindegy, legyen meg az Úr akarata!
• Ámen! – mondta Johanisz testvér.
• Előadhatod a kérésedet, ha tudok, segítek – mondta az apát.
• Tudod, István királyunk megyésítése során különböző címeket, rangokat adományozott és ezek közül az egyiket – éppen a legmagasabbat – sehogyan sem tudjuk megfejteni, hogy honnan szedte?
• Csak nem a nádorispánról van szó? – nevetett fel az apát.
• De, éppen arról. Úgy hírlik, hogy Istvánt a sógora beszélte rá, hogy kellene egy Pfalzgraf nekünk is! De ezt a latin nyelvű kultúrkörökben nem lehetett elfogadtatni, ezért közfelkiáltással a comes palatii nyert.
• Na és mi a baj ezzel? Ezt úgyis csak az úri közönség érti!
• Éppen ez az! Itt vannak a felvidéki tót hívők, alattvalók is. Ők tán nem magyarok? Azok mindig csak azt hallják, hogy az udvar, meg az udvar! Oszt ennek semmi értelme -- mondják! Nem lehetne legalább, na dvorĕ, vagy nadъ dvorjь, vagy nadvorni változat? Ezt legalább megértenék, ha nem is tudnák, hogy miért!
• Mindig ezekkel a tótokkal van baj! Keverik a nyelvüket a magyarral, azután meg nem értenek a szép szóból. Ott vannak például a szomszédok, a szerbek, a horvátok és a csehek. Nekik jó a magyar nádorispán is, kicsit honosítják, de az nem baj:  nadršpan, illetve náderšpan! De a tótoknak az udvar kell meg a zsupán!  
• Ha egy krónikába, vagy egy kódexbe beírnátok, hogy a „nádvorný župan” a legnagyobb főnök a király után Magyarországon, akkor nekünk, nyelvészeknek a jövőben sokkal könnyebb dolgunk lenne!
• Édes fiam! Hogy tehetnénk? A nádort meg az ispánt már őseink is ismerték! Majdnem egyidős az Isten szavunkkal! Beláthatod, ilyent mi nem írhatunk le.
• És a nádvorný špán? Az már kicsit magyarosabb nem?
• Elég volt! Nyelvi kérdésekben nem alkuszunk! Az legyen a ti dolgotok. Hozzatok létre egy nyelvészeti tanszéket és magyarázzátok ott meg, hogy miért udvari ispán a tótoknál a nádorispán! Még csak az kellene, hogy ránk fogják, hogy mi vettük át tőlük ezt a szócsavart.

A kemény elutasításra felriadt álmából a professzor, és elkezdett szedelődzködni, hogy le ne késse a „Szláv jövevényszavak a magyar nyelvben” című előadását.